Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · FIGYELŐ

Hevesi András: A MAI FRANCIA REGÉNY
Gyergyai Albert könyve - Franklin

Gyergyai Albert könyvének legnagyobb érdeme talán nem is értesüléseinek alapossága, érzékenységének fínomsága, ítéletének nyugodt megbízhatósága, jól felszerelt stílusának egyenletes ritmusa, ápolt és tiszta levegője, vagy az a bámulatos könnyedség, amellyel súlyos anyagán uralkodik és egyszerre át tudja tekinteni az egészet. A Mai francia regény legnagyobb jelentősége a nálunk új irodalomszemlélet, amelyet a szerző nem magyaráz, amellyel nem hivalkodik. Nálunk a kritika, kevés kivételt leszámítva, «cselekmény»-ben és «jellem»-ben gondolkodik, «remekművek»-ben és «fércművek»-ben, az előbbieket ünnepli, az utóbbiakat megbélyegzi, de hogy ezek a remekművek és fércművek hogyan tartoznak össze egymással, miféle környezetben helyezkednek el, azzal igen keveset törődnek. Gyergyai könyvének újszerűsége a szociológiai látás, amely Franciaországban magától érthetődő és amely nem rendeli alá az irodalmat a nyers és közönséges életnek, hanem csak, mint a festő, térben rendezi és csoportosítja tárgyit. Ez a térszemlélet, amely nemcsak azt nézi, egy író milyen nagy, hanem azt is, mekkora helyet tölt be, egy kor irodalmának egészét tekinti, valamennyi bonyolult kölcsönhatásával egyetemben, számba veszi az írói ihlet valamennyi forrását s legelvontabb és legelőkelőbb eszméktől kezdve a leghétköznapibb üzleti számításig, - tudományos és egyben művészi látásmód, összeegyezteti az egyetemi kritika katedrális szigorát az író életábrázolásával, az örökkévalóság komoly szempontjait az olyan ember józan és okos látásmódjával, aki ismeri az irodalmi termelés és fogyasztás irgalmatlan törvényeit. Gyergyai könyvéből Proust és Gide neve mellett Dekobra, Clément Vautel és Claude Anet neve sem hiányzik, nem azért, mert a szerző eleget akar tenni valami elvont pártatlansági eszménynek, vagy mert «teljességre» törekszik, hanem mert, mint a shakespeare-i dráma a burleszket és a pátoszt, úgy követeli meg ez az irodalomábrázolás a maga «népségét és katonaságát», az irodalmi tér betöltését különböző rangú de egyformán törvényszerű írótípusokkal. Ez az irodalomszemlélet nem hirdeti az «élet» primátusát a gondolat felett, csak számba veszi a gondolat életét, hátterével együtt, természetes környezetében látja a gondolatot, az egyes írásműnél izgalmasabbnak tartja magát az irodalmat és az irodalomnál az emberi szellemet.

