Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

KARCZAG ISTVÁN: EGYENES ÚT

A szónoklat már negyedórája tartott. De a beszéd hangja és a szónok mozdulatai a prédikáció végét jelezték.

- ... mert mi ád erőt a küzdelmekhez, mi ád vigaszt szomorúságunkban, mi gyógyítja lelkünk sebjeit és mi támogat bennünket, ha elbukunk? ... Az imakönyv?... Ha ezt lapozgatjuk, könnyebb lesz a szív és tisztább a lélek. Testvéreim! Ne sajnáljuk a filléreket, ha imakönyvről van szó...

A szónok elcsendesült és várakozással nézett a hallgatóságra. De a hallgatóság arca egynek kivételével merev volt, mintha nem fürdött volna a kívánt malasztban.

- ... nézzünk csak vissza nehéz életutunkra. Nem azt látjuk-e, hogy ahol a legnagyobb a veszély, ott áll legközelebb az Úr! Nem azt látjuk-e, hogy nekünk szegény embereknek nem szabad eltávolodni hitünktől? Ez a mi várunk, ez a mi erősségünk! És mi tartja a kapcsot a hittel? Az ima! Az ima, testvéreim! És honnan kapjuk a mi szép imádságainkat? Az imakönyvből. Megint csak azt mondhatom testvéreim, az imakönyv az a fáklya, ami a sötétségben utat mutat nekünk. És milyen nagy szükség van most erre a fáklyára testvéreim, ó, milyen nagy szükség van, amikor az egész világot sűrű sötétség veszi körül...

A szónok megint elhallgatott és megint a hallgatóság arcát figyelte. Azután felnyitotta kofferjét és egy csonttáblás fehér imakönyvet tett le a konyhaszekrényre.

A konyhában négyen voltak. Egy öregasszony, két fiatal lány és az imakönyvárus. Az öregasszony csontos, szikár, hórihorgas múmia volt és most nevetve bólogatott. Az imakönyvárus vállas, barna, középmagas fiatalember, alig ért a vigyorgó összegasszony válláig. A két borzashajú lány a tűzhely mellett álldogált; az egész hosszú prédikáció alatt váltogatták lábaikat. Most az egyik a ruhaszárítókötélhez lépett és a kifeszített nedves fehérneműt kezdte tapogatni.

- Az ómama nagyot hall, - mondta mogorván.

Plenk Imre előtt megfordult a konyha. - Hát ezért köpi itt a tüdejét egy negyedórája? Ezért fecsérli a drága időt? Dél elmúlt és még egy megveszekedett üzletet nem csinált. Az ómama nagyot hall. És ő a barom ezt nem látta előbb! - Mintha száraz gőzben ült volna, olyan forró és nedves lett a teste és kereste az utolsó szalmaszálat.

- Nagyot hall szegény? Meg kell nyugodni Isten akaratában. De melyik kisasszony veszi át tőlem az imádságos könyvet?

- Egyik sem, - mondta a lány a ruhaszárító kötélnél és tenyerével ütögette száját, hogy a feltörekvő ásítást visszafojtsa. - Egyik sem - ismételte, amikor lenyelte az ásítást. - Nincs pénz. Különben is a mama dolga. - És fejét féloldalt billentve, a nyakszirtjén kapargálni kezdett valamit.

- Van imakönyvünk, - kuncogott most a másik lány a sparherdtnél. - Minek kettő?

- Minek kettő, minek kettő - pergette Plenk tompán és az elrontott negyedóra most úgy állott előtte, mint egy kaján tükörkép. Ha ez a vén süket madárijesztő nem bólogatott volna biztatón, dehogyis erőlködött volna. De ez a vén süket satrafa valósággal becsalogatta, beinvitálta a beszédbe, azzal a hülye készséges bólogatással.

- Minek kettő... - mondta harmadszor is és felkapta a fejét. - Minden személynek kell egy! Mint Amerikában. Ott minden családtagnak vagy egy Bibliája. Sőt még a szállodákban is ott van az éjjeliszekrényen.

