Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám · / · FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: PEKÁR GYULA

Csaknem presente cadavere vagyunk még, szabad-e megrajzolni a halott képét őszintén, ahogy láttam egy élet során? Csekély számú hívei annyira túlmagasztalták, nagyszámú ellenségei annyira lebecsmérelték, úgy érzem, rehabilitálom, ha megírom róla az igazat - illetőleg azt, amit igaznak gondolok.

Mikor 1891-ben Horváth Gyula lapja, a Magyar Hírlap megindult, legfőképpen Rákosi Jenő Budapesti Hírlapjával kezdett erős versenyt. Akkoriban tünt fel Herczeg Ferenc, egyszerre hallatlanul népszerű lett, a Budapesti Hírlap nagy vonzó ereje. Horváth Gyuláéknak kellett valaki, akit Herczeggel szemben ki lehetett játszani. Rábukkantak Pekár Gyulára. Társaságbeli úriember volt, gazdag család fia, tartalékos huszártiszt, erejéről híres sportember. Huszárnovellákat irt Dodo főhadnagyról, az ellenállhatatlan nőszédítőről. Szóval minden pontosan megfelelt. Felkapták és a reklám minden eszközével megtették nagy írónak. A kürtösök élén Bródy Sándor haladt. A Dodo-történetek mind arról szóltak, hogy a rokonszenves főhadnagy miképp hódított meg egy-egy nőt a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból; akkor még a magyar levegőben szokatlan pikantériájuk, a közös hadseregbeli huszár félig magyar, félig osztrák alakja mulattatta a közönséget. Herczeg huszár-novelláinak sikerével azonban nem vetekedhettek, nem volt meg bennük az a frissesség, fiatalos vidámság és elegáns bonhomia. Dodo főhadnagy bizony dekadens alak volt, erotikus francia regényhősök mintáját lehetett mögötte érezni, nem volt az a léhaságában is kedves, egészséges mulatós fiú, amilyennek a huszártisztet szerették látni. És valami hiányzott ezekből a novellákból, amit az emberek éreztek, bár nem tudták megmondani, hogy mi.

Pekár azonban komolyan vette nagy író voltát s becsvággyal tele igyekezett megszerezni a rangjához méltó apparátust. Éveket töltött Párisban, belekerült Munkácsy Mihály társaságába, belekóstolt a művészéletbe s közben Gaston Paris oldalán tanult a Sorbonneon, főkép pedig tanulmányozta az akkor nagyra tartott francia írók, főkép Flaubert, Maupassant, Bourget módszereit, szemléletét, modorát, stílusát. Olyan francia műveltséggel jött haza, amilyennel nálunk akkor csak az egy Ambrus Zoltán dicsekedhetett volna, ha tudott volna dicsekedni. Abban a tudatban jött haza, hogy új, nyugati stílust hozott magával a poggyászában. Hozott is valamit, ami új is volt és megfelelt az akkor kezdődő divatnak: Páris-rajongást. De míg szintén Páris-rajongó kortársai, Ambrus és Heltai a Páris-élményekből kiszűrték a saját egyéni stílusukat, Pekár a francia írók stílusának utánzatát hozta magával. Francia szólásokkal, gallicizmusokkal teletűzdelt stílusában éppen az nem volt meg, ami a francia stílus-hagyomány legfőbb értéke s amit Ambrus olyan tökéletességgel asszimilált bele a magyar stílusba: a könnyedség, világosság és numerus. Amit csinált, szándékolt és másodkézből való volt. A közönség, amely Mikszáthoz és Herczeghez volt szokva, idegenszerűnek találta, az írók Páris-sznobot gyanítottak benne. Tóth Béla könyörtelenül persziflálta. Most már erősen érezték, hogy valami hiányzik belőle, csak nem mondták ki, hogy mi.

Pekár is sejteni kezdte, hogy ezt érzik s elkezdett küzdeni ez ellen. Még jobban megfeszítette erejét, levetette a franciáskodást, igyekezett tiszta magyar stílust kiformálni, latba vetette kétségkívül igen széles műveltségét, művelt és intelligens könyveket irt utazásairól, novelláiban, regényeiben a magyar témákat, a magyar levegőt kereste, hol elmélyedő hangon szólt. Nagy koncepciókat gondolt ki és hajtott végre, például történeti regényt írt az emberi történelem legnagyobb fordulatáról - ő legalább így látta - a patriarchátus diadalmas harcáról a matriarchátus ellen, amely a férfiak kezébe adta a világ vezérszerepét. Ezt a regényét a Salammbô módszereivel, Flaubertéhez hasonló gondossággal, roppant történeti apparátussal írta. Csak éppen embereket nem tudott életre támasztani. Mikor a regény, Az amazonkirálynő, melyet élete főművének tervezett, megjelent, lehetetlen volt észre nem vennie a körülötte támadt hűvös csöndből, hogy célját nem érte el. Most már nemcsak érezték, hanem tudták is, sőt itt-ott ki is mondták, hogy valami hiányzik belőle.

Elért mindent, ami külső díszt író elérhetett. Akadémikus lett, Kisfaludysta, Petőfi-társasági elnök, képviselő Tiszta István közvetlen környezetében, ellenforradalmi vezérember, államtitkár, miniszter, akadémiai pályadíjak nyertese. Többet világi becsvágy nem is tűzhetett maga elé. És mégis elégedetlen volt. Egyet nem tudott elérni, pedig azt akármelyik kopott, élhetetlen, koplaló költőcske feltűnése pillanatában eléri. Azt, hogy az írók ne előkelő vendégnek érezzék a maguk körében, hanem közülük valónak. Ebben az írók valahogy passzív módon könyörtelenek.

Ezt ő mindig érezte, szenvedett miatta. Lehetetlen, hogy meg ne remegett volna önmagába vetett hite. Ezt palástolta föllépésének önérzetességével. Ez sugallta neki, akinél több idegenséget senki sem hozott bele irodalmába, a «nemzeti irányzat» utolsó védőjének szerepét a Petőfi-társaság elnöki székében. Ebből fakadtak beszédeinek haragos kifakadásai az irodalom túlnyomó része ellen. A kielégítetlen becsvágy hőse és áldozata volt.