Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

KÁDÁR ERZSÉBET: A MACSKA

Haja őszesbe játszó, mint a róka nyári bundája. A készenvett libéria gallérja fölött tenyérnyire kinyúlik lilásvörhenyes, ráncos nyaka, amely kopasznyakú tyúkéhoz hasonló. Ötvenes, de öreg Gyorgyénak szólítják, s ha nem hallja, még gyakrabban vén szamárnak. Pedig van esze jócskán, csak tetteti, hogy nem ért. Előredöntött felsőtesttel jár, mintha mindig sietne, de nem megy gyorsabban, mint más. És még sem lassú, csodálatos munkaerő, úgyszólván maga tartja rendben a házat.

Most is nagyot botlik a kastély hátsó ajtajának küszöbén, úgy szedi lábait a konyha felé. Majdnem nekiment Zdenkának, aki a földön kuksol és kis bádogásójával gömbölyű kavicsot feszeget. Fájón tűz a nap, égeti a gyerek tarkóját, aki erőlködik és bosszankodik.

- Hová mész? - kiált Gyorgye után.

Az öreg megtorpan.

- Az udvarba. Fogatni.

- Várj! - rikolt a kislány és már ott is van az inas oldalán. Kezét befúrja a férfi szederjes ujjai közé.

- Zdenkácska!... A frajla!... - aggodalmaskodik az öreg. De megadta magát, mielőtt mondókája végére ért volna, már mennek is, mert templomias lágyság vesz erőt rajta, valahányszor a gyerek érintését érzi. A puha bőr... a fehérsége... Úgy nyúl hozzá, mint a csiszolt poharakhoz, amelyekkel csak nagyon kényes vendégeknek terítenek. Apróra fogja a lépéseit, a kicsi meg hosszúkat lép. Előbb némán baktatnak, de csakhamar beszélni kezd Gyorgye. A kislány feloldja nyelvét, pedig különben napszám tud hallgatni. Öröme telik abban, hogy parancsolgathat Zdenkának, aki viszont úgy szól hozzá, mint szülei: uraskodva, röviden. Gyakran megcsókolja Gyorgyét, nem utálja, mint a kutyákat sem. Pedig máskülönben roppant finnyás.

Elhaladtak a konyha épülete előtt. Habverő üst kopogása kíséri lépteiket. Most az orgonasövénynél járnak, amely eltakarja a baromfiólak kifutóját. Lúgos szagot hoz arról a szél. Egyenesen vezet az út az udvar felé.

Az öregből csöbög a szó.

- ... nem szégyeli magát, a cudar, seprűvel támad rám. Csak azért, mert kendőt hoztam a vásárról a kondás Máriucájának. Mintha nem tudná, hogy az a guraszádai prekulics jár Máriuca után, csak egy szót kell szólnia és megrontja a tehenet, hogy véres tejet ad... Aki olyan sovány, annak ne járjon a szája...

A kislány nem egészen érti Gyorgyét, de egyik-másik szaván fennakad.

- Milyen kendőt hoztál? Pirosat?

Azért jó Gyorgyéval beszélni, mert nem únja meg a sok kérdést.

Errefelé nem olyan ápolt az út, mint a ház előtt. De puha, mint a matrac, agyagos és repedések vannak rajta. Helyenként meg mohafoltok. Ezekre rálép Zdenka és azt játssza, hogy szőnyegen megy.

Errefelé nincs virág. A fák oly rendetlenül állnak, mintha eltévedtek volna. Hosszútörzsű erdei fenyők, platánok rongyos árnyékot rajzolnak a gyepre, amely foltosan kopasz, mint a cigányok lova.

- Te Gyorgye, láttam az angyalos szekrény hátát, amikor festették a nagyszalont és eltolták. Mondd, miért olyan csúnya a háta?

- Úgy csinálta az asztalos, - feleli az öreg.

- Úgye, mert ha nem volna csúnya a háta, nem tudnák, melyik oldalról állítsák a falhoz? - tűnődik Zdenka. Roppant tetszik neki saját okoskodása.

Ilyenképpen folyik kettőjük közt a beszélgetés. Időnként elnémulnak, a gyerek előreszalad, rámosolyog Gyorgyéra, kacérkodik az öreggel. Sütkérezik bámulatában. Amikor eleven, amikor kacag, csupa szikra, fény. Mosolya bearanyozza. Vörösesszőke haján árny és fényfoltok futkosnak.