- Ugyan ne meséljen, - nevetett a lány csúfondárosan a sparherdtnél. - Amerika ilyen szentes? Gréta Garbó éjjeliszekrényén is van?

- Hát nem olvasta? - csodálkozott Plenk. - Gréta Garbó egyszer azt mondta, hogy azért lett belőle híres filmszínésznő, mert hitt az ima csodatevő erejében. Igazán nem olvasta?...

- Nem, - felelete a lány meggyőződéssel.

- Mit akar ez a fiatalúr? - fordult most a hosszú öregasszony a lányokhoz felkiáltva.

- Imakönyvet árul! - csinált tölcsért tenyeréből a sparherdtnél a lány.

- Au - vakkantott az öregasszony halkan és fahangon. - Au - vakkantott hangosabban és kinyújtotta barna bütykös kezét Plenk felé, aki elboruló szemmel úgy állt a megrőkönyödött karó alatt, mint egy elnáspángolt suhanc. - Mért nem mondta rögtön, édes fiam? Mért nem rögtön? Hisz mondott szóból ért az ember. Nincs itthon a vőm, csak öt órakor jön haza. De ne várja meg gyermekem. Nem kell annak imakönyv. Istentelen goromba ember az. Kártyát hozzon neki azt biztosan megveszi. Tegnap is egész éccaka...

- Ugyan, mit dumál az ómama! - ordított fel a lány a sparherdtnél vérvörösen.

- Vagy ennek a két nagy lánynak, - folytatta az ómama nekilendülve, - látja ennek a két nagy lánynak szerezhetnek valami munkát. Maga úgyis sok helyre jár. Legalább a flancukat keresnék meg...

- Ki kérdezte az ómamát!? - rikácsolt most már a másik lány is a ruhaszárító kötélnél. - Nem kell semmi kérem, - fordult haragosan Plenk felé. - Hazajöhet a mamám és nem szereti, ha idegenek vannak itt.

Plenk bólintott és visszalökte a kofferbe az imakönyvet.

- Nem tudna, édes gyermekem ennek a két nagylánynak valami munkát, - rimánkodott az ómama - meghálálom egyszer magának. Nem tud valamit?...

- De tudok, - fordult vissza Plenk az ajtóból. Azután kiment.

Kint a folyosón hallotta, amint a két lány megdühödve nekiesett az öregasszonynak.

- Mit jár a szája!... Minden jött-menttel odaáll trafikálni!... Ne bőgjön, kihallatszik!...

Plenk áthajolt a korláton és lenézett a négyemelet mélységbe. Piszkos volt lent az udvar, macskakövek között két-három csenevész fa sorvadt. Egy ajtó most hirtelen kivágódott lent, nő jött ki piros vederrel, tartalmát hangos zuhintással az egyik sápkóros fa tövébe loccsantotta.

De Plenk nem látott semmit. Iszonyú fáradtságot érzett, szeretett volna átlépni a korláton és szép csendesen belefeküdni a lágy hívogató levegőbe. - Rohadt élet - zúgott, kavargott benne. - Rohadt, vacak élet - és érezte, hogy simogatja a mélység, szinte oltalmazza a bágyasztó, álmosító undorral szemben. De most idegein végigsüvöltött a vénasszony sivalkodása, valaki rángatta bent a kilincset, ugylátszik bezárták az ajtót, néha hangosan sarok koppant a fához, még a kis ablakkockák is megzörrentek.

- Jujjujuj!... - jajgatott bent az ómama kriptahangon. - Nem vagytok az onokáim! Elmegyek innen... nem vagytok az onokáim... Jujjujuj...

Plenk kicsit ellépett a korláttól. - Azért sem döglök meg, - szállt rá hirtelen valami makacs vigasz - azért sem. Jogom van élni, jogom van ezt a koffert cipelni, jogom van a bableveshez és jogom van köpni mindenre. - És leköpött az udvarra.

- Hajja, gyüjjön csak le onnan! - bömbölt most fel valaki alulról.

