Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

TÖRÖK SOPHIE: MAJTHÉNYI FLÓRA SZÁZÉVES [+]

Majthényi Flóra, az ötvenes évek hírneves költőnője, röpke évekre az egész ország kényeztetett költőnője! - száz éve, 1837 július 28-án lépett az élők világába. Egy felvidéki nábob büszke lányaként született, megszámlálhatatlan földek, malmok, kastélyok és fővárosi bérházak örökösnőjeként, angol nevelőnő oktatta, s apjának háza előtt állandóan befogva állt a négylovas hintó, hogy, ha hirtelen utazni kívánt, se vendégnek, se a ház urainak ne kelljen percig se várakozni. Még alig serdült, már bejárta egész Londonig Európa mindes nevezetes városát és divatos fürdőjét; a drága lányka kedvéért egy városligeti szigetet is béreltek szülői, hogy Flóra szegény költőbarátainak hajlékot, s terített asztalt nyújthassanak. Rokonsága csupa előkelő arisztokrata, s barátjának nevezhette a kor majdnem valamennyi híres íróját, - s mikor 22 évvel ezelőtt meghalt mint elhagyatottan bolygó, koldusszegény, piszkos és megháborodott öregasszony, a tébolydából csupán két idegen ember kísérte utolsó utjára: Kozma Andor az Írók Segélyegylete nevében, a társadalom utolsó kapcsolata nevében, melyhez Flóra még valahogy tartozott - s egy jóságos, ismeretlen angol hölgy...

Ha nem lett volna költő, bizonyára boldog családi körben éli le életét, s talán ma nem emlékeznénk rá a nyilvánosság előtt, de a hálás unokák bizton vinnének virágot sírjára! Hamvai fölött ékes arany szavak hirdetnék a hü asszony és jó anya dicséretét, - de költő volt, s hazája díszsírhellyel tisztelte meg, arról azonban nem tudok, hogy akár egy fakereszt is őrizné porai helyét, s hogy temetése óta akadt csak egyetlen ember is, ki egy szál virágot vitt volna neki, - még én sem, ki éveket töltöttem sorsa kutatásával, még én sem láttam sírját soha.

Mondják, a költők nagy árral fizetik meg dicsőséges küldetésüket, egyéni boldogságukat áldozzák, s a sors napos oldalának önző örömeit, hogy a csalogató csillagot követhessék. S a boldog jelenért cserébe legfeljebb halhatatlanság jut neki, az oly bizonytalan, s oly semmire se jó halhatatlanság!

Flóra a tehetségnek csak szerény kis batyuját mentette át a jövőbe, de még ezért a kicsi küldetésért is mily nagy árat fizetett! Ha nincsenek költői ábrándjai, bizonyára rangjához méltó, gazdag férj védelmezi, nem mihaszna költő, aki csillagokat ígér és földet renget, de a megszerzett feleséget már se a nyomor, se a saját rosszassága ellen nem tudja megvédelmezni. De Majthényi Flóra milyen pompáért vagy nyugalmas boldogságért adta volna oda költészetét, melyben rajongva hitt s melynek múlékony tündérfényeit még keserű öregségében sem tudta feledni! Ha kis dologért is hozott nagy áldozatot, élete mégis a kikerülhetetlen sors végzetes parancsa szerint folyt, s gyenge szíve az emberi lét legmélyebb tragédiájának szorítását is kiállta. Elméje elborult, de büszkeségét semmi csapás meg nem törte; piszkos, elhagyatott, nyomorgó öregasszony volt, ki szentföldi bolyongásai alatt tán koldult is, s kit nyomorúságos és bolondos külsejéért kigúnyoltak az utcagyerekek, - mégis legfeljebb hivatalos irodalmi egyesülettől kért segélyt, de még rokonaitól sem fogadott el alamizsnát, s kevés számú ismerőseit kényszeríteni tudta, hogy előkelő nagyasszonynak járó tisztelettel közeledjenek hozzá.

