Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 6. szám

NAGYPÁL ISTVÁN: AZ APÁM KÖNYVÉRŐL

Azoknak a filológusoknak, akik mai átmeneti korszakunk irodalomtörténetét fogják összeállítani, sok bajuk lesz a mai írók szubjektív műfajaival. Nem lesz könnyű feladat, az érzelmes utazások, essayben írt magánbeszédek, szálló idők nyomát követő utikönyvek soraiból kiolvasni az igazság tényeit s lehámozni róluk a szépítéseket és kegyes hazugságokat. De azoknak, akik majdan a harmincas évek atmoszféráját, belső szellemiségét akarják megismerni, annál könnyebb dolguk lesz; a lírai hazugság és nyakatekert önigazolás éppúgy jellegzetes a kor lelki arcára, mint a belső őszinteség, s a kétségtelen igazságok, amiket a művek hírül adnak.

Mindennek tudatában szeretnék szubjektiv módon beszélni egy szubjektiv könyvről: «Schöpflin Aladár: A magyar irodalom története a XX. században» címen megjelent nagy-essayről, amely nemcsak azért érint közelről, mert az apám írta. Azért is, mert szempontjainak kialakításában, a mű lassan épülő szerkezetében nekem is volt némi szerény részem: ha nem is több, mint a tanítvány és tanu fél-aktív szerepe.

Ahogyan ez a könyv készült, szinte fordítottja volt annak, amit egyetemeken és egyebütt a «tudományos műről» előírnak. Nem felejtettem el a szegedi nyelvész-professzor szállóigeként elterjedt mondását: «Ha a céduláim megsemmisülnének, megszünnék tudós lenni». S láttam, hogyan készül el ez a munka annak a kezén, aki nem cédulahalmazból, hanem az élet ezer váltású szövetének vezérfonalaiból tudja kiragadni azokat, amelyek tárgyát, az eleven irodalmat, meghatározzák. Mikor láttam, hogyan rója apám megszakítás nélkül, órákhosszat szálkás írású oldalait, egyszer megvillant bennem az a groteszknek tünő ötlet, hogy módszere meglepően hasonlít ahhoz, ahogyan a tájékozatlanabb olvasó elképzeli az írás mesterségét - hogy az író a «fejéből írja» művét. Emlékekből, mesterek, elődök, mintaképek, kortársak, ellenfelek portréiból, megharcolt kűzdelmek személyes élményeiből, s abból a titokban büszke szeretetből állt össze ez a könyv, amit éreznie kell annak, aki résztvett a közös teremtésben. Ezért merem rámondani, hogy szubjektiv; s ezért érzem, hogy jobban meg tudta fogni belső lényeget, mert volt köze hozzá; közvetlenül ingerelte írásra tollát az élmény, nem az irodalomtörténetet nehezen definiálható objektiv távolságából. S ez a tárggyal, az élettel való közvetlenség az alkotás igazi izgalma.

Fokozódó izgalommal olvastam a könyv korrektúrájának hasábjait s sorra éreztem, mint válnak az eleven társadalmi folyamat, a nyüzsgő természetességgel ábrázolt irodalmi élet részeivé, vezető vagy közharcos tagjaivá azok, akik eddig kettős életet éltek bennem: vagy nevek voltak, művek, alkotások puszta asszociációi - vagy függetlenül művüktől, személyes ismerősök, gyermekkorom ilyen vagy olyan nevű «bácsijai». S ahogy mint tovább faltam a hasábokat, fölvilágosodott, milyen hajszálgyökerek kötik össze a Nyugat korszakot jelentő megmozdulását a mult századvég nekem eddig közömbös irodalmiságával, Gyulai Pál egyeduralmával, Vajda kiközösített sorsával s a lassan, békében fejlődő magyar kapitalizmussal egyaránt. Önkéntelenül is össze kellett kapcsolnom ennek a színes és lassan kibontakozó átmenetnek elemzését azokkal a személyes anekdótákkal, esetkékkel, amiket szintén apámtól hallottam; s így, embereken és irodalmon által, bontakozott ki igazán a Nyugat forradalmi fellépésének szükségszerűsége.