A tényezők között, amelyek a mai francia regényt meghatározzák, nagy szerepet, talán nagyobbat mint máshol, játszik a mult, mégpedig kétféle minőségben: úgy is, mint gépiesen továbbtengő hagyomány és úgy is, mint az ihlet tudatos forrása. Gyergyai könyvének egyik legsikerültebb fejezete a közelmult újraértékelése, a régi bálványok vetélkedése a mai írók és olvasók kegyeiért, az örökkévalóság napi árfolyamának pontos meghatározása. A pont, ahonnan Gyergyai a mai szellemi divatokat nézi, a legkitűnőbb elit sokszor önmaga számára sem tudatos eszmélete, az a kollektív tudat, amelynek legtöbb esélye van arra, hogy állandósuljon és utókorrá váljon. Mesteri lapokon mutatja be Stendhal előretörését és Flaubert csillagának lassú elhomályosulását, Zola halálát és feltámadását, Alphonse Daudet végleges és visszavonhatatlan bukását. A közelmultat az előkelő szellemek iróniától és szentimentálizmustól egyformán ment gyöngédséggel tárgyalja, kevesebb pártos szigorral, mintha maga is francia volna, de minden francia érzület és állásfoglalás hajszálfínom ismeretével és pontos lemérésével. Aki kíváncsi rá, hogyan értékeli Anatole France-t a legjobb francia köztudat, olvassa el a rá vonatkozó lapokat Gyergyai könyvében. A mai regény forrásai, ezek a különös energiahullámok, amelyek átjárják az egész szellemi életet és a regényben is érvényesülnek, megszámlálhatatlanok; ugyanannyi köztük a hazai örökség, mint a külföldi ösztönzés; Romain Rolland, Gide és Barrés ugyanakkora szerepet játszik benne, mint Nietzsche, Dosztojevszkij, a német romantika vagy az angol regényirodalom. A francia szellem, a köztudattal ellentétben a látszólag legzárkózottabb klasszikus korban sem zárkózott el a külföld elől, csak nem volt védtelenül tárva-nyitva mind a négy világtáj felé, mint a középeurópai nemzetek szelleme; fel volt vértezve irodalmi szokásokkal és hagyományokkal, ellenállt az idegen szellemi termékeknek, mielőtt befogadta volna, küzdött ellenük, mielőtt magáévá tette volna őket, de igazán tartós és termékeny szellemi hatás csak ebből a küzdelemből születhet, ez erőfeszítés nélkül meghódított kincsek többnyire elkallódnak. Az idegen divatok Franciaországban tüntek el legkevésbbé nyomtalanul.

A mai regény légkörébe belejátszanak ezek az örökölt belföldi és idegen tendenciák, de egyrészük, mint Bergson, Freud és Nietzsche ma is időszerű és hozzájárul a mai embernek, a regény témájának és anyagának a kialakulásához. Az emberi személyiség régi zártsága már a multé; az ember a lélektan fejlődése következtében egyre többet vállal, dolgoz fel a lelki tapasztalataiból, egyre kevesebbet selejtez ki a gazdátlanul tenyésző szerves élet limbuszába, a személyiségét énjének egyre nagyobb választékából alakítja ki. «Bergson, Feud és Proust óta magunkon is érezzük, hogy az én: dráma, nem végleges tény, hanem szívós és szüntelen harc a tudatos és öntudatlan, a primitív és civilizált, a forradalmi és fegyelmező erők, az élet és a halál vágya között...» Ez a tudatosságban roppantul gyarapodott ember válogathat marxizmus és katolicizmus, Szent Tamás és Nietzsche, Georges Sorel, a modern erőszak mitoszának megteremtője és Charles Maurras, a tradicionalizmus bölcselője között. Ez az omladozó polgárságból kiszakadt, a «társaság» széthullásával gyökértelenné vált modern ember, akinek a meghatározása a középkori, barokk, vagy renaissance-ember módjára egyelőre hiábavaló kísérlet volna, nehezebben tud elitet kitermelni magából, mint a régi. A prousti társaság egysége megszünt; a népszerű és divatos irodalom az 1920-as évek muló szellemi konjunkturája óta ma irgalmatlanul a tömegek szórakozásává vált és szinte folklorisztikus mélységben tenyészik; az üzlet jóformán teljesen elszakadt a gondolattól, az «előkelő» irodalom kivált Mallarmé óta elszakadt a közönségirodalomtól. Folytassuk tovább Gyergyai könyvének ismertetését, számoljunk be a kitünő fejezetekről, amelyekben a mai francia regény formáit és témakörét ismerteti? Ami számunkra a könyvben legfontosabb, a módszer bonyolult és ezer tényezővel számoló világossága, a francia regénynek, nem mint elszigetelt esztétikai, hanem mint szellemi, gazdasági és társadalmi jelenségnek a bemutatása. Kívánatos volna, ha ez az illuziótlanul érett, sok irányban tájékozott, szakszerű és pedantériától mentes irodalomszemlélet minél mélyebb gyökeret verne nálunk.