Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ · / · KÜLFÖLDI IRÓK

Szolnoki István: EGY ÍRÁSTUDÓ IFJÚSÁGA
Julien Benda: La jeunesse d'un clerc. Gallimard, Paris

Julien Benda az eleaták késői utóda. Az örök értékek, a változatlanság filozófusa. Bergson antipódusa. Írásai megannyi merész kísérlet, vajjon felszabadíthatja-e önmagát a gondolat a társadalom béklyóiból? Már ezért is nagy érdeklődésre tarthat számot önéletrajza: hiszen éppen az őszinteség e műfaja a leghivatottabb arra, hogy feltárja egy gondolkodó szellemi fejlődésének társadalmi gyökereit.

Nem akar megrázó vallomást tenni, senkit sem akar meglepni eredetiségével. Filozófiájához híven az általánosra törekszik. Saját személye fölött nem sok örömet érez, mert - a szellem emberének, létezésénél, fontosabb az ő müködése... A gondolkodó bizonyos típusát kívánja megmutatni. A kép teljes, de típust alkotnia mégsem sikerül.

Írástudóvá fejlődését kivételesen szerencsés családi feltételek döntötték el. Polgári jólét, felvilágosult környezet, korai találkozások a szellem embereivel. A fiatal Julien sohasem tapasztalta, hogy szüleinek elvi kérdésekben nézeteltérésük lett volna. Ez erősítette meg az erkölcsi törvények egységébe vetett hitét s az életben biztos kézzel válogathatott jó és rossz között. Kiegyensúlyozott lélek, aki elfogadta önmagát annak, aminek teremtetett. Nem érzett lelkiismeretfurdalást szerencsés anyagi körülményei miatt sem, amit tanára, Péguy, egy alkalommal így jellemzett: «Szeretem önt, Benda, mert megbékélt sorsával, hogy bourgeois legyen. Nem akarja elhitetni velem, hogy szenved, mert évjáradékai vannak és hogy oly szegény, kenyeréért robotoló ördög szeretne lenni, mint jómagam». Sohasem akart más lenni, mint aminő éppen volt, bűntudatot sem ismert, sem vágyat, hogy megváltozzék. Ez teszi önéletrajzát néhol unalmassá s amint ő maga is tudja - bizonyára ellenszenvessé is: «Jobb szeretjük a szenvedőt, az önmagával elégedetlenkedőt: ez a mi emberünk.»

A legegyszerűbb, legbiztonságosabb úton az apán keresztül hatnak rá az olyan eszmények, mint az ész szépsége, a demokratikus intézmények tisztelete, a tudomány, a zene és a munka. A lyceum antipraktikus szelleme formálja tovább. Megveti a pénzt, melyet már apja is csak gépiesen, csendes undorral gyűjtöget s korán elhatározza, hogy tudós, írástudó lesz. Látta, mint védik a civilizációt olyan emberek, mint Joffre, Foch, Clemenceau, kortársa a Lenineknek, Mussoliniknak, Hitlereknek, és a szemét papírlapra függesztő Erasmust magasan a tett emberei fölé helyezi. Vitalitásának súlypontja teljesen a szellemiekre billen át. Szenvedéllyel fordul a szenvedélyek ellen. Az intellektuel embertelensége, - vagy inkább embertől eltérő mivolta - a nőtől is azt kívánja, hogy precíz igennel vagy nemmel válaszoljon s bár tudja, hogy a nő számára a válasz nem olyan egyszerű, nem akar tudomást venni az élet szertelenségéről. Az életet is le akarja egyszerűsíteni, hasonlatosan a matematika képleteihez; uralkodni akar a természeten s annak erőit térdethajtva bámulni nem képes. Innen táplálkozik különös racionalizmusa is. Tudja, hogy a tömegek ostobák s tán azok is szeretnek maradni, de ebbe nem nyugszik bele s még kevésbé hajlandó - mai divat szerint - örülni is ennek.

