Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 9. szám

ELŐD GÉZA: TOLNAI VILMOS
(1870-1937)

Filológusnak vallotta magát olyan korban, amelyben a filológia a tömegek előtt hitelét vesztette, s szabadelvű tudósnak, mikor ez a liberalizmus, egyáltalában az elfogulatlanság, szenvedélytelenség, impasszibilitás, merész és veszedelmes magatartásnak látszott egyetemi tanár számára is. Egy ma már csaknem egészen eltűnt nemzedéknek volt a fia, a XIX. század utolsó magyar nemzedékéé, amelynek legjobbjai gondolkozásukat és életvitelüket, emberi viszonylataikat s még képzeletük játékát tekintve is - a szó eredeti francia jelentésében - meghatóan szolídak voltak; a dogmatikus egyoldalúságnál végtelenül többre tartották a mindent megérteni-akarást, mert érezték izmaik biztonságát, de a metafizikai szárnyalásnak fölébehelyezték a földönjáró vizsgálódást, mivel ismerték erejük határait. Történeti eszményük nem a nagyok hangos heroizmusa, hanem a «polgári bátorság». A magok szempontjából bizonnyal igazuk volt (minden kor alapvető hiedelme a maga idejében és önmagában igaz) s talán boldogabbak, szerencsésebbek voltak, mint a mai fiatalok: a megváltozott, számukra idegen világban, a háború utáni Magyarországon is hűek maradhattak ifjú koruk ideáljaihoz, nemesen, szépen, bölcsen bátrak a martírok tüntető kiállása nélkül. S oly tisztes vagyon megteremtői, amelyet az örökösök ma sokat, szívesen becsmérelnek, ám nélkülözni már semmiképpen nem tudnak.

A filológia «előkészítője és megalapozója minden egyéb vizsgálatnak, mely nélkül, ha a helyes eredményt kockáztatni nem akarjuk, máshoz fogni nem lehet; mintegy megtisztítása, kiválogatása az anyagnak, melyből építeni akarunk. A filológiai vizsgálat szó szerint alapvető művelete az irodalomtudománynak.» Így ír, ilyen öntudattal, a kérdéscsoport ilyen egyszerű megvilágításával Tolnai Vilmos módszertani főművében, s nagyon jellemző, hogy ez a könyve, a «Bevezetés az irodalomtudományba» 1922-ben jelent meg, mikor a «neobarokk» közszellem a sajtóban s a piacon felmelegített Beöthy-frázisokkal árulta (vagy árulta el) a magyar irodalmat, s a szent csarnokban, az egyetemeken a szellemtörténeti mozgalom aratta első hangos győzelmeit. Igen, a Minerva megindulása idején érezte Tolnai Vilmos, akkor még egy pesti leányiskola igazgatója, szükségét annak, hogy számot vessen és összefoglalja múlt törekvések lényegét s kedves-értékes ajándékként nyújtsa át a fiataloknak: kalandjaink története, tanulhattok belőle ti is. A fiataloknak azonban eszükbe sem jutott, hogy ez a tárgyiasan száraz «korlátolt és filozófiátlan» munka olyan elveket és ismerteket nyujthat, amelyek nélkül az irodalommal tudományosan foglalkozni egyáltalában nem lehet. Tolnai Bevezetése csaknem egészen olvasatlan, ismeretlen maradt és talán, ha nem így történik, ha a huszas évek stürmer- és drängereiben kicsit kevesebb a türelmetlenség s valamivel több az alázat, kudarccal végződött sok kísérlet, dilettantizmusba fuló jószándékú nagyotakarás, szűkös erőinknek oktalan és könnyelmű pazarlása lett volna elkerülhető.

A Bevezetés és Tolnai Vilmos egész életműve a háború utáni közérzés szerencsétlen, jellemzően magyar alakulása, s tudományos hagyományaink gyöngesége folytán nem tölthette be azt a hídépítő, közvetítő szerepet, amire hivatva volt. De önmagában nézve, mint zárt egységet tekintve, az utolsó félszázad legjelentősebb irodalmi teljesítményei közül való; félreértéseket tüntet el, bizonyos szellemiséget igazol, egy emberen át egy nemzedéket rehabilitál.