Pár éve többször s hosszabban is írtam már Flóráról, kinek pompa és nyomor közt hánykolódó élete úgy megkapott, hogy regényt kezdtem írni ebből az irodalomtörténeti grand-gignol anyagból. Úgy éreztem, engem szemelt ki a sors, hogy a méltatlanul elfeldt költőnő elődnek elsüllyedt emlékét a fénybe emeljem, s az érdekek és önzések gyűlölködései közt elkallódott igazságért új perfelvétellel a világ elégtételadó ítélete elé terjesszem. A regény a magam sorsának nehéz évei miatt még ma sem készült el, de az utókor kihunyó figyelmét máris sikerült felélesztenem, mert hat évvel ezelőtt irt első Flóra-cikkem óta egyre-másra kerülnek nyilvánosság elé Flóráról emlékező írások. Flóra arcképe szobámban függ és könyörgő szemeit ideges és hiábavaló járás-kelés közt egyre rámfüggeszti, mintha ettől rettegne, hogy kezembe letett sorsa megint céljátvesztve hull a felejtésbe, s az igazságszolgáltatás vak kapui ismét becsapódnak sikoltó panaszai előtt. Ezt a bő selyemszoknyából kibimbózó szép ifjú leányt a magyaros bársonymellényben és csipkés ingblúzban Barabás mester kecses rajza őrzi meg nekünk; annyi híres költeménnyel dicsért kis kezében drága irattekercset tart, arcán egyszerre ül a komoly írónő öntudatossága s egy szép és szomorú gyermek megható gyengesége. A kép a Hölgyfutár olvasóinak készült ajándékba, s a tizenhétéves költőnőt külön cikk is így dicséri: «Flóra, az irodalom e kis földi tündérkéje, ki aranyat, ezüstöt, drága gyöngyöket hordogat elő kék tengerszem fenekéről, egyesíti arcában a földet s eget. Szemeiben az erő, ajkaiban a gyöngédség. Ez a kép teszi mesterré Barabást, mert tökéletesen kifejezi a belül lakó lelket.»

Ha Flóra emlékét csak versei őriznék, keveset tudnánk meg élete folyásáról. Költészetében semmi konkrétum, semmi nyoma gazdag előkelőségnek, felhők, madarak és kis virágok szépségén elmerengő dalaiból ítélve azt hihetnénk, hogy szerény vidéki lányka dalolta ki a tavasznak egyszerű szíve örömét. Verseiben a tiszta, s önmagáról alig sejtő ifjúság próbálgatja isteni szárnyait. Jólét és pompa nem tette Flórát igényessé, csak boldog gyermeki hitét erősítette, hogy az élet szép és jó, s ő szerencsés kiválasztott, mert szavakat kapott, hogy erről a szép és jó világról énekelhessen. Erőt és realitást a sorscsapások sem tudtak adni neki, csak hangjának dallama mélyült s az évekkel melankóliája lett egyre nehezebb. A valóság hol túlfényes, hol túlságosan rettenetes volt az ő gyengéd szíve számára! isteni kegyelem és elszánt keserű férfierő tudta volna csak költészetté emelni e szédítő végleteket, melyeket neki csak átélnie adatott. Lelke csak kedves szépségek és csendes bánatok nyomását fogta fel, talán tudta, hogy boldog, s azt is, hogy szerencsétlen - de hogy tudhatta volna, milyen mélységesen az! A megváltozott kegyetlen világ csak ijedt könnyeit bontja ki, élete romjain is csak halk panasza van:

Boldog ember kis bújánál
nagy részvét van, jól tudom.
de a nagy bú áll magában,
elhagyatva, mint a rom.

