Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Illés Endre: NYÁRI KÖZJÁTÉK
Molnár Kata regénye - Franklin

Váratlan gazdagságú, meglepő ízekkel oldódó könyv; írója, Molnár Kata, csupa forrongás, írása végig csupa kócosság, de az a frisseség, ahogyan fiatal prózánk csatarendjébe áll, magas szikláról lezuhanó jéghideg hegyiforrásnak ezüstös porzása. Ami legelőször megfog: a merészen áradó, erős sodrású, izgatott képekben kibomló stílus. A mondatok oly indásan, sűrűn, szokatlan gazdagsággal burjánoznak, s olyan különös, vad színekben égő virágokat hajtanak, mint valami trópusi vegetáció. Az író elsősorban ebben a stílusban él, egyéniségét, tehetségét, képeinek nyugtalan remegése határozza meg. De a stílus itt mégsem céltalan lírai áradás, anyagtalanul eloszló káprázat: a gazdagon ömlő hasonlatok, a modorosságokba sűrűn belebotló barokk zsúfoltság, a merész víziók hamarosan egy nagyon is reális világot, élő figurákat, kitünően megfogott emberi indulatokat és szenvedélyeket idéznek. Ez az író tud elbeszélni, tud tájat és embert rajzolni, ki tudja szabadítani azokat a furcsa, groteszk titkokat, amelyek nyersanyagába vannak bűvölve, - s mindezt saját forrongó hangján mondja el.

A Nyári közjáték formailag is nagyigényű, érdekes - ha nem is egészen megoldott regénykísérlet. Egy fiatal lány, aki úgy telítve van tizenhét évének villamosságával, mint egy leydeni palack, egyetlen nyárra lekerül a csendes, békés, öreg kisvárosba, amely tófenékre, vagy még inkább dunsztos üveg mélyére varázsolva él; nyugalmat lélekzik be, gráciát és áporodottságot lehel ki. Házai oly valószerűtlenek és szépek, mint egy finom vitrindísz. A maga körül mindent felgyújtó, lobogó, minden ostobaságba fejest ugró lányt egy éretlen, viszonzatlan szerelem hozza a kisvárosba. Ez a szerelem fojtott tűzként ég érzékeiben és idegdúcaiban, de nem tud szabadon fellángolni, csak befelé harapózik el: a sejtelembe, a mélyből felszálló álmokba és elképzelésbe. Mint a sejt, amely nem tudja egybentartani többé felduzzadt tartalmát és kétfelé osztódik: egyszerre két nyugtalan lélek imbolyog vendégként a kisvárosban. Az élő regényhősnő és a belőle kihasadó fantóm. Ami kudarc, fájdalom, csalódás az élőt éri, mindazt az a másik, a sejtelmes árnyékasszony elképzelt szerelmekben visszájára fordítja: a csalódásból beteljesülés lesz, a nyugtalan kielégítetlenségből erotikus kielégülés, a kudarcból siker. A nyár véget ér, a lánynak vissza kell térnie Pestre, a varázslat ekkor természetesen halványodik, de csak sok év múlva pattan el, amikor regényhősnőnk még egyszer visszatér a kisvárosba.

A két különváló rész nem egyforma értékű. Az én-formában megírt hús-vér-csalódás világ majdnem szeplőtelenül kitünő. Gazdag, különös színekben nyugtalankodó, új és szép. Az elképzelt élet: erőszakoltabb, fakóbb, egyhangúbb. Igaz, hogy kissé giccsesnek is kell lennie, amilyenek egy fiatal lány álmai lehetnek. De a képek túlságosan is azonosulnak a szándékkal: olcsó színes levelezőlap-jelenetek. Nincs meg bennük a szerep és a színész, a játék és az igazi érzelmek álarca mögül kivillanó, nyugtalan kettőssége. A két részt némi erőszakoltság és homály is forrasztja össze. Molnár Kata itt mintha német misztikusok kosztűmös titokzatosságával és naív filozófiai igazolások döcögő szakkifejezéseivel dolgozott volna. Tükörképet kellene egymásba villantani, s a tükrök egyelőre még el-ellibbennek, vagy túlságosan látszik a keret.

Mindezért azonban bőven kárpótolnak az olyan jelenetek, mint amilyen a fulladozó, lelkendező megérkezés a kisvárosba: «Milyen házak között jártam! Voltak, amelyeket bolthajtások kötöttek össze egymással s a bolthajtások alatt girbe-görbe lapos lépcsők vezettek néha le, néha föl; a bukdácsoló kövezeten időnkint csaknem a nyelvemet leharaptam. Volt úgy, hogy pillangó szegődött mellém s libegett velem egy darabig, míg ki nem nevetett s ott nem hagyott; mit nem tudtam nyújtani udvarló kedvének. Aztán fasorba kerültem, virágzó hársfák alá, ahol az illatok özöne s a boldogság úgy megrészegített, hogy a fák sátora felé szegett elragadtatott arccal nekimentem egy apró boltnak, amely púposan és barátságosan üldögélt ott, Isten tudja mióta már, tán éppen csak reám várva? Péküzlet volt, mély és meleg, mint a falusi dunyhák öle, amelyek alatt kalácstészta kél; és frissen fűrészelt bükk- és fenyőhasábok gyantás illata töltötte meg egészen, mint valami karácsonyi gyermekmesét, s ebből a karácsonyos illatból küldött ki, az utcára a virágzó fáknak is; óh, milyen kevés orrom volt.» Vagy ahogy egy házat leír: «A sárga ház, mely a táblácskát viselte, sok nemzedék jószándékú meszelésétől megkövéredett falakkal nagyon barátságos volt s egyik elköszvényesedett térdét sokkal roggyantabban tolta ki a hepehupás kövezetre, mint amennyire én tanácsoltam volna neki; de nem szándékozott meghallgatni semmi ilyesmit, ez hamarosan kiderült.» Ilyen egy «különös szoba» leírása, a padlóra ereszkedő ablakával; ilyen a kisvárosi vizit színkeverése és hangszerelése, majd egy groteszk, ellenállhatatlan erejű, fanyar humorú szerelmi jelenet, amilyennel kevés újabb magyar regény dicsekedhetik; s mint egy fájdalmasan hebehurgya csehovi szépségű dallam zeng fel végül a hajnali búcsú a kisvárostól.