Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRÓK

Szolnoki István: BRAVE NEW PROPHET
Aldous Huxley: Do what you will

Az évszázadok óta párhuzamosan fejlődő eszme-irányok napjainkban mindinkább elkülönülnek egymástól s ez a tisztulási folyamat a legjobbak agyában egyre tudatosabb formát ölt. A legnagyobbak már tudják, hogy állásfoglalásuk az emberi természettel, a haladás fogalmával, az egyenlőség gondolatával s a többi «nagy témával» szemben szükségképpen meghatározza nézeteik irányát, végig, a szellemi jelenségek egész területén. Reménykedve vagy kárhoztatva nézhetjük ezt a tisztulási folyamatot, mely politikában az engesztelhetetlen ellentétek írtó párharcára vezethet, de nem térhetünk ki kötelező megállapítása elől. Egy mai Rousseau szövetsége a mai Encyklopédistákkal: elképzelhetetlen.

A felületi rétegek azonban még bőven termik az eszmei tisztátalanság furcsánál furcsább példáit. S ha a romanticizmus nem más, mint a kor aktív irányzatainak kereszteződése (Carl Schmitt) és a felfujt, berzenkedő Én dacos ellenszegülése a következetességnek (Seillčre), akkor korunk nemcsak a szellemi tisztulás, hanem bizonnyal egy új romanticizmus kora is. A régi romanticizmus nem láthatta elkülönülten s tisztán a küzdő irányzatok egymás ellen feszülő ellentéteit. Ösztönös és szenvedélyes volt, sőt a szenvedély alkotta lényegét. A mai romanticizmus tudatos (s a tudatosság minden irracionalizmust beteggé tesz). Látja az ellentéteket és vállalnia kell az irracionalitást. Vallja, hogy kétszer kettő négy, de ugyanúgy vallja, hogy öt... S mert a gondolkodás számára nem halálosan komoly («száraz») hivatás, hanem csak szellemes, öntetszelgő játék: szélesebb körben hat, mint az eszmei tisztultság cifrátlan puritanizmusa.

Aldous Huxley, essay-gyűjteményében (Do what you will), kivetkőzött ugyan a szépirodalmi formákból, de csak azért, hogy az ellentétesség és az állhatatlanság filozófusának csillogó ruháját öltse magára. Elítéli a kereszténységet és mindazokat, akik az ember elé emberfeletti ideálokat tűztek. Az emberi mivoltában tökéletesebb emberről álmodik Huxley, de később óva int bennünket attól, hogy a jövőről álmodjunk, mert ez csak «rossz és modern beállítás»... Könyvének 57-ik oldala szerint az idealisták és a keresztény moralisták tévedése, hogy az emberi természet állandó vagy azzá lehet tenni, könyvének 104-ik oldalán azonban azt olvassuk, hogy az emberi természet nem változik... Mindezen nincs mit csodálkozni, mert az Életimádó (Life Worshipper) filozófiája olyan, hogy minden ellentétet felszippant magába. Az egyik pillanatban pozitívista, a másikban misztikus; lunch előtt a halál gondolatával foglakozó apokaliptikus, lunch után a természet dionysosi gyermeke; esik az eső, tehát pesszimista, de kisüt a nap: hirtelen optimista lesz és vallja, hogy mégiscsak van Isten az égben, minden jó, ahogy van a földön... Hivatalosan és Angliában agnosztikus, de a trópusi erdő sötét magányában az ördög és a démonok közelségét érzi...

Ugyan ki ne emlékeznék Anatole France regénybeli alteregójára, a szelid és szkeptikus Bergeret úrra? Bergeret úr tanítványaival sétálva felpillant az égre és reméli, hogy az aktivitásnak az a szomorú állapota, amit szerves életnek nevezünk, csak a mi földünk beteges tünete: Bergeret úr ugyanis kevéssel előbb rájött arra, hogy a felesége megcsalja. Ám egy kötettel odébb megismétlődik e séta s Bergeret úr zavaros reménységgel nézi a Marsot, ama mértani vonalakkal rovátkolt csillagzatot, mely talán a nálunk tökéletesebb lények birodalma - mert párisi magántanárrá nevezték ki és épp elutazóban van a szűk horizontú vidéki fészekből. Így meg egyéb példákon mutatja meg Anatole France, hogy a valóság nem is jelenik meg előttünk, tökéletlen, ötérzékű lények előtt máskép, mint az ellentétesség formájában s ítéleteink irányát sokszor csak pillanatnyi hangulatunk szabja meg. Anatole France idejében ez a feltámasztott pyrrhonizmus üdítő ujságként hatott s Anatole France azonfelül nem állott meg az ellentétesség e filozófiájánál, hanem egyre magasabb régiókba emelkedve végül is az emberi értelem s a haladás szerelmésévé lett.

Aldous Huxley pyrrhonizmusa vieux jeu még akkor is, ha létjogosultságának új, érdekes magyarázatot igyekszik adni. Az ember: sejtek, sejtkolóniák halmaza s Huxley szerint minden kolónia másként érez, másként reagál. Az ember tehát többlelkű lény s annyi lelke van, ahágy az isten (mert az isten az emberi lélek objektivációja). Az új «életimádó» vallásnak sok istene lesz: Dionysos, Apolló, Minerva, Jehova. - Minden tény, melyről közvetlen tapasztalatunk van, csak pszichológiai tény, mondja Huxley, amint azt előtte jónéhányan már régen megállapították. Egyik pszichológiai tény annyit ér, mint a másik, fűzi tovább lenézve Descartes-ot és Kant-ot, akik azt hitték, hogy az értelem önmagára eszmélve különbséget tehet helyes és helytelen ítéletek közt...

