Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 7. szám

SÁSDI SÁNDOR: UTAZÁS APÁMMAL

Este az mondta apám:

- Ha elvégeztük a tarlószántást, megnézzük a Gyurka bátyátokat...

Nagybátyám Kalászosban lakott, kocsin ötóra járásnyira mitőlünk. Igaz, mehettünk volna vonaton is, de rá se gondoltunk. A vonat indulásához igazodni kell, a kocsiba akkor fog be az ember, amikor akar, akkor telepedik fel az üléskosárba, amikor akar, meg aztán a lovakkal is jólesik néha parádézni. És éppen ez az! Apám meg Gyurka bácsi között versengés folyt. Sok mindenben folyt a versengés. Ha leültek egymással szemben a nagyvirágú mosóabrosszal leterített asztalhoz, nagybátyám elkezdte:

- Közel egy vagón búzám lesz eladó...

Apám, kezében a borospohárral, csöndes hangon felelt:

- Száztíz mázsát szállítottam be a korpási malomba.

Megkóstolta a bort, csettintett a nyelvével és a plafónt nézte.

- Nem rossz. De van nekem a pincében egy hordóval, az olyan, hogy...

Megint csak csettintett és akkor Gyurka bácsi úgy fészkelődött helyén, mintha hangyák csípnék az ülepét.

A nyárban mindig lesoványodtak a lovaink. A búzahordás, cséplés, tarlószántás után bőr abrakra fogták őket és ha már eléggé megfeszült a bőrük, eléggé csillogott a szőrük, akkor fordította apám a rudat Kalászos felé.

Ezen a nyáron esős volt az augusztus, a két sötét-pej ló sokáig pihenhetett a jászol elébe kötve. Éppen csak takarmányt hordtak alkonyattájt a hamuházi mezőről. Úgy meghíztak, hogy döngött alattuk az istálló-tégla.

Apám vizslatta az eget.

- Újul a hold is, úgy nézem, holnapra eláll az eső, holnapután megkenyem a kocsikerekeket, aztán megyünk Kalászosba.

Reggel még szemerkélt, de déltájon megteltek az udvar tócsái a nap ezüstös-aranyos fényével, gőzölgött a száradó föld és a Czili macska hempergett a gang-lépcsőn. Anyám kihozta a tömőből a tarkatollú kacsát.

- Hallod, Lajos, elmetszem a nyakát...

- Metszheted, meg sütheted is a húsát, holnapra már porzik az út.

Tudtuk, hogy az a tarkatollú kacsa útravalónak készül, ha nagy lesz a mája, azt elvisszük Juliska néninek, de csak akkor, ha olyan nagy lesz, hogy mondhassa, mint tavaly: «Hiába, anyátok érti a tömést. Lúdnak se lehet külömb mája.»

A tarkatollú kacsában megcsalatkoztunk. Fekete volt a mája, meg aztán akkorika, mint az öklöm. Annál nagyobb, annál zsírosabb a fertálya. De, ami a legfőbb, sütött a nap, estefelé déli szél kerekedett, vékony repedések tarkázták a megszáradt sarat.

Hajnalban fölém hajolt az anyám.

- Készüljetek...

Az öcsém a szeme szögletét piszkálta.

- Nem esik?

- Nem, csak siessetek, mert apátok már borotválkozik.

Segített lábunkra húzni a harisnyát, a cipőt, aztán hordozta az üléskosárba az útravalót.

Hektor kíváncsian nézte a készülődést, odafutott hozzánk, nyalta a kezünket, apám meg visszafordult a tükörtől, szappanhabos képpel.

- Ne játszodjatok, mert itthonmaradtok.

Jó szaga volt a keményített fehér ingnek, az új cipő szorította lábamat, de az Érczi-tető fölött kezdett feltörni a nap, kék volt az ég és Mátyás, a kocsis már vezette ki az istállóból a két sötét-pej lovat.

Apám nézte őket, végigsimított a hátukon és rászólt Mátyásra:

- Délben rendesen ellásd a jószágot, a kisborjúnak tököt vágj, a teheneket meg estefelé elhajtsd a kútra.

Anyám megcsókolt bennünket.

- Mondjátok meg a Juli nénéteknek, hogy szépen tisztelem. Meg azt, hogy küldhet egy kis téli salátamagot. A túrósrétesből ne egyetek annyit, hogy elcsapja a hasatokat...

Ott állt apám mellett, ránéztek egymásra és apám egy kis szégyenkezéssel mondta:

- Isten áldjon, Tera...

Nem csókolták meg egymást. Mielőttünk sohasem csókolóztak.

Ott szorongtunk hármasban az üléskosáron, apám megrántotta a gyeplőt.

- Mehetünk, Isten nevébe...