Minél messzebb jutnak a háztól, annál csendesebb lesz a kislány. Kissé fél errefelé, idegen a hátsó kert. Amott a vörös bükk alatt, a kőpadon a tiszttartóék és a gépész nyári vendégei szoktak letelepedni. Látott már városiruhás embereket is errefelé, olyanokat, akikről nem tudta, kik, hová valók? Egyszer nyurga kamasz bujkált a bokrok közt s másnap kitépett cserebogárlábak hevertek a malomkőasztalon. Azóta Zdenka nem jön ide egyedül, s ha tolvajról, rossz emberről hall, mindig erre a fiúra kell gondolnia.

A parkot akácsövény zárja le, amelyet kettészel az út. Túlnan újból rájukzúdul a nap, hirtelen, mint a záporeső. Az intézőlak még eltakarja az udvart. Megkerülik orgonabokros, mályvás kiskertjét. A ház sarkáról belátják a gazdaságot. De még nem tartanak ott, amikor már szokatlanul lármás kutyaugatásra figyelnek fel. Beszéd, kiabálás is vegyül a hangzavarba, s valami félelmetes, sziszegő.

A kislány hátán hideg fut végig. Az öreg olyasmit érez: baj van, vissza kellene tartani a gyereket. De talán lassan érik elhatározássá a gondolat, vagy túlengedelmes a gyerekkéz gyeplőjén, - még néhány lépést tesznek és előttük az udvar.

Az ebédidő üressége tátong itt. Szekerek, lovak kint vannak a földeken, üresek a karámok, s a cselédházak, csukott ajtajukkal, mintha lehunyt szemmel élveznék a déli pihenést. Csak néhány öregasszony lézeng az ólak körül. És a tehénistálló táján, valami zavaró nyugtalanság. Zdenkának, Gyorgyénak tekintete arrafelé irányul. Vagy tíz, tizenként kutya, kisebbek, nagyobbak szokatlanul ziháló hangon, sikolyszerűen hamisan vonyítanak. Neki-nekitámadnak valaminek, kar nyúlik ki a gombolyagból, oláhos ingujja látszik és fekete báránysüveg imbolyog fölötte. A Juon. Az udvaros. Amint közelebb érnek, azt is látják hogy kötélen lóbál valamit. Felrántja magasra, néha a kutyák felé lendíti, ilyenkor szűkölve menekülnek a dögök, mire Juon hangosan röhög, szólítja a kuvaszokat, úszítja őket, s nyilván örömét leli valami ritka mókában. Két suhanc áll a közelben. Fuskósbotot emelget az egyik, az is hahotázik. A kötél végén kampószerűen kétszergörbült, a nappal szemben árnyékos sziluettjével fantómszerűen nagy, sárga macska. A címerek arany oroszlánjához hasonlít. Farkánál hurkolta meg a paraszt. Lábai, kifeszített karmai: sarlók. Feje felismerhetetlen grimaszba torzult és vesékbe ható, kígyószerű, máskor vércsevijjogásra emlékeztető hangokat hallat.

A gyerek még fel sem fogta, mi történik, amikor már megbénították a hangok. Villanyütésszerűek. Nem csak színük, kisiklásaik elviselhetetlenek, roncsoló rezgésük testifájdalmat okoz.

Zdenka kiszakította kezét a Gyorgyeéből. Széttárt karral néhány lépést előre futott, majd megingott, mint akit halálos lövés ért. Az inas báván kapkod utána. De most szembefordult vele a kislány, s a macska mozdulataival, fintorával nekitámad, üti, rúgja, karmolja. Szeme zölden szikrázik. Az öreg magához rántotta, a kislány szabadulni akar, lecsúszik rajta. Majd megint vállába csimpaszkodik és éles fogával beleharap a nyakába.

- Engedje el! Engedje el! Engedje el! Mondd, hogy engedje el! - harsog torkaszakadtából.

A tiszttartó előkerült. Kócosan, ingujjban rohan az istálló felé és futtában szórja átkait Gyorgyéra: - Vidd innen a kislányt.

Másodpercek sem teltek el, s Juon már eltűnt, a suhancokat is mintha a föld nyelte volna el, csak a kutyák köröznek idegesen az udvaron. Orruk előtt porfüstöcskék szállnak fel, megállnak a föld fölött, s amikor már messze járnak a kuvaszok, még mindig jelzik útjukat.

Zdenka önkívületben fekszik Gyorgye karján. Feje időnként lecsuklik. Majd megint összerándul a gyerek, csapkod, karmolja, harapja, leköpi az öreget. Haját tépi, cibálja. Aztán kirobban a sírás, görcsös, fuldokló zokogás.

