Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ

Kardos László: BOLDOG MARGIT
Kodolányi János regénye - Athenaeum

Kodolányi János a Feketevíz óta új csapáson jár. Régi naturalizmusát, amely kemény szigorával élesen elvált az érzelmes és romantikus vonásokkal tarka régebbi magyar naturalizmustól, utolsó regényeiben teljesebb életábrázolás váltotta föl: fény és árnyék eleven gomolyagának látjuk ma az író regényekbe formált látomásait, a régi, kietlen-szürke, dacosan-fekete tájak fölött kisugárzik a nap optimista fénye. Kodolányi eredendő komorsága jólesőn megenyhült. Hallja immár és visszazengi az élet derültebb zenéit is, színei vannak a boldog percek képei számára, s megbuggyan sorai közt a tiszta népi humor ízes forrása is. A vas fiai-nak fülledten tragikus, vérrel áradó fejezetei közt is akadtak üde mosolyú idillek, s az új regényben, a Boldog Margit-ban, nyoma sincs többé semmi egyoldalúságnak, semmi programos elszánásnak, világnézetes szerepvállalásnak. A kerek élet ez, a gömbalakú valóság, amelynek éje és napja, fagya és hője, rútja és szépje együtt és elválaszthatatlanul élet, - s tárgya a kiteljesedő művészetnek.

A vas fiai a tartárjárás nagy körképe, kun, mongol és magyar élet széles, nagytürelmű, szenvedélyesen hű rajza volt. Az új regény a szentéletű királyleányról szól, körülötte a klastrom élete zajlik, a háttérből a tartárdúlás után lábadozó s még meg-megrogyó ország nehéz lélekzetvételét halljuk. A vas fiai-n, ha nem is terhesen, de erősen érzett a tudós készület, az új regényben minden megolvadt és áttetsző. Történelmi és művelődéstörténeti adatok megbízható gerincére, de tiszta és szuverén költői vizióból épült az egész mű. A szigeti zárda királyi szüze sok látomást villantott már fel a magyar irodalomban, a Kodolányiénál mélyebbet, korszerűbbet, megigézőbbet egyet sem. Képességei közül nyelvművészetét bámuljuk először. Az elbeszélő részek nyelvében csak Kodolányi régi erényeit dicsérhetjük: a teli zengést, a gazdagságot, a bátorságot és biztonságot. De új - A vas fiai után is új - élvezet a beszéltető részek nyelve. A kódexek megtisztított előadása ez, andalító archaizmusa, amely az antikvitás gyámoltalanságát édes naivságra, félszeg bárdolatlanságát rugalmas erőre váltja, s úgy ad a beszélt szövegnek modern hajlékonyságot, hogy valójában-lényegében semmit sem hamisít rajta.

A könyv egy lélek története, egy leányka lelkéé, aki mintegy két évtized alatt csodálatos erkölcsi-vallási magasságokba emelkedik. Nem valami köznapi értelemben vett «csoda» révén. Nem úgy, hogy az égi kegyelem megvilágosítja, megszállja, szárnyakat ad neki, s a szentnek egyéb dolga sincs, mint a vallásos élet völgyeit járni, ormait átröpülni. Kodolányi nagy pszichológusi feladatra vállalkozott. Az ő Margitja, ez a labdázó kisleány, maga neveli magát szentté. Ennek a Margitnak az ősélménye nem is vallási jellegű, sokkal inkább erkölcsi és - logikai. Ez a gyermek nem bírja elviselni azt a különbséget, amelyet az evangéliumi demokrácia és a klastromi élet formái közt érez. Nem bírja elviselni például, hogy benne még a klastrom falai közt is királyleányt látnak, holott az Úr előtt minden egyenlő. Ijesztő éberséggel csap le az Ige és az Élet ellentmondásaira, szenvedélyes következetességgel üldözi a megalkuvást, hiperkritikus türelmetlenséggel állít pellengére mindenkit, aki engedményeket tesz. Első sorban önmagát. Hazugságot sejdít mindenütt, izgatottan váj bele a dolgok héjába, vad gyanakvással latol tetteket és érzéseket. Ez a szenvedély egy-egy pillanatra már-már öncélúnak látszik, egy fanatikus logika dühödt gépmunkájának. De Margit nem kerül zsákutcába. Mentül kegyetlenebb, annál tisztábban látja a messzi célt, s a lélek és a test irgalmatlan hozzátörése a krisztusi példa nagy követéseihez, végül is vallási-misztikus boldogsággal jutalmazza. A test belepusztul az emberfölötti «vállalkozásba», de a lélek célhoz ér. Igen Kodolányi Margitjának élete egy heroikus vállalkozás. A királyleány tudatosan, lépésről lépésre, megfeszített energiával irt-pusztít minden «hazugságot» az életéből, eleinte, mert egyszerűen bőszíti a képmutatás, később, mert így vezérli a szeme előtt sugárzó jézusi ideál. Annak a változásnak a rajzában, amelynek során a gyermekleányka morális akadékoskodása és hiperlogikus igazság-hajszája lassankint a krisztusi eszmények magasságaiba tisztul, Kodolányi a legjobbat adta, többet, mint eddig bármikor.

A klastromi élet rajzolója vagy a tettető, hamisító kegyesség vagy a leleplezésekben tobzódó «bátorság» vak sikátorába szokott betévedni. Kodolányi túlnőtt az ilyen veszélyeken. Az egyetlen igaz úton halad, biztos arányban hintve sötétet és világosságot. Idegeiben alszik már a nagy tapasztalat, hogy mindnyájan jók vagyunk és mindnyájan rosszak, egyszerre és megoldhatatlanul.