Még írástudatlan, kicsi gyermek volt, mikor már verset mondott tollba egy lelkes rokonnak, a különös csodagyermek Madách Imre öcssét szerette, akit még késői korában is egyetlen szerelmének nevez! Pedig mikor Madách Pál, Kossuth hős futárja meghalt, Flóra mindössze 12 esztendős. Tizennégy éves, mikor első költeménye megjelenik a Hölgyfutárban, Szemere Pál volt leghívebb pártfogója, ki 70-ik születésnapjára készült arcképét rajongó dedikációval ajándékozta a kislány-költőnek. És nemcsak férfiköltők, írónők is versengve üdvözölték hódoló költeményeikkel Flórát, «kinek édes lényéhez irigység el nem ér.» Első verskötetéről Gyula Pál ír terjedelmes kritikát, Flóra ekkor már Tóth Kálmán felesége, azé a Tóth Kálmáné, kiről Gyulai úgy ítélkezett, hogy «Petőfit utánozva kényszerült zseniális lenni a lángész egyetlen szikrája nélkül.» Flórát viszont így jellemzi a józan, s irónőkért éppen nem hevülő Gyulai: «Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké. Teljes méltánylatunkat kell kifejeznünk, hogy a költőnő jól választá körét, s érzi, hol a költészet forrása.»

Hosszan beszéltem már a híres szerelemről is, mellyel a szegény, de ünnepelt költő körülrajongta Majthényi Flórát, a «nagyvilág fényessorsú leányát.» Tóth Kálmán a költészeten túl minden külsőségben is szívesen utánozta Petőfit, és ehhez a stílushoz persze szervesen hozzátartozott egy gazdag hölggyel való házassági ambíciója is. Egy régi feljegyzésben olvasom, hogy Majthényi Flóra szerelme miatt éppoly éles harcban állt szüleivel, mint annakidején Szendrey Júlia, s mikor Flóra erre az érdekes analógra felhívta Kálmán figyelmét, a feljegyző szerint Kálmán indulatosan felfortyant, hogy: «de én nem vagyok ám a kiskőrösi mészáros fia, hanem nemesember!» Ez az adat azért is érdekes, mert jól tudjuk, hogy Tóth Kálmán, aki valóban grófi intéző fia volt, mindig a nép fiának, sőt csizmadia fiának vallotta magát! A feljegyző szerint mégis nemességre való hivatkozással törte meg a kevély szülők szívét, más hagyományok szerint azonban Kálmán csak azért vehette feleségül Flórát, mert a gazdag szülők váratlanul tönkrementek. Nehéz eldönteni, mit ért egy gazdag ember tönkremenetel alatt? mert Flóra előkelő apja még évekkel később is hintósan, frakkosan utazgatott Európában, és Hamburgban híres könnyelműséggel vesztett sok nehéz ezreket, amikor már Flóra fiacskája, Tóth Béla is a világon volt.

Flóra és Tóth Kálmán megismerkedéséről és szerelméről rengeteg anekdota él még ma is. Megismerkedésük állítólag úgy történt, hogy Flóra szeszélyes ötletből egy közös barát közvetítésével páholyába hivatta Tóth Kálmánt, akire mint a Vadrózsák híres költőjére kíváncsi volt. Kálmán azonban kevélyen rázta üstökét s nem ment, mondván: mágnásokkal ő nem ismerkedik! Pár nap múlva azonban véletlenül összetalálkoztak a Váci-utcában, - maga az a Tóth Kálmán? maga a Flóra - mondták egyszerre, s a végzet kerekei megindultak.

Egy kortársnő, Veres Szilárdka emlékirataiban hódításai és élményei közt megemlékezik Flóráról is, innen idézem, milyennek látták őt korabeli barátnői? «Anyja nagyon gazdag volt, Kállay lány, a színlapot is házukhoz járatták. Flórának szerfölött érdekes arca nagyon halavány volt, ez vagy vérszegénységnek volt a jele, vagy talán az is járulhatott ehhez, hogy naponta nagy mohósággal szívta magába a még nedves színlap nyomdafestékének szagát, széleit szájával csipkedte le, és krétát is szeretett enni.»