Maga a Nyugat indulása, s ennek az alig tapasztaltan nagyvonalú szellemi erjedésnek és a benne szereplőknek hirtelenjött új képzete nyomán fölszakadt bennem valami, amit eddig nem revideáltam önmagamban, s ami számomra szorongatóan és döbbenetesen új képet adott az apám nemzedékéről és a miénkről - s ezen belül két forradalomról.

Ahogy mi forradalmárok lettünk, az más volt, mint egy fejlődő társadalom izmosodó öntudatossága. Mi egy szellemi pubertáson, zavaros, nem mindennapi gyerekkoron át jutottunk el a forradalmársághoz; s mikor volt egy pillanat, amely látszólag hullámhegy tetején táncoltatott bennünket, a küzdelem örömén és soha nem sajnált élményeken kívül, erőszakolt fölényt és türelmetlenséget éreztünk sok minden megelőzővel szemben. Összekeveredett minden, a társadalmi forradalom és a kultúra szerepe; az esztétikai ítéletek helyett nem egyszer politikai és kultúra szerepe; az esztétikai ítéletek helyett nem egyszer politikai érvekkel dobálóztunk, s azt hittük, csak nekünk lehet igazunk, mert apáink nemzedéke, előttünk zavaros módon, elárult, elhagyott valamit, aminek megmentése, vagy megszerzése a mi feladatunk, kizárólagosan és saját eszközökkel. Ebben az érzés-komplexusban néha több volt a bosszúvágy, mint az építeni-akarás; de mi nem is akartunk törődni az építéssel, több rombolnivalót véltünk magunk előtt. És azt hittük magunkról, hogy hiszünk; pedig csak hagytuk magunkat meggyőzni, mert az jó volt, pillanatnyi felelet volt és ránk hivatkozott. Fürödtünk a futó kielégüléseket nyujtó szimplista magyarázatok és érvek pezsgőfürdőjében, s csak sajnálkozással tudtunk azokra letekinteni, akik, öregebbek, nem akarták - mi azt hittük, nem merték - rögvest átvenni a mi sofort-programmunkat. Mindez mégsem volt csupán egy utópubertás erjedése: ami leforrt belőle, a változott szembenállás világunkkal, tisztábban látás a társadalom hatalmas szövevényével szemben, az maradandó és egészséges világnézetté sűrűsödött. S néha, apró, titkos megelégedéssel vettem észre (persze főleg apámnál), hogy azok a gondolatok, amelyeket tőlem hallott, mint színezik, ötvözik egy-egy írásában eddigi gondolatvilágát. Pedig ő volt az, akit soha nem akartam meggyőzni - az ő világnézetét jobban tiszteltem annál. És ha tovább tekintek, látom azt is, hogy azok a viták, amelyek annakidején bennünket velük szembe tereltek, ma értelmüket vesztett üres héjak lettek; irodalom és politika - ha nem is csip-csup napipolitika - ma ismét feltételezik egymást, mint a Nyugat első idejében.

Akkor, az enyhe fanatizmusnak ebben a szelében sajnálattal, piciny megvetéssel, s néha türelmetlenséggel néztem apámnak és kortársainak világszemléletét. Úgy éreztem őket, mint akik egy elsüllyedt korszak végleg letűnt ideáljait ápolják magukban, holott tudva tudják, hogy mindannak vége. Demokrácia, szabadság, béke, humanista műveltség, a szellem primátusa - mindezek homályos, gyanús, idegesítő relikviáknak látszottak szememben, amivel valamit leplezni akarnak; vagy bálványoknak hittem őket, amelyeknek bűvereje kiégett, de hívő papjaik mégsem tudnak lemondani kultuszukról. Ha gondolkoztam vagy beszéltem róluk, tragikus nemzedéknek neveztem őket, hiszen hittek mindezekben a szép, utópiás eszményekben, aztán sorra látták megsemmisülni őket; s már nem elég rugalmasak arra, hogy átvegyék azt az új, friss világnézetet, amely bennünk bugyborékolt.

