Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRÓK

Szolnoki István: CASTELLIO
Stefan Zweig könyve

Olyan időkben, amikor már-már úgy látszik, hogy a világnézeti ellentétek közt csak az erőszak meztelen párharca dönthet, a szabadságra és a békés vitákra vágyódó európai szellem egyre gyakrabban fordul a felvilágosodás ősei felé. Nem véletlen, hogy a türelmesség vallásának megalapítói között kutatva, Erasmus és Voltaire után az elfeledett Castellióra irányul a figyelem, az elsőre, aki a tévedés ártatlanságát hirdette.

A régi harcok emléke elhalványul s az eszmék, mikért a harc folyt, értelmüket vesztik. Ám pereg az idő s a régi eszmék új értelmet nyernek. Boldogabb éveinkben nem is tudtuk, hogy voltaképpen mit is jelentett évszázadokkal ezelőtt a «tévedés ártatlansága» s talán értetlenül olvastuk azokat a lelkes oldalakat, amelyeket Lecky, a felvilágosodás történetírója a türelem mártírjának, Castelliónak szentelt. Ma újra értjük, sötét jelenünk megtanított rá: a «tévedés ártatlansága» nem más, mint megbocsátani tudni annak, aki hitünk szerint tévedésben van, mert úgylehet, az őt hite szerint mi vagyunk a tévedők...

Jól látta meg Stefan Zweig, hogy ha Castellio históriáját akarja megírni, el kell hagynia mindazt, ami regényszerű s meg kell elégednie a tények hű egymásutánjával. A hőst éppen a sajátmagára erőszakolt szürkesége, a lénye legmélyén parázsló meggyőződést takaró szavak drámaiatlan egyszerűsége emeli a nagy példaadók sorába.

Magára hagyatva áll az egymás ellen rágalmakkal és fegyverekkel vitatkozó fanatikusok világában, az egyetlen, aki átértette Krisztus tanításainak lényegét. Egy sötét kor végén s tán egy még sötétebb elején, amikor a humanisták csüggedten húzódnak vissza könyvtárszobájuk homályába - Castellio egyedül áll ki az embertelenség dühe ellen. A türelmetlenség Mekkájában, Genfben emel szót a lelkiismeret szabadságáért.

Életét vetette kockára. Mert Genfben Calvin uralkodik, ez a kérlelhetetlen fanatikus, minden életöröm esküdt ellensége, a saját elhivatottságának kételynélküli megszállottja, aki nem tűr ellenvéleményt; az új egyház vaskezű szervezője, aki hidegen és a kiontott vérrel mit se törődve tör célja felé.

A legtisztább igazság is bűnné válik, ha erőszakkal rá akarják kényszeríteni másokra, hirdeti Castellio... s megindul ellene az intrika gépezete. Még nem késő, ha behódol a zsarnoknak, aki még csak próbálgatja hatalmát; még nem késő, ha elhallgattatja lelkiismeretét. Ám Castellio képtelen erre s otthagyva állását, Bázelbe megy, hogy nyomorban bár, de a független tudománynak élhessen.

Magányából szörnyű hír forgatja ki. Amitől régóta félt: Calvin megtette az első lépést a diktatúra utján. A kelepcébe csalt Servet-t hosszú raboskodás után megégetteti. - Misercodias!» - kiáltja a spanyol teológus a diktátornak, aki életén kívül a meggyőződését is el akarja venni a szerencsétlentől.

Castellio tolla működni kezd, az erkölcsi felháborodás kiűzi e magányos szellemet elefántcsonttornyából. Martinus Bellius álnéven megírja De haeriticis című művét, a türelem manifesztumát: «Ki az eretnek? Mindenki, aki nem követi a mi meggyőződésünket.» - Calvin dühtől elvakítva szórja rágalmait Castellióra, aki előlép az álnév fedezékéből és vitairatban (Contra libellum Calvini) válaszol a vádakra. Hangja oly előkelő és nyugodt, mint amilyen szenvedélyes és parlagi Calviné. «Egy embert megölni: sohasem jelenti: a tant védeni, hanem: egy embert megölni» - így szól Castellióból az igazi Krisztus. Kimondta az igazságot s úgy hiszi, nincs szüksége propagandára, az igazság ereje mindent legyőz. Végzetes tévedése a szellem emberének. «Sátánválasztotta!» - kiáltja a háttérben meghúzódó Calvin szócsöve s Castelliót feljelentik az eretnekbíróságnál. A kínoktól csak idejében következő, természetes halála mentette meg.

Utolsó vitairata tanúskodik róla, mily mély szánalmat érzett azok iránt, akik oly féktelenül tudtak gyűlölni. «Próbáljátok meg, ha lehetséges, magatokban kételkedni...» «Az bizonyos, hogy egyikünk tévedésben van, hanem azért szeressük egymást... Az egyetlen, amit bizonyossággal tudunk, ti és én, vagy legalább tudnunk kellene, a keresztény szeretet kötelessége.»

Így végződött ez a szellemi párbaj. Ma már tudjuk, hogy szereplői nem éltek hiába. Calvin vaskeze nyomán erős, életképes egyház sarjadt s a szociológus Max Weber a kapitalizmus kialakulását is főleg a calvinizmustól származtatja. Attól a calvinizmustól, amely megtanította az embereket a csak munkát, csak vagyongyűjtést ismerő aszkétikus, fegyelmezett életre. De nem élt hiába Castellio sem. Halálakor csak Montaigne szentelt néhány sort emlékének, de a 17. századtól kezdve egyre többet idézik Martin Bellius porfedte művét és a szabadság, a türelem szelleme éppen a calvinista-puritán országokban ébred először diadalmas életre.

A haladás - higyjük - feltartóztathatatlan folyamatát visszakanyarodások akasztják meg útjában. Vannak idők, amikor úgy tetszik, mintha az emberiség visszafejlődne a horda vérengző dühéhez és a nyáj alantas ösztöneihez. A tömegek gondolkodása formálható, nézeteik parancsra gyárthatók. De a szellemi szabadság eszméjét - így véli Stefan Zweig - semmi sem győzheti le s ha időnként megvonják tőle a szót, visszahúzódik a kiválasztott egyének lelkiismeretének legbelsőbb tájaira, ahová az üldözés nem követheti. Itt várja be a pillanatot, amikor újra előléphet rejtekéből, «mert mindig fog akadni egy Castellio, hogy megvédje a gondolat szuverenitását az erőszak ellen!»

Stefan Zweig Castellio gegen Calvin című műve magyarul Harc egy gondolat körül címen jelent meg.