Plenk eddig nézett, de nem látott. Most a kiáltás után már látott is. Mellette jobbról-balról ajtók nyíltak ki és alakok tódultak az öregasszony felé.

- Már megint marják szegény Katrinyák nénit, - mondta valaki.

- Szégyelljék magukat! - kiáltott be egy sáfrányszín ingű férfi és két lekvármaszatos gyermeket rángatott el az ajtótól.

- Nem hallotta, hogy gyüjjön le? - bömbölt fel megint a hang a mélységből.

Plenk most már értett mindent. Rendőr állt lent közvetlenül a korlátok alatt és széles mozdulatokkal hívta, hívogatta lefelé.

- Gyüjjön, gyüjjön és ne köptye tele az udvart!

A gang érdeklődése éles fordulatot vett. A rácshoz nyomultak és meredt nyakkal bámultak le az ingyen bábjáték szigorú ördögére.

Plenk megfordult és szó nélkül a lépcsőház felé cammogott.

- Szép kis ügy, szép kis ügy, szép kis ügy, - kalapált a szíve minden lépcsőfok után. - Még csak ez hiányzott, nincs elég bajom, még csak ez hiányzott. A kutyaistenit még csak ez hiányzott!

Lent az udvaron már teljes volt a bál. Mint erdőégés nyomult lakásról-lakásra a zamatos hír: kifelé akinek nem ment el a sütnivalója! A rendőrt hölgykoszorú vette körül. Egy tésztáskezű asszonyság már-már azon a ponton volt, hogy a szenzáció áhitatában a szép szál zubbonyos ember vállára teszi kovászos kezét, de a következő pillanatban felismerte a tett várható következményeit.

A rendőr enyhén szétkaszálta a kelléksereget. Szemét fürkészőn húzta össze és kesztyűjét egy ítéletvégrehajtó sorsszerűségével kezdte gombolgatni.

- Ember! Én egy órája figyelem magát! Mit árul?

- Imakönyvet - mondta Plenk kurtán.

- Micsodát? - hátrált a rendőr, mintha egy patkány farkára lépett volna és megállt a kesztyűgombolással.

- Imakönyvet - ismételte Plenk rendületlenül.

- I-ma-köny-vet?... - húzta szét a rendőr a fals harmonikát.

- Ühüm - bökte ki Plenk halálraszántan.

A népség és katonaság a háttérben elfojtott suttogással kellő aláfestést adott a duetthez. De a rendőr valami furcsa szerepkör előtt állt, valami ismeretlen világrész felfedezéséhez kellett nekikészülődnie. Óvatosan kerülgette a szirtfokokat.

- Maga imakönyvet árul és akkorákat pök, mint egy cselédkönyv! Ez is az imakönyvekhez tartozik?...

- Mit csináljon az ember, ha nyolctól tizenkettőig pogányokat látogat az ember és nem fogy az imakönyv, - mondta Plenk.

A rendőr kezdett rájönni, hogy miként szállhatná meg az ismeretlen világrészt.

- Osztán ki bízta meg ezzel?

- A «Fehérnyáj Misszió».

- Miféle hitfelekezet ez?

- Közvetlenül a katolikus Anyaszentegyház felügyelete alá tartozik, - mondta Plenk olyan szilárd hangon, mintha figyelmeztetni akarná a világot, hogy jó lesz vigyázni, mert most a Vatikán szeme függ az ő sorsán.

De a rendőr oldalához fegyver simult és nem kapott hidegrázást egy kis anatémától

- És van hozzá engedélye?

- Ház ehhez is engedély kell? - kérdezte Plenk olyan ártatlan arccal, mintha a fehérnyáj legfrissebb újszülötte lenne.

- Ne adja a butát! Van vagy nincs...

- Imru úr! Imruska úr! - kiáltott most fel hátul egy nyöszörgő férfihang.

A rendőr hátrafordult. Az egyre növekvő asszonycsoportban egy határozatlan korú, kaftános alak állt, barna szakállal, felcsavart fénylő tincsekkel és egy ütött-kopott fekete kofferrel.