Úgynevezett szellemtörténészeink közvetlen elődeikről általában harcos ellenérzéssel, vagy csöndes gúnnyal nyilatkoztak; a magyar filológiában a pozitivizmus egyik jellemző megnyilatkozási formáját látták, amely mögött már nem is naturalista, hanem valami «durván materialista» világnézetet éreztek. S a megnemértés szülte a vádat: a pozitivista filológus nem ismer imponderabiliát, betűhöz tapad, atomizál, tehát a költészet első principiumát, a költői műtárgy egységének, zártságának elvét tagadja; amellett működése egészen öncélú, valójában nem is tudományos, módszertelen türelemjáték. Soha igaztalanabb vádakat! Akik felállították ezeket, bizonyos féligtudatos ravaszkodással, magyarázható egyoldalúsággal neveket is szoktak emlegetni, - dilettánsoknak a nevét. A dilettáns természetesen gyanússá teszi, némiképpen diszkreditálja azt az ügyet, amelyért kiáll; de egy világnézet, szellemi irány, tudományos törekvés értékének és eredményének megítélése kizárólag dilettánsainak tevékenységéből mégis csak, enyhe szóval élve, a legnagyobb elfogultság, lehetetlenség. S az Arany halála utáni időkben az irodalomtudománynak nem az a baja, hogy «a sok filológus megfosztotta szellemtudományi jellegétől», hanem ellenkezőleg: kevés volt az igazi filológus, aki a várakozó temérdek munka elvégzésére, a kínálkozó feladatok megoldására alkalmas lett volna. Tolnai Vilmos egyik kedves mondását idéztük most, amelynek igazságát, különben a többi között éppen Tolnai oeuvrejének sokszínűsége, műveinek tárgyi különfélesége is bizonyítja. Szerencsésebb, nagyobb népek irodalomtudósa negyven évvel ezelőtt összefoglaló monográfiák, történeti szintézisek megalkotására gondolhatott, ha szintetizáló elme volt, vagy elmélyedhetett egyetlen problémába, ha inkább a részletkérdések megoldásához, a finom elemzéshez érzett magában hajlandóságot. Nálunk azonban ugyanekkor a tudósnak valóságos polihisztornak kellett lennie, s még így is évekig, gyakran évtizedekig tartó kegyetlen, kicsinyes, aprólékos munkával, a nyersanyag összegyűjtésével és megtisztításával, a határterületek legalább részbeni felderítésével kellett előkészülnie valamely feladatára. A 90-es évek elején nemzeti klasszikusaink műveinek nemhogy kritikai, de használható jó szövegkiadása sem volt; az irodalomtudomány legfontosabb segédtudományai: a könyvészet, stilisztika, verselmélet, nyelvesztétika, művelődés- és társadalomtörténelem, szellemi néprajz s a nyelvtudománynak éppen jelentés- és mondattani ága fejlődésük kezdetén álltak, vagy még ott sem. S Tolnai Vilmos a filológus két évtizedes nyelvészeti (l. a M. Ny. különösen I-VIII. kötetét) poetikai, verstani tanulmánnyal készült elő - természetesen itt öntudatlan előkészületről van szó - s készítette elő a maga tudományát egyetlen nagy teljesítményre, a «kurucballadák»-pörére. A Thaly-féle költemények hitelességének kérdése letagadhatatlanul fontos irodalmi probléma és ahogyan elsősorban Tolnai érvei kétségtelenné tették e balladák apokfrif voltát, a már teljes fegyverzetében harcoló magyar filológia mindmáig legszebb győzelme, amelynek jelentőségét, értékét lebecsülni senkinek nem szabad, de nem is lehet. A balladapör különben még néhány olyan tanulsággal szolgált, amelyek hatásukban rendkívül termékenyítőek; a viták folyamán nyilvánvaló lett, hogy a történeti nyelvtudománynak az irodalomtudománnyal érintkező része mennyire kiműveletlen, s különösképpen az, hogy szótárirodalmunk milyen szegényes és gyönge. Most Tolnai Vilmost páratlanul érzékeny tudós-lelkiismerete arra készteti, hogy visszatérjen oda, ahonnan indult, a legfontosabb segédtudomány műveléséhez, alak- és jelentéstani tanulmányaihoz. Sokat foglakozott a következő években nyelvesztétikai kérdésekkel, a rokonértelmű szavakkal, s az Akadémiai Nagy Szótár előkészítő munkálataiban, az anyagyűjtésben és szerkesztésben is övé a vezető szerepe. Két önálló terjedelmesebb műve jelenik meg, nélkülözhetetlen kézikönyvek nyelvtudós s irodalomtörténeti író számára egyaránt. Magyarító Szótárának átdolgozott, végleges kiadása (első kiadás 1900), amely az utolsó évek purista törekvéseinek kiinduló pontja, közvetve azonban az erőszakolt, tudománytalan, dilettáns szókiagyalás szigorú kritikája is és a Nyelvújítás Története.