Nem éreztem a cipő szorítását, csak az új bőr különös szagát éreztem, amely kellemesen izgató volt.

A pásztorháznál az öreg Wancsurával találkoztunk.

- Mentek, Lajos?

- Megyünk ám.

- Tiszteltetem a Gyurkát...

Leveles-pusztán négyes ökörfogattal szántottak a béresek, megérintették a kalapjuk szélét, néztek utánunk, aztán nyomták a földbe az eke vasát, kiabáltak a girhes ökrökre és szavuk nyersen tépdeste meg a reggel hűvös nyugalmasságát. Madár röppent a galagonyabokorról. «Gilice» - mondta öcsém, apám meg kiigazította: «Ökörszem».

Kutasdiban a német asszonyok a juhász elébe hajtották a birkákat. Némelyik udvarból tízet is tereltek kifelé. «A sváb isteneteket» - pusmogta apám és kiköpött, olyan széles ívben, hogy az útszéli árok maradék vizébe csobbant.

A téglaházon túl megreggeliztünk, akkor már egyenes tűző sugárral bökte át a nap a fák lombjait, apánk bort ivott, dugta felénk is az üveget, de tudtuk, hogy visszarántja, tízszer is visszarántja, viccből, tréfálkozásból és nagyokat nevet a nyuládozásunkon. Az öcsém tudott inni az üvegből, nekem beleszorult a nyelvem és a piros bor ráfolyt a kikeményített, fehér ingemre. «Agyonver anyád» - ijesztgetett apám és egyre csak nevetett.

A kerék lassan fordult, a nap széles folyama ömlött hátunkra, hátranyúltam az esernyőért és akkor fölkiabáltam:

- Édesapám, a Hektor...

A kutyánk nyelve kilógott, szája két oldalán folyt a nyál és barna szeme könyörgően sugárzott ránk.

- Hektor! - kiáltott apám és megállította a kocsit.

A legyek ellepték a két izzadó ló hátát, Hektor csóválta a farkát, aztán lehenteredett a földre, de akkor is csak lesett ránk a két barna szemével, tele izgalommal és félelemmel, hogy mi fog történni.

Apám ráveregetett a térdére.

- Gyere ide, kutyám...

Fölugrott, körülszaladta a lovakat és ügyetlen, suta kapaszkodással, felmászott hozzánk a saroglya mellett.

Így mentünk, most már négyesben és az erdő szegletén találkoztunk a planétás-asszonnyal, aki, vállán a zöld papagájjal, bandukált Lőrinczfalva felé, a vásárba.

Az erdő sötét volt és olyan csendes, mint a lefirhangozott szoba. A homály lágy, rezdülő szövetére egy-egy madár halk füttye pettyegtetett piros meg sárga színeket. A kőkeresztnél «Dícsértessék»-kel köszöntünk és öcsém odabujt apám dohányszínű ünneplős dolmányához. Sok évvel ezelőtt a kolduló-barátot gyilkolták meg ezen a helyen. A Pitéli meg a Spanga, a két híres zsivány gyilkolta meg. Nóta is van róla: «A kutasdi rengetegbe, Szegény barát most fordult be. A Pitéli meg a Spanga, Fejszéjét már villogtatja...» Az öcsém csak bujt a dohányszínű ünneplős dolmányhoz és az én tenyerem is hozzáért az apám gyeplőt tartó, kemény kezéhez. Már nem féltem. Ő volt a legerősebb a világon, az én apám mellett nem kellett félni...

- Emlékeztek rá, kétesztendeje?

Hogyne emlékeznénk! Itt a páfrányosnál, fácánkakast láttunk. Apám leugrott a kocsiról, mert azt mondják, a sűrűben könnyű megfogni a hosszúfarkú madarat. Kergette is apám, mi meg ott maradtunk a kocsin és amikor már nem láttuk a dohányszínű kabátot, az öcsém halkan szipogni kezdett. «Hej, legények, megvagytok-e még!» - kiabált felénk apám a fatörzsek mögül és madár nélkül jött vissza, még csak a kalap mellé való farktollat se hozta, csak három szem késői epret szorongatott vastag ujjai között.

Ahogy kiértünk az erdőből, a tetőről látszott már a kalászosi temető meg a vedlett-cserepű hullaház és apám a kalács morzsáját tisztogatta öcsém kabátjáról. «Te meg töröld meg a szádat» - mondta nekem és amikor beértünk a faluba, gyors mozdulással pödörgette meg fekete bajúszát.

Juliska néni forgácsot szedett a fa-vágítón, apám odakiáltott:

- Köll-e vendég?

Néném futott az istálló felé.

- Gyurka, meggyüttek a Lajosék...

Nagybátyám kalap nélkül, kezében vesszőkosárral ott állt az istállóküszöbön.

- Ne kajátozz, inkább nyissad a kaput.