- A világ leghülyébb zsidaja vagy! - kiáltott fel Plenk nekikeseredve és a földhöz vágta a kofferjét.

- Hát magát mi szél hozta ide, atyafi? - kérdezte a rendőr hüledezve, mindjobban belegabalyodva a hínárba.

- Bolond szél - mondta Plenk nyugodtan. - Nos, nincs engedélyem kérem, tessék, kísérjen be.

- Lassan a testtel! Hát ez kije magának? - mutatott a rendőr a kaftános bűnhalmazra.

- A pincsikutyám! Egyszerűen a pincsikutyám, akit hiába rugdalok el magamtól, mindig visszakullog hozzám.

- A társa vagyok, kérem szépen - mondta a kaftános sápadtan és reszketve. - A társa és kebelbarátja. Ha őtet be tetszik kísérni, tessék engem is. - És előrenyujtotta egyik kezét, mintha oda bilincset kért volna.

- Félkegyelmű - mérte végig Plenk megvetően.

- Ez is a katolikus Anyaszentegyházhoz tartozik? - kérdezte a rendőr csikorgó hangon.

Plenk vállat vont.

- Kötelező a színtiszta igazságot vallani?

- Ilyesmit ne kérdezzen, ha előttem áll.

- Hát eskü alatt vallhatom, hogy ez az ember nem tartozik a katolikus Anyaszentegyházhoz.

- De maga sem, mákvirág! - mondta a rendőr haragosan és tekintetéből kénköves lángok csaptak elő.

- De ő odatartozik biztos úr, - kiáltotta siránkozva a kaftános.

- Isten bizony odatartozik. Csak én nem Ő valódi nemes ember. A nagypapája négyfogatú hintón járt. Mutassa meg Imru úr a születéslevelét.

- Semmi születéslevél - mondta a rendőr. - Maga is imakönyvet árul? - fordult a kaftánoshoz fejcsóválva.

- Igenis kéremalássan - hajlongott a kaftános.

A rendőr hátratántorodott.

- De csak nem attól a Fehérnyájtól?

- Nuná attól, - nevetett a zsidó. - Attól a Plenk Imre úr árul. Én a «Sioni árváktól» árulok.

- Barom - dünnyögte Plenk.

- Hát van engedélyük, vagy nincs engedélyük?

- Nincs, - mondták most röviden és egyszerre mindaketten.

- Akkor bekísérem magukat a kerületi parancsnokságra!

- Végre - sóhajtotta Plenk és lehajolt a táskájáért.

A háttér könnyű és résztvevő morajától kisérve, elvonultak az udvarról. Kint a szennyes mellékutcán borsárga napsugár fogadta őket. A házak kétoldalt füstösek volta, de nem álmélkodók. A kövezet horpadt volt és egykedvű. Az emberek pillanatra megálltak és utánuk néztek. Az udvar is utánuk tódult, a tésztáskezű asszonyság ujjain megszáradt a kovász, ahogyan magyarázott, lisztport hintett a verőfénybe. Két gyanus alakot vittek a parancsnokságara.

Bent a rendőrtiszt felnézett rájuk a jelentéslapból. - Maga színész? - szólt Plenkhez halkan.

Plenk bólintott

- Menjen csak ki maga - szólt most hirtelen a zsidóhoz.

A kapitány remegő aggodalommal tekintgetett Plenk felé.

- Kapitány úr kérem - nyöszörögte - én tanácsoltam a Plenk Imre úrnak.

A rendőrtiszt tréfás haraggal az asztalra csapott:

- Menjen ki, ha mondom. Nem eszik meg a Plenk Imre urat. És én nem vagyok kapitány...

A kaftános hétrét görnyedve kihátrált a szobából, de szemét nem vette le Plenkről.

- Ki magának ez a Blumenkranz?

- Földim - húzta fel Plenk a vállait.

- Fura ügy - mosolygott a tiszt. - Már ez a ragaszkodás. Nem magyarázná meg nekünk, még mielőtt utána néznék?

