Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

NAGY LAJOS: A GOROMBA KISFIÚ

Az öregúr magas közhatalmi állást töltött be, amíg nem nyugdíjazták. Egy egész életen át csak parancsolt, pontosabban: fölfelé engedelmeskedett, lefelé parancsolt, de keveseknek, úgyszólván csak személytelen parancsoknak engedelmeskedett és sokaknak parancsolt. Bokáikat összeverve állottak előtte az alájarendeltek, szó nélkül hallgatták meg a parancsait, soha ellent nem mondhattak. Hogy azután ennek a már-már unalmas hatalmaskodásnak vége lett, szóval amikor az öreg úr nyugalomba került, vett egy kis kertes házat Pest környékén, ott berendezkedett hátralevő esztendeire és idejét rózsáinak ápolásával töltötte.

Volt egy özvegyember házmestere. Az megbetegedett s kórházba szállították. Új házmestert kellett tehát fölfogadnia. Hirdetést tett közzé az újságban és várta a jelentkezőket. Erre a hirdetésre indult el az öregurat felkeresni a Guzmicska házaspár, már mint Guzmicska Antal és a felesége. Magukkal vitték, mivel hogy otthon nem volt kire hagyniok, a kisfiúkat is, Jancsikát. Amikor megérkeztek a hirdetésben megjelölt házhoz, Guzmicska kinn maradt a kisfiúval, Guzmicskáné pedig bement, hogy az ura nevében is ajánlkozzék.

Rövid beszélgetés folyt az öregúr és Guzmicskáné közt. Minden rendben lett volna, de a beszélgetés végén jött a baj, az öregúr ezt kérdezte:

- Gyerekük van?

- Igen, - felelte Guzmicskáné, - egy fiacskánk van, nemrég múlt három éves.

Az öregúr csak a fejével intett nemet. Hogy köszöni az ajánlkozást, dehát így tárgytalan. És még hozzáfűzte szóval:

- Nem veszek gyereket a házamba. Csendet akarok. Meg a virágjaimat is féltem. Nagyon sajnálom, különben megfeleltek volna.

És már föl is állt s Guzmicskánét kegyelemben elbocsátotta.

Guzmicskáné illedelmesen köszönt. Egy kicsit el is pirult és sietett ki a házból, végig a rózsák közt a kerti úton és ott ki a kapun.

- No? - kérdezte türelmetlenül Guzmicska.

- Nem kellünk. A gyerek miatt. Nem akar gyereket a háznál.

Jancsika hallotta és értette ezt s szinte bűntudattal nézett szüleire, hol az apjára, hogy az anyjára. Mert hát most ő az oka valami káruknak, valami bajuknak.

Guzmicska megvetően legyintett és így intézte el a ház gazdáját:

- Vén gonosztevő!

Egy percig még álltak, haragosan és bánatosan néztek végig a kapun, a kerten s a házon, milyen szép lenne itt lakni, Jancsika is eljátszhatna a szabadban - és éppen indulni akartak.

Ekkor lépett ki a házból az öregúr és sietve közeledett feléjük. Őszhajú, nyírott bajszú, szép és fess ember volt az öregúr, jó termetes és kissé kövér.

- Várjanak csak! - kiáltotta az öregúr, mielőtt még elért a kapuhoz. Majd kilépett a kapun, végignézte a kis családot, mint aki meggondolta magát. Ebben a pillanatban megszólalt Jancsika:

- Ez a vén gonosztevő?

Szentisten! Guzmicskáék, apa és anya, majd hogy el nem süllyedtek. Ez a haszontalan kölyök! Guzmicskáné megnémult, csak az apa kapott szóhoz:

- Te! Nem fogod be a szád!

A gyerekre néztek, csakhogy ne kelljen tekintetüket az öregúrra emelniök, amihez nem lett volna bátorságuk. Csak Jancsika látta, hogy az öregúr arcán valami mosolygós derű jelent meg. Hiszen új hang ütötte meg a fülét, amilyent ő még sohasem hallott. Szelíd érdeklődéssel kérdezte a kisfiútól:

- Hogyan mondtad, fiacskám? Ki vagyok én?

És várta a választ.

Jancsi dacosan nézett az öregúr szemébe, a száját összeszorította és nem felelt. Az öregúr tovább faggatta:

- No mondd csak mégy egyszer, fiacskám. Hallani szeretném.

Jancsika nem felelt. De mivel nem volt biztos, hogy nem fog-e felelni, az apja fölemelte a kezét, mutatóujjával megfenyegette s szigorúan csak ennyit mondott:

- Te!

Az öregúr nem tágított. Barátságosan nézett Jancsikára - most lehetett csak látni, hogy milyen szelíd a tekintete s nyájas az arca - megcirógatta a Jancsika állát s így bíztatta:

- Mondd csak szépen, úgy ahogy mondtad. No? Hadd halljam.

Jancsika engedelmeskedett. Nem olyan határozottan ugyan, mint az előbb, hanem kissé akadozva kibökte:

- Azt mondtam, hogy te vén gonosztevő vagy.

Az öregúr nagyot kacagott. Hallatlan! Nagyszerű! Úgy megörült annak, amit hallott, mintha hatvan évvel ezelőtt ezt mondta volna neki valaki: Te egy édes kis pubi vagy!