Hektor ugrott le legelőször. Juliska néni összecsapta a két kezét, nagybátyám meg nevetett.

- Inkább malacos-göbét hoztatok volna, mint kutyát...

Felemelt magához, csókolta az arcomat, dohányszaga volt a szájának, az álla meg úgy szúrt, hogy égett tőle a bőröm.

- Egészségbe vagytok? - tudakolta apám, Juliska néni meg rákezdte:

- Csak öl a fejfájás. Egész nyárban úgy arattam, hogy homlokomon hordoztam a vizes kendőt... A gyomromnak se használ már a sósborszesz, éccaka nem aluszok... Gyertek, fiaim, sütök tojást, bizonyosan megéheztetek a hosszú úton...

Gyurka bácsi a lovakat vizslatta. Fogukat nézte és kimondta:

- Háromévesek...

- Három.

- Jó kihíztak.

- Megérdemlik az abrakot. Elhúznák helyéből a házat is. Ostor nem kell nekik.

- Tudod, testvér, olyat vettem én is a bikali vásáron, amilyen még nem volt az istállómban.

Segített kifogni, takarmányt hozott a pajtából, apám addig odabenn a teheneket, borjúkat nézte, de kiváltképp a bikali vásáron vett lovakat és ha mondott is dícsérő-szót, mindjárt hozzátette:

- Te, Gyurka, nem himpókos ennek a hajszásnak a bal lába?

Nagybátyám sértődötten felelt:

- Akkor a tiéid meg kehösek!

- Csak el ne kezdjétek a vörsöngést - vágott közbe Juliska néni és húzott bennőnket a ház felé.

A nagyvirágos mosóabrosz volt az asztalon, borosüveg került rá, koccintottak, ittak, nagybátyám várta a rizlingnek kijáró dícséretet, de hiába várta. Később megkérdezte:

- Hát a bor?

- Csúszik. De a tavalyi jobb volt.

Juliska néni csibét vágott, aztán elkezdte a rétestésztát nyújtani. Hektor ott feküdt az apám csizmás lábánál, elnyujtózott a szoba földjén, de föl-fölkapta a fejét.

Gyurka bácsi töltögette a poharakat, fenékig itta, apám csak kóstolgatta.

- Hát a termés?

Ezt apám kérdezte, nagybátyám ráfelelt:

- Nem panaszkodhatunk. Hetven mázsát eladtam a Strasser és König vigécének.

Én az utcai ablakon lestem ki, öcsém a nagy, fekete könyvet nézte, a rémregényt, amelyet tízéves koromban én is elolvastam. A címére nem emlékszem, de tudom, hogy Marinelli Marinó volt a hőse, meg egy Lualla nevű koldusasszony. Szó volt benne a velencei ólomkamrákról és egy szörnyű kivégzésről is. Marinelli Marino a hóhértól megvette a kivégzett ember fejét és nagy titkokról vallatta. Ha «igen»-t kellett válaszolni akkor kettőt, ha «nem»-et, akkor egyet pislantott a levágott fej. Öcsém a nagy könyv képeit nézegette. «Olvass hangosan» - mondta Juliska néni, amíg a tojással meg cukorral kevert túrót vagdosta a kinyújtott rétestésztába. Öcsém olvasott, de a néném hirtelen a férfiak beszédébe elegyedett.

- Arról vallasd, sógor, a testvéredet, hogy a Puszinka Marinak hány méter selymet vett szoknyáravalónak?

Nagybátyám arcát eltakarta a pipája füstje.

- Ne jártasd a szádat! Jobb lesz, ha vigyázol, hogy ne légy essen a rétesed töltelékjébe.

- Öregségetekre se gyün meg az eszetek? - mondta apám, akkor Juliska néni is mondott valamit és Gyurka bácsi úgy nevetett, hogy a pipa-csutora kicsúszott szájából.

- Ha teszem, jól teszem! A Mari legalább nem nyög, nem iszik mindig sósborszeszt, nem fordul mindig a fal felé.

- Esztelen. A kisgyerekek előtt beszéled ezt?

Apám tuszkolt bennőnket kifelé.

- Eredjetek az istállóba, nézzétek meg, elég fenyert dobott-e ez a fukar bátyátok a lovak elébe...

Az ajtóból visszanéztem, láttam, hogy a Juliska néni sárgás arcbőrén lefut egy könny és beleesik a tojással meg cukorral összekevert túróba.

De, amikor visszajöttünk, már nevetve mesélte, hogy a töröttpaprika beleszóródott a Gyurka bácsi vágottdohányába, aztán odaadták favágásért a félszemű cigánynak.