Az öreg fut. Kaszló lába nyeli az utat. Végig a hátsókerten, a pad mellett el, a baromfiudvar orgonabokrainál. A konyha felől rákiáltanak, - nem is hallja - megint napra ér, ahol újból viaskodni kezd vele a gyerek. Bebotlik a folyosóba, homlokán lehül a verejték, rohan fel a lépcsőn a szalónba. A könyvszekrény előtt áll a gazdája, a kislány apja s riadtan bámul a szolgára, akinek arcán vérfoltok éktelenkednek. Zdenka lehányta ruháját.

Ágyba fektetik a gyereket, nedves ruhát raknak fejére. Apja a kezét fogja, közben Gyorgyét faggatja, aki ijedtében elfelejtett magyarul. Végre anya is előkerül, rámordul az öregre, s az valahogyan, zavarosan elő is adja az esetet.

Zdenka vizesre sírta a párnát. A kisasszony borogatja, lenyomkodja, mert minduntalan fel akar ugrani. A cselédség teljes számban az ajtóban szorong, bámulja a beteget és élvezettel sopánkodik. Végre feltűnik mögöttük az ispán is, az úrhoz lép, sugdolóznak.

Most már egyenletesebb sírás hallatszik az ágy felől. Már-már elcsendesedik a gyerek, de a következő pillanatban megint felhördül, felül, szétveti könyökét, öklét mellére szorítja, préseli magából a hangot.

- Öld meg Juont! Papi öld meg Juont! Mért bántotta a cicát? Mért bántotta a cicát? Gyűlölöm Juont! Mért bántotta a cicát?...

Újból elfullad.

Apja babusgatja, csitítja, törölgeti homlokáról a verejtéket. A gyerek végre, mintha megnyugodnék, fal felé fordul, aludni készül. De még egyszer felnéz, feltámaszkodik, tekintetét apja arcába mereszti és így szól:

- Most azonnal fogod a puskát és megölöd Juont! Hallod? - Olyan keményen mondja, mintha vezényelne.

Elaludt. Álmában is csuklik, veti magát, mint szárazra került hal. Lerúgja a paplant. Végül egészen kis gomolyagba húzódik össze. Zsofka az ágy lábánál topog, halálsápadtan és le nem veszi tekintetét nővéréről. A német lány, mialatt Zdenkát ápolgatja, félszemmel a kicsit figyeli. Ez bosszantja apát, tudja, hogy a kisasszony csak a kicsit szereti, érzi, most is haragszik Zdenkára, amiért felizgatta húgát. Minden mozdulatukat szemmel tartja apa, s csak amikor már mélyen alszik a gyerek, hagyja őket magukra.

Huszonnégy órát aludt Zdenka. Mosolygó, rózsás arccal ébred, azonnal enni kér. Első szavára ágya köré gyűlik a ház népe, hangosan nevetgélnek, fürkészik a beteg arcát, tréfálnak, bohóckodnak. Élükön apával. Anya maga hozza a levest, a paplan szélére ül, kanálból eteti Zdenkát, kínálgatja, gügyög, kedveskedik. A gyerek eleinte csodálkozva, később haragosan méregeti. Szégyeli magát helyettük.

Ha magára hagyják, bizonyára gyorsabban felejt. De ez a cirkusz, a grimaszok és erőltetett jókedv, ez a furcsa viselkedés még inkább eszébe juttatják a borzalmas jelenetet. Fáj a feje és reszel a torka. Egyik pillanatban harag önti el, amiért kifigurázzák, a következőben érzi, hogy féltik és szinte élvezi gyengeségét. Ugyanakkor makacskodik is: csak azért sem fog nevetni!... Anya félelmetes új szerepében. A gyerek engedelmesen nyeli az ételt, amelyet kanalanként tólnak szájába.

Egyszerre úgy érzi, - nem meg tovább. Hátradől a párnába, szeme megint könnyes, fejével kérdőleg int szülei felé.

- A cica? - kérdi apa. - A cica megmenekült. - Zavartan nevetgélnek mindketten, anyával, mint akik kényes kérdést érintettek. Zdenka nem hisz nekik.

- És Juon? - kérdi mogorván.

- Hát nem lőttem le Dédikém! De megkapta a magáét. Viszont lássuk be, a cica is hibás volt. Bejárt a kamrába, dézsmálta a húsokat. Persze nem így kellett volna... Különben az én cinegéim után is leskelődött... Gondolj arra, ha meggyilkolja valamelyik cinegemamát, éhenhalnak a fiókák. Ki eteti az anyátlan árvákat? Ki hordja nekik a bogarat, kukacot?...