Az a felismerés, hogy a valóságban az irracionális erők hatalma túlteng, jottányit sem téríti el hívő racionalizmusától, mely - bárhogy is forgassuk - az ésszerűség lassú előrehaladásának előfeltétele. A 18. század racionalistái azt tanították, hogy a valóság alkalmazkodhat az ésszerűséghez. E «szörnyű» tévedésnek lenne most a következménye a realizmus vagy a «valóságok tudománya». Benda inkább kész elismerni a valóságnak az ésszerűhöz való fundamentális alkalmazhatatlanságát, semmint megengedje rásütni a valóság ésszerűtlenségeire, hogy az az «igazán» racionális. Mert erről van szó voltaképpen, hiszen a «valóságok tudománya» sem tart igényt arra, hogy boldogságnak nevezzék.

Amint azt egyik legmélyebb művében, a La fin de l'Éternel-ben (1925) kifejtette, a társadalmi irracionalizmus osztályérdeket takar. A «valóságtudomány» ujjongva mutat rá a születés vagy az erő előjogaira, mint amik a történelmet viszik. E «tudomány» szerint ezek az irracionalitások a társadalom lényegét képezik s akik azok lebontására törekednek: gonosztevők. Az irracionális alapot elfogadva, a «valóság» tudósai a továbbiakban mindent szépen a logika törvényei szerint építenének fel s aki a logika ellen vét, azt most már az ész nevében marasztalják el, Mintha bizony az ész kultusza nem éppen abból állana, hogy végig, következetesen ne respektáljuk az irracionalitást... (La fin de l'Éternel, 36-37. old.)

Julein Benda-t a szabály, az ész szeretete mind messzebbre ragadja a valóságtól. Amikor az Írástudók árulásáról tartott előadása után tétovázva, néhány fiatalember megállítja s neki szegezi a kérdést, hogy mit kell hát tenni, szomorúság fogja el. Nem értették meg, amin módfölött csodálkozik, holott valóban nincs korszerűtlenebb, mint tétele: «Semmit se kell tenni, hanem gondolkodni kell. Az aktivitás a gondolat gyengéje». Békén fejlődő idők igazsága ez, ám mi történjék, ha köreinket zavarni kezdik?

Viszonyát a valósághoz leginkább a Dreyfus-ügyben vitt szerepe világítja meg. Az ügy gyakorlati vonatkozásait megvetette. Filozófiájából következik annak elismerése, hogy fundamentális, áthidalhatatlan ellentét van az igazság és a társadalom érdekei közt. Az írástudó, amikor az igazság őre, Benda szerint szemben áll a társadalommal és vállalnia kell aszociális helyzetének súlyos következményeit. Szókratész hű maradt magához, amikor az igazságot a hasznosság fölé emelte, de a társadalmat fenntartó állam nem kevésbé hű maradt szerepéhez, amikor e veszedelmes igazság hirdetőjével mérget itatott. Benda azok iránt, akik a Dreyfus-ügyben az államrezón nevében cselekedtek és ezt meg is vallották, szimpátiát érzett. Szenvedélye csak azok ellen fordult, akik azzal leplezték eljárásukat, hogy ők az igazságot keresik. Mert az állam tudja, mit kell tennie és Benda nem akadályozhatja meg abban, ha történetesen a hazugságot használja fegyverül. Az állam ám nevelje a népet és értesse meg vele, mily hasznos a hazugság (államrezón). Az írástudó feladata, hogy az értelem törvényét védje. Az írástudó, aki az értelem törvénye (igazság) nevében a hazugságot szolgálja: áruló. Barrčs, Maurras, Lemaître, amikor azt hitték, hogy a társadalom érdekében érveiket, vagyis az igazságot csak úgy hajlítgathatják, ahogy a szükség megkívánja, elárulták az értelem törvényét. Aki a tudós képét ölti magára, holott csak politikai szenvedélyeket szolgál, aki azt hiszi, hogy kétféle igazság, kétféle erkölcs van, a «körülmények erkölcse», «nemzeti igazság», vagy egy osztály «igazsága», az megsemmisítésére törekszik mindannak, ami az embert Szókratész óta egy kicsit önmaga fölé, egyéni vagy csoportönzése fölé emelte.