Ma már szinte megérteni is nehéz, hogy a nyolcvan év előtti pirosarcu vidéki kislányt miért önti el az irigység oly csekélységért, hogy Flóráék még a színlapot is házukhoz járatták! Tóth Kálmán vonzalmáról is tud Veres Szilárdka, erről ezt az anekdotát jegyzi fel: «Akkoriban igen különös jelenetet beszéltek róluk, Azt ugyanis, hogy Flóra vizet hozatott két pohárban s e szavakkal lépett az érte rajongó fiatal költőhöz: anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk és együtt halunk meg. Tóth Kálmán rögtön ráállott Flóra fehér port hintett a poharakba és megitták. Mikor egy idő múlva a költő már erős fájdalmakat vélt érezni, Flóra felkacagott: hiszen csak cukor volt! Ez eset után Tóth Kálmánt barátai le akarták beszélni, úgy találták, hogy ezen tréfa szívtelenségre vall, de ő állhatatosan megmaradt szándékánál.»

Nem tudnék pontosan felelni arra, hogy az ez állhatatosság meddig tartott?, de köztudomású, hogy házasságuk rövidesen felbomlott. Első évben még híres irodalmi szalont tartottak Szerb-utcai lakásukban, ahol nemsokára a kis Béla kacagása verte fel a csendet; de egy öreg barátjuktól azt hallottam, hogy a házasok már nem sokkal a gyermek születése után elváltak, az öregúr úgy tudta, hogy Flóra nehéz szülése miatt megirtózott férjétől. Viszont Alszeghy Zsoltnak, ki utolsó pártfogói közé tartozott, az öreg Flóra maga mesélte, hogy férje durva tettlegességei elől kényszerült hazamenekülni anyjához, és mert Kálmán csak ivott és kártyázott és semmit sem törődött családjával. Akkor történt az a szomorú botrány, hogy a képviselő Tóth Kálmán a nagyanyja lakásán betegen fekvő kisfiút rendőri karhatalom kényszerével vette el anyjától, csakhogy Flórát visszatérésre bírja. Flóra ebben az évben egy verseskötetet adott ki Elégiák kisfiamhoz címmel, ez a kötet végig egyetlen sikoltás, a gyermekétől megfosztott, kétségbeesett anya sikoltása, és vád, vád a rossz férj és rossz apa ellen. Tóth Kálmán ekkoriban már a nemzet nagy költője volt, nagysikerű drámák szerzője és befolyásos politikus, Flóra legfeljebb szűk családi körben terjeszthette a kis verses vádiratot, - hogy az irodalom és hivatalos közvélemény mennyire megbotránkozott rajta, bizonyítja, hogy még évek múlva sem akadt egyetlen cikk- vagy életrajzíró, aki Flórának ilycímű könyvéről tudni akart volna. Nyilvánosságra került adatokból csak annyit lehet megállapítani, hogy ötévi házasság után Tóth Kálmán «visszaköltözött régi szállására» és hogy 1868-ban, 12 évi házasság után törvényesen is elváltak. A hivatalos közvélemény szerint azért váltak el, mert egyrészt Tóth Kálmán lírája a házasságban elapadt, de főként mert Flóra «zavartalanul akart áldozni utazási szenvedélyének.» Flóra ezidőtől kezdve meghalt a világ számára, - ha ifjú korában a híres Hölgyfutár kolumnákat szentelt is a tündéri költőnő dicsőítésére és színes cikkeket, ha «közkedveltségű költőnőnk itt és ott megjelent, általános figyelmet gerjesztve», - az elvált Flórának se barátja, se nyilvánossága nem volt többé. Későbbi életéről csak magánlevelek és naplók tájékoztatnak s még néhány élő tanú. Veres Szilárdka, az egykori barátnő életrajzában még többször emlegeti dicsekedve Tóth Kálmán látogatásait, - de Flóráról ekkoriban már úgylátszik sikk volt mélységesen hallgatni.