Délben púposra merte Juliska néni a tányérunkat metéltlevessel, jó volt a becsinált csirke, a túrósrétes is jó volt, nem éreztem benne a Juliska néni könnye-ízét. A harmadik darabnál jutott eszembe, amit anyám mondott, nehogy úgy járjak, mint tavaly; amikor elcsapta a hasamat a rétes és hazafelé minden fertályórában le kellett szállnom és a kocsi mögé guggolni.

- Egyetek, fiaim - biztogatott Juliska néni, de apánk intett felém, hogy elég, egy kicsit nevetett is, mert a tavalyi útunk jutott az eszébe.

Ebéd után a kukoricaföldre mentünk, vagy négyholdas volt, Gyurka bácsi birtokának a legszebb része. Jót tett neki az esőzés, haragoszöldek voltak a levelek, egy száron három-négy fej is vastagodott. Némelyiket felhasogatták a madarak, kicsípkedték a gyenge, fehér szemeket és tejszerű nedvük lefolyt a szárak lakkos fényességén.

- Szép - mondta apám.

Nagybátyám a letarolt mezőkön túlra mutatott, amerre a szőlők kezdődnek.

- Ott is van másfél hold. Az még különb, mint ez. Csak a dámvadak kárt tesznek benne. Jövőre kiváltom a fegyvertartási engedélyt, legalább eszünk őzpecsenyét.

Lépegettünk hazafelé. Gyurka bácsinak eszébe jutott:

- Igaz is ám! Az éccaka az öreg Bali Ruzsa néniről álmodtam; él-e még szegény?

- Él az! - felelt apám - baltával se lehetne agyonverni. Hanem a Szente Márton koporsójára két hete dobtunk hantot.

- Isten nyugosztalja...

Nagybátyám csak ennyit mondott. Nézett az erdő felé, amelyen keresztül kanyarodik a mi falunkba vivő út. Gyurka bácsi faluja is az volt valamikor. Sóhajtott. Aztán meglágyult hangon kezdte el:

- Vélekszel-e Lajcsi, amikor a körtét loptuk az Iharos-szálláson, aztán a Márton bácsi megkergetett bennünket a furkósbottal?

- Hát, amikor rázártuk az istállóajtót és a szelelőlyukon kellett kimászni neki?...

Régi neveket emlegettek, olyanokat, amelyek már régóta a temető fakeresztjein fakulnak, lassan lépegettek, egyszer-egyszer felsóhajtottak, hallgattak, aztán megint beszéltek, mirólunk egészen megfeledkeztek, a kapuban jutott eszükbe, hogy mi is élünk, hogy hiába keresik a tegnapi napot.

- Megöregszünk testvér - eresztette nagybátyám a panaszos szót, de apám már hangosan mondta.

- Két óra elmúlt, készülünk hazafelé...

Gyurka bácsi a gang szélére ült, odahúzott engem az ölébe. Szőrös arcát az enyémhez szorította, meleg szája a fülemet érte.

- Ittmaradsz... ugye ittmaradsz a Gyurka bátyádnál...?

Nem feleltem, néztem a papucsos lábát és akkor még szorosabban ölelt magához.

- Maradj itt kisfiam...

Juliska néni ott állt az ajtóban, tálat tartott a kezében, a tál púpozva volt a délről maradt rétessel.

- Lajos... Lajos, az egyiket igazán itthagyhatnád. Jó sora lenne. Itt a sok föld, a nagy ház, a téli istálló... Minek az minékünk? ez a Gyurka is jobban megülne itthon, ha...

Apám lehajolt hozzám, a szemöldöke összeszaladt és éppen olyan csöndesen kérdezte, mint tavaly.

- Itt akarsz maradni?

- Nem akarok.

Majdnem sírva mondtam és elfordítottam az arcomat, hogy ne csókolhasson a Gyurka bátyám.

Kivezették a lovakat az istállóból, Hektor felugrott a kocsi hátuljába, ráfeküdt a hervadó lucer-rakásra.

Ott szorongtunk hármasban az üléskosáron, Gyurka bácsi rámnézett és én hirtelen elfordítottam a tekintetemet.

- Menjünk már - sürgettem apámat és, amikor megfeszült az istráng, amikor fordult a kerék, úgy éreztem, bajtól menekültem meg.

Egészen kicsit féloldalt fordítottam a fejemet, visszanéztem és láttam nagybátyámat a kapuban. Utánunk kiáltott:

- Kisasszonynapi búcsúra elgyüvünk, újbort kóstolni...

Juliska néni is kiáltott valamit, futott a kocsi után és apám megállította a lovakat.

- Hát a téli saláta-mag?! Jaj, de bántam volna, ha elfelejtek küldeni a Terának.

Pirosmintás rongyba kötötte a magot, apám zsebrecsúsztatta és a szíjostort megsuhintotta a lovak felett.

- Mehetünk Isten nevébe...

Hazáig már meg se álltunk.