- A bogarakat is sajnálom...

A férfi feladja a harcot. Zdenkával még nem lehet okosan beszélni.

Másnap már a kertben játszik a kislány. Nyugodtan felkelhetett, semmi baja. De ingerlékeny, morcos, szeszélyes, mintha valami nagy-nagy sértést cipelne magával. Nem találja helyét, lődörög, unatkozik. Nem ül már órák hosszat a kutyák mellett, mint azelőtt, nem legyezgeti róluk a legyeket, nem őrzi a fáskamrában a pókhálót, hogy kihalássza fogságukból a póruljárt pilléket, dongókat. Elkerüli az állatokat, szinte goromba velük.

Egy hét telik el így. Végre új játékot talál Zdenka: az esővizes csatornát, amelyet ócska téglákkal raktak ki. Van köztük sárga, fehéres-meszes, egészen mélypiros és halványrózsaszínű, malterfoltosak, kopottak, aszerint, milyen bontásból kerültek elő. Ezeket sikálja, apróbb tégladarabkákkal dörgöli, színük szerint mással-mással, befesti őket. Finom téglapor rakódik rájuk, amely elfedi foltjaikat. Önfeledten dolgozik Zdenka, azt sem veszi észre, hogy véresre horzsolja kezét.

Szüleihez fut, a kisasszonyhoz, - munkahelyéhez ráncigálja őket. Hadd gyönyörködjenek művében.

- Nézd papi, milyen szép! Rózsaszín! Ez meg, mint a barackfagylalt! De ez a fehér is gyönyörű!... - lelkendezik. Tüzel az arca, csillog az egész kislány, repked a csatornaszáj körül, kis csengettyűhangokban trillázik nevetése.

Egy éjjel zápor esik és elmossa Zdenka művét. Leviszi a port a kövekről, amelyek teleszívódtak vízzel, sötétvörösek, fehér mészerekkel, csúnyák, mint a nyers hús. De másnap előlről kezdi Zdenka. Kétszer, háromszor, sokszor. Nedves év van, minden hétre jut eső.

Végülis belefárad sziszifuszi munkájába. Az utolsó viharnál már tombolt. Félős, hogy megismétli múltkori idegrohamát.

Félnapig áll és bámul a téglavályúra, amely körül pocsolya képződött. Aztán hirtelen elhatározással belelép, beleugrik a tócsába úgy, hogy magasan felcsap a fekete lé, befröcsköli cipőjét, harisnyáját, még a ház falát is.

A kisasszony nem látta. Zdenka hátatfordít játékvárának és elindul a kutyaólak felé. Lehajtott fejjel, lustán, kelletlenül.

Bebújik a faházikóba, a poros szalmára kuporodik, a foxikölykök mellé. Eleinte csak ujjheggyel érinti, később simogatja őket, lassanként, mintha újból megbarátkozna velük. De amikor a kis állatok már belemelegedtek ölébe, egyik-másik elaludt, vagy félig hunyt szemmel a lányka ujját szopogatja, - megragadja farkánál fogva a legkövérebbet és hirtelen felemeli a magasba. Mint Juon a cicát. A kiskutya sivít, kapkod tömpe lábaival, Zdenka hirtelen visszaejti, csókolgatja, elárasztja kedveskedéssel. De néhány pillanat múlva megismétli kegyetlen merényletét. Meg kell ismételnie. Könnyes a szeme, nagyokat nyel. De muszáj! Kell! Így csinálta Juon! Így fájt a macskának!

Zdenkának is fáj. Az idegeiben érzi, a nyakában, szinte együtt vinnyog a kutyákkal. A legédesebb szavakat mormolja nekik, simogatja őket, szorongatja, néha nagyon is szorongatja, s aztán hirtelen, gonosz támadással az egyiket magasba rántja.

Hiába hívják, szólítják, - nem jön elő. Inkább behúzódik mélyen a kutyaházba, lélegzetvisszafojtva kuporog. Csak a déli harangszó csalja ki rejtekhelyéből.

Gyorgye rászól:

- Mitől ilyen pókhálós Zdenkácska? Merre járt?

A kislány feleletre sem méltatja. Olyan tekintettel méri végig régi barátját, hogy az elódalog.

Ilyen furcsa gyerek Zdenka. Nem csoda, hogy a német lány jobban szereti a kedves kis Zsofkát.