Sajnáltam őket ezért és nem egyszer még a vitatkozást is kerültem velük: hiszen úgysem érthetik. Ők egy végérvényesen lezárt multat jelentenek, s ideológiájuk, művűk megfakult emlék csupán.

Azután évek jöttek, amelyek lehűtötték lázadásaim érzelmi tüzét, s csak a szellemi meggyőződés kikovácsolódott acélja tartott ki, megszilárdulva, de rugalmasabbá formálódva az évek, elvek és események kohász-tégelyében. De (furcsa elfojtásként) nem jutott eszembe, hogy újra fogalmazzam magamban előző állásfoglalásomat az apám generációjával, az ő irodalmi országépítésükkel szemben. Most, könyve olvasásakor, a mű belső izzásában perc alatt olvadt el bennem a fölény és sajnálkozás; előbb meghatottságot éreztem az ő hősi korszakuk előtt, aztán kis szégyent és végül nagy-nagy irígységet. Ezt éreztem: aki ilyen szellemi forradalmat csinált végig, mint ők a Nyugattal, az nem is lehet csalódott, bármi is érte utóbb. Ők építettek és alkotásaikkal fémjelezték az építést és rombolást egyaránt. És abban az időben, mikor az ő idejük már befejezést nyert - amikor azt hittem, összeomlott világukkal állnak szemben - vérré vált és belülről győzött az ő új magyar irodalmuk. Akkor láthatták igazán győzelmes újrateremtésük eredményeit, azokban, akik utánuk jöttek - jórészt mibennünk. Láthatják, hogy van valami, amit ők alkottak, s ami nélkül ma nem tudnánk lenni az irodalomban: a légkör az, a hangsúly, ahogy néha az ő szavaikkal beszélünk és az ő gondolataikat fogalmazzuk nem egyszer újra. S annál szebb lehet ez az elégtétel számukra, mert nem epigonokat, utánzókat tudhatnak a maguk nyomán; az az irodalmiság, amit ők teremtettek meg, szabad hangot ád új szavaknak és gondolatoknak is. Az ő hagyományuk nem megrágott eledel, hanem fermentum, amely úgy hat az utánuk jövőkre, hogy kilobbantja bennük lehetőségeiket, saját megnyilvánulásukat.

S mikor tovább hajtott gondolataimban a friss megdöbbenés, azt is láttam, hogy nem érte őket igazi vereség világnézetükben sem. Aki közülök lépést tudott tartani az idővel, ma azt érezheti, hogy az az emberség-eszmény, amit ők a maguk szavaival fogalmaztak meg, ma az új korszak változott hangján kél ismét életre, mint a szellemi élet kiirthatatlan élesztője. A leírt szó varázsereje új fényt kapott a hamu alatt és kezdi visszanyerni fontosságát, ha megváltozott, harcosabb formában is; ma még talán csak pislákol ez a fény, de elfújni nem tudta az erőszak vihara. S aki valaha csak az elődöknek járó köteles kegyelettel szemléltem apáink irodalmi küzdelmeit, ma inkább tisztelettel és irígyen nézek föl rájuk. Ők többet értek el - talán azért is, mert nem kapatták el magukat az irodalom és napipolitika súrlódásai közt, hanem megmaradtak az írás mércéje mellett. Lehet, hogy azért nem láttuk ezt korábban, mert túlközel voltunk mind őhozzájuk, semhogy észrevettük volna, mennyire nem tudunk nélkülük élni. S ha ma mint törvényes elődeinkre nézünk rájuk, s fölvesszük a harcot az ő nyomukban, avval a tudattal tehetjük, hogy az ő elismerésükkel nem kellett saját lázadásunk hitehagyottjaivá lennünk; világnézetünk velünk fejlődött ide, a korok és eszmék örök forgása szerint.