Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: A KÖLTŐ ÉS A CSÁSZÁR
Révay József regénye - Pantheon

A hatodfélszáz lapra terjedő nagy kötet Horatius életét és korát rajzolja meg. A könyvnek két példás tulajdonsága van: a tárgyi alaposság és a stiláris gondosság. Révay József fölényes avatottsággal mozog a régi latin élet minden pontján. A hadtörténet, a politikai mozgalmak, az irodalmi élet és a római polgár magánélete nyitott könyv az ő számára. Nem hiszem, hogy bárki is tévedésen kaphatná. Megragad a könyv stiláris gondossága is. A mondatok tiszták és lendületesek, a szókincs gazdag és ízes, az egész szöveg rangos, kellemes.

Viszont csekély a mű látomásérzéke. Az író költő-ereje, teremtő sugallata, szuverén alkotó láza nem az igazi. Való, hogy a történeti regény írójának először meg kell tanulnia a kort, amelyben regénye játszik, de azután - ha nem is betű szerint - el is kell felejtenie. El kell felejtenie az «adatokat», amelyekből csak egy mélyebb, egyetemesebb tapasztalás maradhat vissza lelkében: a korszellem élménye. Ebből kell aztán művét fölépíteni, meg nem kötött bátorsággal, befelé hallgatódzó figyelemmel. A költő és a császár írója azonban semmit sem «felejtett el». Megbízhatóan tapad tanulmányaihoz, szeme írás közben térképeken, kronológiákon és tárgyi ábrázolatokon kalandoz s ha valaki szórakozva, könnyen akar római régiségtant és történelmet tanulni, keresve sem igen található pompásabb olvasmányt. Révay bizonyára másfele célzott, de könyvét nem sikerült igazi regénnyé fűtenie. Nem mintha lexikálisan zsúfolná az antik élet adatait, s keveset adna belső festést, «fantáziát.» Csak nagyon is tanárias a röpte. Akkor érzi jól magát, ha költői szárnyalása tanulságosan egybevág az obligát tudományos anyaggal. Az «epikai hitel»-nek ez a félszegítő vágya itt-ott már komikus. A regény fejezeteinek javarészét rekonstruált költői élmények teszik, vagyis az író megrajzolja azokat a feltehető lelki előzményeket, amelyekből a híresebb Horatius-i költemények kisarjadnak. Itt-ott szerencsés rajzok ezek, de másutt a mulatságig naivak. Mint például a Via Sacra nevezetes tolakodójának írott szatíra esetében.

A történeti regény írójának örök problémája: hogyan és mennyire hozhatja közel múzeumi-messzi tárgyát a modern olvasóhoz. Ez a kérdés és ez a becsvágy Révayt is erősen izgatja. Ő úgy próbálja megoldani a kérdést, hogy teleszórja a szöveget aktuális hangulatú szavakkal és szólásokkal, és nagy kedvvel festegeti a római élet ama jeleneteit, amelyek a mai létformákkal meglepetésszerűen egyeznek. A római életben nem azt találja érdekesnek, ami speciális és számunkra elmúlt, idegen, hanem azt, ami «mai», «modern», majdnem hogy - pesties. Nem azt mutatja meg, hogy az antik Róma mennyire más volt, mint a húszadik század nagyvárosa, hanem azt, hogy mennyire ugyanolyan volt. Ahogy ezt csinálja, abban sok a szellemes ügyesség, s hatásos a mai életformák civilizációs dölyfe ellen önkéntelenül nyilatkozó irónia is. De azért ez az eljárás nem nyugtat meg egészen. Nem tudom, nincs-e abban valami szavakon és tényeken túlmenő, nehezebben rajtakapható, mélyebb hamisítás, ahogy Révay például az Acta Diurna szerkesztőjét, riportereit és általában ezt a római újságot emlegeti. Igaz, aki híreket ír a közönség számára, azt ma riporternek mondjuk világszerte, de vajjon nincs-e ebben a szóban valami, ami titkosan összefügg az újkori kultúrával, technikával, közlekedés- és posta-üggyel, sajtóval, élettempóval - szóval azzal, ami sajátosan a mienk, s ami az antikvitásból hiányzott? Mikor Antonius és Octavius közt feszültté válik a viszony, az Acta Diurna cikket közöl, amelyben «illetékes hely kijelenti, hogy a triumvirátus szilárdan áll, minden ellenkező hiresztelés légből kapott koholmány.» Ebben a formátumban megint van valami hamisság, ha ötletes is... Horatius egy helyen így szól rá nyugtalankodó kutyájára: «Csiba te, rontom-bontom...» Nem több ez, mint amennyit korszerűsítés, közelhozás címén még elfogadhatunk? A történelmet vérrel írják s nem szenteltvízzel - kiált fel másutt Maecenas, s ez a «szenteltvíz» itt még akkor is fonák, ha a víznek a római rituálékban is szerepe volt. Kétes dolgok ezek, szószerint kétesek: van az ilyen nyelvhasználatnak bizonyos megvilágító, földerítő ereje, de van valami torzító, karrikirozó hatása is.