E «kényszerű» munkák közben újra és újra felmerülnek benne ifjúkora nagy kezdeményei, szép, igazi irodalomtudományos feladatok: az Arany- és Madách-monográfia. De ugyanazokkal a nehézségekkel áll szemben itt is, mint amelyek más terveinek megvalósításában akadályozták: az anyag részben felderítetlen, fontos kérdések megoldatlanok, a segédeszközök hiányoznak. Egész könyvtárra valót írtak már össze például Az Ember Tragédiája szerkezetéről, «filozófiai alapgondolatáról», «erkölcsi tanulságairól», vagy Arany «lelkivilágáról», «a balladák elméletéről». stb. - közben azonban Madách- és Arany-filológiánk olyan kezdetleges állapotban tengődött, hogy a lelkiismeretes, a körülményekkel s a maga erejével számoló tudós egyelőre nem is gondolhatott legalább tárgyi szempontból pontos és teljes összefoglaló művek írására. A Tragédiának, irodalmunk e páratlanul álló különleges értékének 1924-ig még kritikai szövegkiadása sem volt! Nem csupán hiánypótló, filológiailag példaszerű is a Tolnai-féle kiadás, s csak azt kell sajnálunk, hogy természetes kiegészítése, a tárgyi szövegmagyarázatok, a megértés nélkülözhetetlen, tulajdonképpen ma is hiányzó kellékei már meg nem jelenhettek, a pécsi egyetem hallgatóinak emlékezetében és talán jegyzeteiben maradtak fenn. Madáchról és különösen Aranyról tanulmányoknak, kisebb cikkeknek hosszú sorát írta négy évtized alatt Tolnai Vilmos; nincs terünk, hogy ismertessük ezeket, éppen úgy, ahogy nem foglalkozhatunk különben nagyon jelentős, úttörő folklorisztikai értekezéseivel sem. Tudjuk azonban, hogy a részlettanulmányokból összefogó, nagy műveknek kellett volna előnőniök, s hogy a szintézis már megvalósulatlan maradt, annak sem Tolnai «pozitivizmusa», «világnézeti beállítottsága» az oka. A rohanó, a kegyetlen idő (Vajha Voinovichnak lenne ereje és ideje Arany-könyve méltó befejezéséhez.)