Flóra bátyja, Fernand, ki holtig tartó szerencsétlen szerelmét hosszú naplóban kesergi el, mellékesen Flóra sorsáról is tájékoztat: «cselekvőleg szereplék húgom s férje közti viszályok kiegyenlítése körül, mi habár nem sikerült, de legalább azon térre vezettem ügyeiket, hogy a szenvedélyesség lecsillapodott. És ami leginkább feküdt szívemen, hogy húgom gyermekétől elszakítva ne legyen, de anyai jogai tiszteletben tartassnak. Mindez meglehetősen kimeríté türelmemet.» E napló később beszámol, hogy Flóra nemsokára svájci hegyek közé vihette boldogan ugrándozó fiacskáját, de ez csak ünnep volt, a kis Tóth Bélát közös megegyezéssel papi intézetben nevelték. Flóra öreg édesanyjával a császárfürdői örökölt kis lakásban élt, apjuk a vagyon roncsait is elvesztve, öngyilkos lett, s Fernand, Flóra utolsó védelmezője is hiába kísérletezve a szerencsével, a tengerbe ugrott egy genovai toronyból. Flóra ebben az időben már nem irt verseket, mint ünnepelt ifjúkorában, tárcákat s beszélyeket küldözget a lapoknak, s fennmaradt szemérmes leveleiben rövid, büszke és félénk célzásokkal sürgeti honoráriumát, az irodalom nyilván már nem a hírnév és siker boldogító fényűzése számára, hanem keserves kenyérkereset. A világ csak Flóra engesztelhetetlen haragjáról tud, s hogy a nagy költőt a társadalom megbotránkozására elhagyta - és amikor Tóth Kálmán jubileumán az egész ország ünnepelte, egyetlen száj, egyetlen toll sem emlékezett a feleségéről, még a hozzá irt verseket is Tóth Kálmán újabb szerelmének, Erzsikének ajándékozta a korbeli kritika. Tóth Kálmán halálakor mint különös érdekességet említi egyik lap, hogy «a betegség hírére megjelent az eddig engesztelhetetlennek hitt Flóra és két éven át türelmesen ápolta a szélütéstől tehetetlen beteget.» De hogy milyen volt Flóra engesztelhetetlensége, megvilágítja egy levél, melyet Tóth Kálmán nem sokkal betegsége előtt irt: «nőm, ki 8 nyelven ír, s beszél, angolra fordította novelláimat...» - mert Flóra, míg a világ holtként bánt vele, a megélhetés gondjai közt még a gyűlölködés fényűzésének sem élhetett többé, s az irodalomból mindjobban kikopva a fordítók nehéz kenyerére szorult. Tóth Kálmán már dicsőségének ormain jár, dalaitól zeng az ország, s dagályos frázisaitól máig sem tisztult meg a népszerű irodalom, szerelmes nők vetélkednek érte, s a nemzeti babér mellett új szerelmek nyitnak számára. Jászai Mari 1874-ben írja ezt az érdekes levelet egy ismerősének: «Kedves Galambom! Tóth Kálmánnak szerelmet vallottam a Kegyed nevében. Nagyon kért, hogy Kegyednek egy levelét mutassam meg neki, melyben róla ír. Megígértem, de meg nem tartom. Különben úgy táncolt a művészbálon Czerkovics Szidóniával - felesége balkézre - akivel nyakon dicsérik egymást a lapokban, lévén azon hölgy az irodalmi pályán! Tehát igen, úgy megrúgta Tóth úr a csárdást, hogy csak úgy porzott. Czerkovics Szidónia egy nálam jóval magasabb, eszes, de nem szép arcú nő, akit Kolozsvárt bizonyosan mindenki bolondnak mondana, de mi úgy mondjuk, hogy «emancipált», aki Tóthra nem sok becsületet hoz. Különben tanítónő, nemrég férjhez ment egy zongoramesterhez, de a boldog házasság csak egy hétig tartott. Nos, és most Tóth Kálmán nem megy nélküle sehová. Szerelmes bele fülig...» Birtokomban van néhány levél, ugyanebből az évből, amit Flóráék öreg szolgája írt fel Budádra, e naiv sorok kísérteties képet adnak a pusztulásról és tehetetlen kétségbeesésről, melyben Flóra élt. Minden mondat új csapásról ad hírt, hogy «a gazdák öt forintot sem adnak a földért, mert kidobolták, hogy minden le van foglalva és mi legyen a kutyákkal, mert eddig a magáébul kenyérrel tartottam, de az is fottán van és nem hoznak már se fát, se gallyat, mert az erdőrül is el vannak tiltva Nagyságtok, a veres macska megdöglött, idehaza nincsen semmi baj, a bérlő úr disznóólnak használja a kocsiszínt, a hintót a tyuka összecsúnyázta, legjobb egészséget kívánok, kezeket csókolom mindnyájuknak, különösen nagyságos Béla úrfinak...»