A monotheizmus - állítja Huxley - csak más kifejezése az absztrakt tudásnak, a tudományok uniformizmusának, mely a dolgokban a közöset, az általánost keresi. Aldous Huxley «közvetlen, élő tudást» sürget (James), ösztönt, intuiciót, szenvedélyt emleget. Szerinte a kereszténység készítette elő a megvetendő intellektualizmus számára a talajt, amikor elnyomta az emberben mindazt, ami nem szellem, nem gondolat, nem tudatos akarat... Beteges mivoltukban nincs különbség a keresztény aszkéták és a tudomány aszkétái között. (Tehát a tudomány csak mint a gazdag emberek szórakozása létjogosult, akik időnek és pénznek bőviben a tudomány szolgálata mellett «Életimádók» is lehetnek?)

Már a Brave New World-ből megtudhattuk, hogy milyen kíméletlen ostorozója modern világunknak Aldous Huxley. Az aforizmák és sziporkázó szellemességek híveit bizonyára megejti szertelen jelen-kritikája, melyben talán sok jó is van. De mi sem áll távolabb tőle, hogy a gondolkodó óvatos szerénységével, mint egy Bertrand Russel vagy Huizinga, akárcsak egyetlen egy konstruktív nézettel egyengesse a megértés és tisztulás utját. Egy célja van: ő, Aldous Huxley, szemben a világgal, minden eddigi igazsággal, izig-vérig «eredeti» gondolatokkal körülbástyázottan...

De nézzük csak, hogy mi is voltaképpen az a spanyol viasz vagy puskapor, amit a Life Worshipper felfedezett? Miután szokott metodikájával könyve elején gúnyosan megállapítja, hogy az általa megvetett jó polgáriasság (citizenship) fő akadályai az ösztön, a szenvedély és az intuíció, könyvének végén kompromisszumot ajánl, mondván, hogy legyünk tudatos polgárai egy modern ipari államnak - (mégiscsak jó találmány a fürdőkád, nemde?), - de vágyakkal, szenvedéllyel, ösztönnel, testtel éppúgy, mint szellemmel és tudatos akarattal. Mintha bizony a lenézett intellektualisták Helvetius óta valaha is ki akarták volna ölni az ösztönt az emberből? Hiszen az intellektualizmus, racionalizmus vagy nevezzük bárminek azt az irányt, melyet ma üldözni chic, az értelem eszközeinek kifejlesztésével éppen az alapösztönök minél tökéletesebb kielégítését akarja elérni. S igazán átlátszó fogás, ha valaki az intellektualizmusnak olyan törekvést imputál, mely sohasem képezte célját; s mindezt csak azért, hogy aztán e törekvés abszurd voltát szellemesen bizonyíthassa ámuló közönsége előtt.

Ez a könyv érdekes emléke lesz az öngyilkos szellemiségnek. Aldous Huxley nemcsak a legtehetségesebb, hanem a legképzettebb angol írók egyike, aki nyakig merült «műveltségünk posványába», megcsömörlött attól, betegnek érzi magát s egészségét azzal akarja bizonyítani, hogy a tudás, a civilizáció, az értelem megtagadására biztat. Gépgyűlölete is mily unalmas frázis már! Hiszen ő is tudja és mindenki tudja, hogy a gépi fejlődés a dorongtól a dinamóig az emberi evolució egyik alapiránya s ha az erkölcsi fejlődés korunkban el is maradt a technika mögött, az ebből származó bajokért hiába okoljuk a gépeket és a tudományt! És a természettudomány azonfelül elűzte a démonokat, megszűntette a természetentúli erők iránti babonás félelmét és lehetővé tette az Aldous Huxley-knek, hogy az efféle (enyhénszólva: eretnek) könyveket a megégetés különösebb veszélye nélkül kiadhassák.

No de jól tudja ezt A. Huxley s úgy látszik, nem is tart igényt arra, hogy mindazt, amit mond, komolyan vegyük. Mert minekutána leszámolt a keresztény-zsidó vallásokkal, megdícsérve őket, amiért a bajok eredetét nem a társadalmi környezetben, nem a hatalmasokban, hanem az ember bűnös természetében és az isteni világrendben keresik; romantizálta az antik kort, elparentálta a szocializmust, sajnálattal állapítva meg, hogy ha így megy tovább, rövidesen a munkásoknak annyi jövedelmük lesz, mint a munkaadóknak; végzett Descartes-tal, Kant-tal, Newton-nal, az egész stupid racionalizmussal, Pascal-lal, Marx-szal, Swift-tel, Spinozá-val, Baudelaire-rel; az egész «quantitativ» demokráciával, mely egy «qualitativ» «hierarchikusan tagozott» társadalom helyét bitorolja; szót emelt a technika, a szórakozás mechanizálása ellen s mindezt jó angol famentes papiron, kitűnően szedett modern betűkkel; miután mindezt elmondta és elmondta mindennek az ellenkezőjét is, elmondta szellemesen és szórakoztatóan, végezetül megállapítja, hogy bár a tudomány nem igazabb, mint a művészet és az őrület, csak éppen praktikus s helyesen csak a gyermek, a művész, a beteg érdekmentes szeme láthat - mégis (avagy ennek következtében) igazságról csak a logikában és az ismeretelméletben lehet szó...

Nagy kő esik le szívünkről, mert íme, két segédtudomány, akár a gépek és a polgáriasság, szintén megkapták a nekik dukáló közhelyet.

Do what you vill - epés kritikus, Aldous Huxley essai-kötete mégis érdekes, sőt gondolkodtató könyv. Negatíve melegen ajánljuk. S ha egyetértünk vele abban, hogy igazságról csak a logikában lehet szó, ő viszont bizonyára örömmel és büszkén fogja elismerni, hogy igazságaiban kevés a logika.