Megragadta Jancsikát fölemelte a magasba és a karjára ültetve, egészen közel vonta magához:

- Aztán miért vagyok én vén gonosztevő? - kérdezte nevetve.

Jancsika csak nézett az öregúr szemébe s megint nem felelt.

- No hát mondd meg! Kíváncsi vagyok rá. Ki vele!

Jancsika felelt:

- Mert nem szeretsz engem.

- É-én? Miért ne szeretnélek én téged?

- Apukát sem szereted, mert engem sem szeretsz.

Az öregúr szerette volna összecsókolni Jancsikát. Ez az ő embere! És nem győzte csitítani, nyugtatni a szülőket. Megpaskolta gyöngéden Jancsikát, letette a földre s így szólt a Guzmicska-házaspárhoz:

- Jöjjenek vissza. Nem baj a gyerek.

*

Az öregúr, amint már mondtam, egész nap a rózsáival foglalatoskodott. Öntözte, nyeste, ápolta, simogatta, nézte, szagolta a virágait. És ezen felül most már Jancsikával pajtáskodott. A pajtáskodás abból állt, hogy bosszantotta Jancsikát, addig bosszantotta, míg az valami gorombaságot nem mondott neki. Ekkor azután végtelen öröm, boldogság öntötte el az öregurat. Micsoda gyönyörűség is ez, annyi esztendő után, most már a nyugalom végső éveiben.

Az öregúr ült a kerti padon és így, mintegy elvonulva közülük, bizonyos távolságból nézegette a rózsáit. Jancsika nem messze tőle a földön motoz. Az öregúr odaszól Jancsikának:

- János úr! - ő így nevezi Jancsikát. - Erígy csak oda hátra a kerítéshez. Éppen most mászik be rajta egy rossz fiú, hogy letépje a rózsáinkat. Erigy oda és zavard el.

Jancsika zsebredugott kézzel elballag hátra, azután mogorva képpel jön vissza:

- Nincs ott senki.

- De bizony, hogy ott van. Csak te nem nézted meg jól.

Jancsika megint elindult hátrafelé, de útközben vissza-vissza pislog, nem neveti-e ki a vén gonosztevő.

Amikor másodszor is visszajön, már piros a képe a dühtől:

- Nincs ott senki rossz fiú!

Az öregúr most szünetet tart. Nem szól, csak a bajsza alatt mosolyog gúnyosan s a rózsáit nézegeti. Nagyon szépek azok s egész mámorba ejtően illatosak.

Jancsika ezt mondja az öregúrnak:

- Szomjas vagyok. Hozz egy pohár vizet.

Az öregúr elsiet és meghozza a vizet.

- De buta vagy! - zsémbelkedik Jancsika. - Azt sem tudod, hogy kisfiúnak nem szabad hideg vizet inni?

- Mit mondtál? - akarja hallani még egyszer az öregúr.

- Mondtam, amit mondtam.

- Neveletlen vagy, János úr. Meg ügyetlen is. Nem veszed észre, amikor a rossz fiú átmászik a kerítésen és megtépdesi a rózsákat. Hallom is amint tépdesi. Szaladj csak most oda és kergesd el!

Jancsika harmadszor is elmegy a kert végébe. Útközben meg-megáll, mintha tépelődnék, hogy menjen-e?

És haragosan morog, ahogy visszaérkezik:

- Ha mégyegyszer elküld ez a vén gonosztevő, úgy kupán vágom, hogy elege lesz neki.

- Mit mondtál, kisfiam? - kap örömmel a szón az öregúr.

Jancsika megint csak így felel:

- Mondtam, amit mondtam.

- Mondd még egyszer. Kapsz cukrot.

- Kell is nekem a te cukrod.

- Kapsz pénzt, - s az öregúr megcsörgeti aprópénzét a zsebében.

Jancsika habozik, majd rászánja magát:

- Azt mondtam, hogy ha még egyszer elküldesz a kert végébe, úgy kupán ütlek, hogy eleged lesz.

Az öregúr most boldog. Minél gorombább Jancsika, ő annál boldogabb.

- Hol a pénz, amit ígértél?

Az öregúr benyúlt a zsebébe s egy fillérest vesz ki belőle.

- Ez rossz pénz. Apukám mondta. Ezért nem adnak semmit.

- Hát nesze jó pénz, - az öregúr egy kétfillérest nyújt Jancsika felé.

- Ez sem nem jó.

- Hát ez? - tízfilléres csillog az öregúr tenyerén.

- Ez?... Ennek a színe jó, csak kicsi.

Az öregúr kimarkolja az egész aprópénzét s Jancsika elé tartja:

- Hát melyik a jó pénz, János úr?

Jancsika tétovázás nélkül nyúl a kétpengős után.

- Hohó! - kiáltja az öregúr. - Az nem gyereknek való pénz.

Jancsika csalódottan adja vissza a kétpengőst.

Az öregúr most a két ujja közé vesz egy húszfillérest s ezt mondja:

- János úr, ezt neked adom, ha valami nagy, nagy gorombaságot mondasz.

Jancsika gondolkodik, erősen töri a fejét. Végre harsogó kacaj közt kivágja:

- Te pocok! Te pólyás!