- Kérem szívesen - mondta Plenk közönnyel. - Blumenkranz imbecillis. Szülőföldemen ő volt a falu bolondja. A régi jó napjaimban magam is elheccelődtem vele. Otthon nagyon is felnézett rám, apámnak szép birtoka volt. A hétszűkesztendő után itt akadtam rá a fővárosban. Akkor már a birtoknak csak a szaga érzett rajtam. Már féléve jártam szerződés nélkül, amikor ráakadtam. Kérem, valósággal mellém szegődött, mint egy kóbor kutya. Elárulom önnek, nem vagyok kutyabarát, de akkor átkozottul szükségem volt egy csendes kutyaólra, mert már második napja nem volt hová fejemet lehajtani. Blumenkranz elvitt valami nagynénjéhez. Megetettek, kimosták a szennyesem, még szerződést is szereztek. Egy jiddis színházhoz. Ott nem nézték, hogy nem tartozom hozzájuk, maguk közé vettek és én, a finnyás, elfogadtam mindent ettől az ügyefogyott zsidótól. De nem bírtam sokáig. Kifordult a gyomrom és elszöktem a jiddisektől. Blumenkranz mint egy kopó felkutatott. És ha hiszi ön, ha nem, összetett kezekkel sírva könyörgött, hogy engedjem meg, hogy a cselédem legyen. A jiddisek már szétoszlottak, nekem még mindig nem volt szerződésem, Blumenkranz mosott rám, hozta az ennivalót, Isten tudja honnan és miért. Végre megtudtam, hogy hittestvérei között imakönyvekkel házal. Gondoltam, amit ő megtehet a felekezetében, azt én is megtehetem. Végreis még mindig szebb, mintha tovább engedném, hogy alámhordjon mindent. Eddig a mese, kérem...

- Fura, fura - ingatta fejét a rendőrtiszt az egész beszéd alatt.

- Magam is tudom - húzta szét a száját Plenk - és egy cseppet sem kényelmes érzés fura dolgokban benne lenni. Egyébként én úgy találom, manapság minden fura...

Négy óra lett, amire minden kétség eloszlott. Az imakönyvet visszakapták és némi reményt melléje, hogy a pénzbírság nem sokáig késik. De ha megmaradnának az imakönyvnél, az engedélyt okvetlen váltsák ki hozzá. Külön figyelmeztetés sem maradt el a sima és egyenes utakra vonatkozóan.

Azt utcán még aranyport szitált a Nap. A házsorok között fent kék volt az ég, lent a járda sima és egyenes. Plenk látta maga előtt ezt a biztató, egyenes sávot, érezte talpa alatt a csiklandozó simaságot és most eszeveszett irammal futni szeretett volna. - Valamit dalolni kellene. Valami őrült dalt kurjongatni. Valami lázas, fékeveszett indulót. Aztán fejjel nekilódulni a falnak.

Pillanatra megállt és bevárta a háta mögött kullogó barátját.

- Figyelje ide Blumenkranz - mondta ünnepélyesen. - Figyelj ide és egy szót se! Vidd haza az én táskámat is és holnap mindent átadol rendben a Fehérnyájnak. Egy szót se! Te mész be hozzájuk és vége! Megértettél, gyermekem? Most pedig szelelj el édes fiam, szelelj el, mielőtt a fenekedbe rúgnák. Tünj el innen és hagyj engem az utamon. Egy-kettő! - És letette a táskát, majd gyors léptekkel elsietett a megrémült és kővévált zsidótól. Amikor a harmadik utca után visszanézett, megkönnyebbülten látta, hogy csak egy nádputtonyos pékinas karikázik mögötte.

Most újra azt az őrült dalt szerette volna elénekelni. Már ki is nyitotta a száját, hogy ordító üvöltéssel belekezdjen. De a szövegre nem bírt rájönni. Csak kitátott szájával a falnak dőlt és olyan görcsös kacagás jött rá, hogy a könnye is kicsordult belé.