Mikor Tóth Kálmán meghal, Flóra már beteges anyját is eltemette, fia 24 éves s már híres újságíró, s most végre harc nélkül az övé! Mégsem maradnak együtt, Tóth Béla Törökországba megy, Flóra Spanyolországba, s a Szentföldre, az anyaság örömét se adta neki a sors! A fiú rajongva szerette a hírneves apát, s megdicsőültként emlegette, de anyjáról sohasem, vagy csak kelletlenül beszélt. Flóra nem látta többé viszont fiát, legalább itthon nem. Mikor elszakadtak még szép nő volt s előkelő megjelenés, - s mikor szörnyű bolyongásából harminc év múlva visszatért, piszkos rongyokban, zavaros rögeszmékkel, fia már három év óta sírban pihent. Flóra csak hónapok múlva értesül gyermeke haláláról, ekkor levelet ír Légrády Imrének, s a megboldogult hagyatéka felől rendelkezik. Áhítatosan emlegeti nagy férjét, kinek részletesen felsorolt emléktárgyait a múzeumra hagyja, végül a hagyatékból némi pénzt kér, mert súlyosan beteg, címe: poste restante Jeruzsálemben, mert már lakása sincs! Levelét így fejezi be: «fárad a képzelődésem, ezért zárom soraimat, őszinte üdvözlettel Majthényi Flóra.»

Három évig tartott, míg hazavergődött, valószínűleg kegytárgyak árusításából élt. Itthon öt évig szenvedett még, a harminc éven át takarítatlan császárfürdői lakásban, amit takarítani ezután sem engedett, s ahonnan hatóságilag kirendelt tisztiorvos szállíttatta el a Lipótmezőre; férges rongyait, teknősbékáját, féltékenyen őrzött ládáját elkobozták, a ládában Tóth Kálmán műveit rejtegette, régi írók dedikált arcképeit, s megszámlálhatatlan elhasznált színházi belépőjegyet... Mondják, a téboly szörnyű dolgokba vitte, de megmaradt utolsó levelei csodálatosképp korrekt, józan, tárgyilagos és méltósággal formatisztelő írások.

És most, amikor születésének századik évfordulóján elbúcsúzunk tőle, nem tudnék szebbet és méltóbbat, mint Kozma Andor 22 év előtti búcsúszavait idézni: «kegyeletesen adom tudtára mindazoknak akiknek van szívük a magyar irodalomnak egykoron kedvelt, utóbb feledésbe és boldogtalan sorsba merült művelőjéhez is, hogy Majthényi Flórát, a költőnőt, egy szomorú gyógyintézet halottasházából szép csöndesen eltemettük...»

 

[+] Rádióelőadás a költőnő századik születésnapján. Az előadás céljánál fogva egyes adatokat régebbi cikkeimből ismételni kényszerültem