Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

JANKOVICH FERENC: EGY CSELÉDHÁZ UDVARÁN

Estefelé, midőn az óriás
akácok, mint a cédrusok
terjengenek az ég felé s kitárt
keblükben olvadékony szél susog

Kilejt a házból angyali-ledér
ruhában s könnyű táncra kel
a kisleány: fohászkodó fehér
karokkal, miket ég felé emel.

Dala, mint vékony csermely, tündököl,
fürdik benn minden mozdulat -
és mintha karjaira szedne föl
egy láthatatlan fonalat

Mint égi kéz ereszt s ő elfogad
hajlongó röpke térdeken -
két szelid fényű térd, mint habra hab
tünik a csörgedező éneken...

S mig lengve táncol, röpködő haján
egy aláereszkedő isteni
tenyér simogatása - vagy talán
Bacchus elbájolt szöllőfürtjei? -

Nyíljatok nagyra, ámuló szemek,
igyátok áldomástokat,
tanuljatok, mint részeg istenek,
hörpölni látomásokat.

Nehéz szelek hajló virágait,
kik táncra váltják a tusát -
tanuljátok csodálni táncaik
s dallamaik rejtelmes ritmusát

Miképpen önfeledve tündököl
e lányra minden pillanat
s az éj, mint egy sötétlő kedves öl
nyilik a holddal léptei alatt

S a csillagok az egek karzatán
egymásután sietnek látni őt, -
kinéz az istállóház ablakán
egy vén tehén és meghatódva bőg.