Julien Benda fogalmazásában az igazi írástudó - tragikus hős, aki szembenáll a néppel. A néppel, melyet arra tanítanak (s Benda szerint joggal), hogy megvesse a szellem törvényét. Az írástudó csak így őrizheti meg tisztán az értelem törvényét, az érdekek ellen vívott eme szüntelen harcában.

Az érdek és igazság e feloldhatatlannak vélt dualizmusa Bendánál valószínűen kettős eredetű. Míg egyfelől kitörölhetetlen nyomot hagyott lelkében a felvilágosodás nagy szellemeinek az érdekekről és az előítéletekről szóló, mai napig is érvényes tanítása, másfelől - Bergsonnak az élet irracionalizmusa előtt behódoló, sőt azt dicsőítő, bomlasztó tana - élet-ellenes, tudatosan különc pozícióba kényszeríti. Küzdelmét a Mozgás sokat ígérő és semmit sem teljesítő filozófusával ragyogó, dialektikus művében örökítette meg, megtörve az irracionalizmus hullámát (Le Bergsonisme ou une Philosophie de la Mobilité).

Az érdek iránya azonban nem szükségképpen ellentétes az igazsággal, A felvilágosodás bölcselői jól tudták, hogy «valahányszor az ész az ember ellen van, az ember az ész ellen lesz» (Hobbes); ismerték az érdeknek az igazságot elhomályosító, előítélet-termelő társadalmi szerepét. Tudták, hogy különösen erkölcsi és politikai dolgokban az embereknek nem mindig érdekük, hogy a dolgokat úgy lássák, mint ahogy azok tényleg vannak (Helvetius). De nagyon jól tudták azt is, hogy van egy egyetemes érdek, amelynek iránya az igazsággal (az értelem vagy «szellem» törvényével) egyezik. A sötétségbe taszított, nyomorgó tömegek segítségére siető ész tana nem kevésbé heroikus koncepció, mint a Bendáé s mindössze annyi állapítható meg, hogy az emberiség egyetemes érdekével egybeeső általános erkölcsi törvényt a csoportérdekek könnyebben sajátíthatják ki jelszóul, mint a társadalom fölé kivetített, «örök» értékek törvényét.

Ha mégis felelni kellene az előljáróban felvetett kérdésre: vajjon sikerült-e Bendának saját életművén át a gondolatot felszabadítania a társadalom kötöttségei alól - erre a kérdésre csak igennel lehet válaszolni. Nem szűnő harca a partikuláris, a «nemzeti», «faji» vagy «ősi» előítéletekkel: szinte a metódus maga. La fin de l'Éternel-jében mondja: «Megvallom, sohasem éreztem vonzódást magamban Spinoza vagy Heine iránt csak azért, mert fajomból valók; ha mégis érezném a vonzalom e nemét, írástudói feladatomnak tekintetném, hogy harcoljak ellene s legyőzzem.» Résen a lélek irracionális rezdülései ellen; ez a metódus eredményes (s önmagunkkal szemben könyörtelen) titka.

Az emberek nem bocsátanak meg annak, ami megmutatja, sőt fennen hirdeti , hogy percpoblémáik őt nem érdeklik. Ezért Benda sohasem tartozott s ma különösen nem tartozhat Franciaországban a népszerű írók közé. Helyzete körülbelül az lehet, mint nálunk Babitsé. Politikai szenvtelenségével bő támadási felületet nyújt a politikai szenvedélyeknek, jobb- és baloldalnak egyaránt, kivált azoknak, akik szeretnek egyes mondatokat kiragadni és nem az oeuvre-t, az egész embert nézik.

Önéletrajzának első része ifjúságának végével zárul. Kíváncsian várjuk a folytatást, hogy világot vessen e gondolkodó szellemi kialakulásának amaz összefüggéseire, amelyeket feltevéseinkkel kitapintani igyekeztünk.