Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ
Váratlan gazdagságú, meglepő ízekkel oldódó könyv; írója, Molnár Kata, csupa forrongás, írása végig csupa kócosság, de az a frisseség, ahogyan fiatal prózánk csatarendjébe áll, magas szikláról lezuhanó jéghideg hegyiforrásnak ezüstös porzása. Ami legelőször megfog: a merészen áradó, erős sodrású, izgatott képekben kibomló stílus. A mondatok oly indásan, sűrűn, szokatlan gazdagsággal burjánoznak, s olyan különös, vad színekben égő virágokat hajtanak, mint valami trópusi vegetáció. Az író elsősorban ebben a stílusban él, egyéniségét, tehetségét, képeinek nyugtalan remegése határozza meg. De a stílus itt mégsem céltalan lírai áradás, anyagtalanul eloszló káprázat: a gazdagon ömlő hasonlatok, a modorosságokba sűrűn belebotló barokk zsúfoltság, a merész víziók hamarosan egy nagyon is reális világot, élő figurákat, kitünően megfogott emberi indulatokat és szenvedélyeket idéznek. Ez az író tud elbeszélni, tud tájat és embert rajzolni, ki tudja szabadítani azokat a furcsa, groteszk titkokat, amelyek nyersanyagába vannak bűvölve,
A
A két különváló rész nem egyforma értékű. Az
Mindezért azonban bőven kárpótolnak az olyan jelenetek, mint amilyen a fulladozó, lelkendező megérkezés a kisvárosba: «Milyen házak között jártam! Voltak, amelyeket bolthajtások kötöttek össze egymással s a bolthajtások alatt girbe-görbe lapos lépcsők vezettek néha le, néha föl; a bukdácsoló kövezeten időnkint csaknem a nyelvemet leharaptam. Volt úgy, hogy pillangó szegődött mellém s libegett velem egy darabig, míg ki nem nevetett s ott nem hagyott; mit nem tudtam nyújtani udvarló kedvének. Aztán fasorba kerültem, virágzó hársfák alá, ahol az illatok özöne s a boldogság úgy megrészegített, hogy a fák sátora felé szegett elragadtatott arccal nekimentem egy apró boltnak, amely púposan és barátságosan üldögélt ott, Isten tudja mióta már, tán éppen csak reám várva? Péküzlet volt, mély és meleg, mint a falusi dunyhák öle, amelyek alatt kalácstészta kél; és frissen fűrészelt bükk- és fenyőhasábok gyantás illata töltötte meg egészen, mint valami karácsonyi gyermekmesét, s ebből a karácsonyos illatból küldött ki, az utcára a virágzó fáknak is; óh, milyen kevés orrom volt.» Vagy ahogy egy házat leír: «A sárga ház, mely a táblácskát viselte, sok nemzedék jószándékú meszelésétől megkövéredett falakkal nagyon barátságos volt s egyik elköszvényesedett térdét sokkal roggyantabban tolta ki a hepehupás kövezetre, mint amennyire én tanácsoltam volna neki; de nem szándékozott meghallgatni semmi ilyesmit, ez hamarosan kiderült.» Ilyen egy «különös szoba» leírása, a padlóra ereszkedő ablakával; ilyen a kisvárosi vizit színkeverése és hangszerelése, majd egy groteszk, ellenállhatatlan erejű, fanyar humorú szerelmi jelenet, amilyennel kevés újabb magyar regény dicsekedhetik; s mint egy fájdalmasan hebehurgya csehovi szépségű dallam zeng fel végül a hajnali búcsú a kisvárostól.