A szavak kedvelője volt, csak ritkán juthatott túl a szövegen: a leghasznosabb és legbecsületesebb, mert legszükségesebb munkát végezte így, szinte kötelességet teljesített. De a dolgok alakja sohasem fedte el előle azok jelentését, és a részletekkel való aprólékos foglalkozása közben mindig látta a nagy egységeket, érezte az összefüggéseket, csodálta az élet szörnyű csodáit, tehát a költészet titokzatát is. «Ez a homály, ez a titokzatosság, ez a rejtelem valóságos művészi tényező» - mondja egyik értekezésében. (Gertrudis Katona Bánk Bánjában, Bp. Szemle, Magyar Nőnevelés 1918) s ugyanitt idézi, vallja az «impresszionista»-tételt: «minden igazi műélvezet nem egyéb, mint felfedező út saját énünk eladdig ismeretlen tájai felé.» Ha senkivel nem, vele szemben igazságtalan az a vád, hogy a filológus nem értheti, nem is akarja érteni az irodalmi műtárgyat, anyagnak tekinti csupán, öncélú tevékenységéhez. Tolnai finom élvező volt s mint minden értő, előadásaiban és könyveiben egyaránt hirdette a költészet öncélúságát; a húszas évekből való írásai, amelyekben szembefordul az irodalmat is kisajátítani akaró «vitézkötéses» hazafisággal, értékes dokumentumok, szép emlékek egy halk, tudós, de bátor és igaz emberről. Szolgának tartotta magát, a legtisztább földi csodák, a műtárgyak szolgájának, és érezte a distanciát, melyet be kell tartani. Jól tudta, hol van a határ, amelyen belül a nagy művésznek mindent szabad, s a kritikus szava elnémul. Tolnai Vilmos, tudós nyelvész, az új purizmus indítója nem csupán gyakorlati, hanem esztétikai szempontból szükséges idegen szavak használatáról is beszél. «... Mikor a szónak nem fogalmi tartalma dönti el a használatot, hanem a hozzákapcsolódó, hangulat jár oly különleges esztétikai hatással, mely a vele tartalmilag azonos magyar szóban nincsen meg...»: használjon csak idegen szót a költő.

Kevéssel a halála után, ma, amikor az idő még nem ítélkezhetett Tolnai felett, csak azok beszélhetnek joggal róla, akik szemtől-szembe látták őt, szavain, kezén s a hangsúlyain át érzékelték egyéniségét. Elsősorban volt hallgatói, egykor pécsi filozopterek. Életének utolsó másfél évtizedét, éppen a legszebb, legtermékenyebb esztendőket, egyetemi katedrán töltötte és nevelői tevékenysége majdnem olyan jelentős, mint a tudományos, hatása - természetesen szűkebb körben - csak Riedléhez hasonlítható. Nem volt ugyan a Riedl-szerű nagy költőelőadók fajtájából; az ösztönösség, szárnyalás, meglepő fordulatok, gyors, távoli asszociációk hiányoztak a beszédéből - ismerte a maga gyöngéit s nem akart másnak látszani, ami. Miden órájára gondosan készült, s minden előadása pompásan megszerkesztett kis külön mű volt, dísztelen, de szigorú és zárt, gyakran a kis méretek közt arányaiban szinte monumentális kompozíció. A filológus, kinek nem adatott meg, hogy számos, egységes, összefüggő és befejezett munkát teremthessen, elfojtott erős formavágyát kárpótolta konféranszaiban, az impasszibilis tudós protestáns erkölcsössége művészi erkölcsösségben, a szerkezetben kompenzálódott. Úgy hiszem, ez az ethikus magatartás ragadta meg leginkább a hallgatóit, ez a jellemzően lutheránus, nem puritán, nem zord, de feltétlen erkölcsösség, amely Tolnai Vilmos tetteiben, minden cikkében, minden mondatában, szinte fizikai lényében benne volt, amely helyet adott az élet szeretetének is, s valami meghatározhatatlan derűnek, bájnak. Örökké felejthetetlen szemináriumi órák, mikor «mindenkinek minden szabad», s tizennyolc éves gyerekek forradalmas hévvel kritizálhattak az egyetem falai között, egy akadémikus előtt, akadémikus-tekintélyeket! Mindenkinek minden szabad volt, ha becsületesen hitte és szépen mondta, amit mondott, s míg át nem lépett bizonyos határokat; ilyenkor Tolnai Vilmos, pirosarcú, ősz professzorunk a «kerekasztal» egyik végében letette a cigarettáját, megsimította a fejét, - a legszenvedélyesebben vitázó is észrevette e jeleket és azonnal elhallgatott. Néhány bölcs szó következett és néhány bájos - újra csak ezt kell mondanunk - néhány bájos és derűs gesztus: csodálatosan értett ahhoz, hogy egy problémát megvilágítson és a legnagyobb pedagógusok módján egyéniségük tiszteletbentartásával, alakítsa a hallgatóit. Senkire rá nem erőszakolta a maga véleményét, szerette, ha a tanítványai vitatkoznak vele, szerette a harmónikus, szabadlelkű egész embereket, az olyanokat, amilyen ő volt.

Utolsóelőtti kollégiumát Adyról s újabb irodalmunkról hirdette.