Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 5. szám · / · HATHOLDAS RÓZSAKERT

HATHOLDAS RÓZSAKERT
Babits Mihály novelláskötete - Athenaeum
II. KARDOS LÁSZLÓ

A kötet középpontjában a címadó nagynovella áll. Egy fiatalember története, akit kedve ellen jegyességbe ugratnak s aki meddő, szánalmas kísérletek után az utolsó pillanatban mégis csak kisiklik a házassági harapófogó összecsukódó ajkai közül. A Hatholdas rózsakert gazdag és magas mű, odaillik a Babits-novellák első vonalába. Ami itt, az első vonalban is külön megbecsülést biztosít neki, az a humora. Babitsnál a humor ritka ragyogás. A Halálfiai-ban megfénylik ugyan itt-ott, de belevész a nagy regény melankólikus, tompa színszőnyegébe. A Hatholdas rózsakert-nek azonban szinte uralkodó eleme. Nem afféle régimódi, széles mosolyú derű ez (bár abból is van benne valami), nem is a «könnyek közt» aranyló napfény (bár attól sem idegen), hanem egy ösztönös férfikajánság, amely a káröröm perceiben cinkos és meleg jóbarát is tud lenni. A tőrben vergődő Gruber Franci komikus figura, gyáva, suta félember, aki buta kis vidéki terrorok illembilincseit sem tudja összetörni és félszegségéért szinte az életével fizet. De testvérünk is, akinek, sorsa, akárhogy, férfisors, és a mulatságban, amelyet csetlő-botló baleksége szerez nekünk, van egy kis mélyítő, fűszerező borzongás: nagyon sok gesztusa végzetesen a mienk is. Ez a mélység és ez a fűszer újabb és újabb árnyalatokat és ízeket kap többfelől is. Külön íze és árnyalata ennek a humornak, hogy szinte sehol sem ütközik ki a felületen. A humoristák humora hetykén és gyakorta felüti a fejét a mese folyamtükréből, csattanni és ragyogni szeret, meglepni, elragadni, önmagát győztesen konstatálni. Itt a humor mindenütt a felszín alól dereng. Humorosak a figurák, de nem kelletik a karrikatúra lehetőségeit, humorosak a helyzetek, de nem feszülnek, nem hegyeződnek túl a reális eshetőségek vonalain. Ízt és árnyalatot ad e humornak az egész babitsi oeuvre, amelynek pátosza néma zeneként festi alá ezt a novellát is, - az egész babitsi mű, hiszen az új Babits-élmény menthetetlenül összeömlik összes Babits-emlékeinkkel, s a régi sorok kölcsönszínével, a régi lapok kölcsönfényével együtt hat olyanul, amilyennek érezzük és élvezzük.

Vannak hatásvadászó könyvek, ez a novella egyenesen hatáskerülő. Nemcsak a mese végső kifejlését tudatja az író mindjárt az első lapon (s ezzel egy hagyományos és természetes feszültséget kapcsol ki hatáslehetőségei közül), hanem mesefordulataiban - de még fogalmazásában, mondatfűzésében is - oly otthonos-bizalmas kényelemmel, titkok nélkül mozog, mint a vendéglátó gazda, aki azzal tiszteli meg kedves látogatóit, hogy megmarad fesztelen háziasságában, ismerős hangjainál. Ennek az egyszerűségnek, ennek az esztétikai leszereltségnek éppen Babitsnál, a bonyolult «multú» Babitsnál van nagy varázsa. Fesztelen és kényelmes mozgást mondtam, de nem könnyedet. Babits elbeszélésében nincs könnyedség. Pille-szökellésű verseinek tavaszi tánca helyett a Rózsakert bájos nehézkességet mutat. Nehézkességet, amely - ismételni kell - fesztelen, biztos, otthonias is. Babitsnak mindig súlya van, s ha súlytalan attitude-öt vesz, olyan naiv kedvesség árad el rajta, mint a gyermekekhez hajló óriáson.

Humor, vidék, kényelem, gazda, egyszerűség... talán már félre is vezettem az olvasót. Igazában nagyon is idillietlen idill ez a gádorosi história. Mert ugyancsak síkos jelenetei vannak, és olyan veszélyes célzásai és olyan diabolikus kacsintásai, hogy riasztóan nyilalnak végig a freudista kor résenálló olvasóján. Ártatlan és veszélyes illatok sugallata együtt áramlik a nevezetes rózsakertből... A beszélő hang, bárhogyan akklimatizálódnék is a századvégi és provinciális témához, mégis csak a túlérzékeny költő, az á-jour-kultúrájú író hangja marad.

A tragikomikus törénet hőse, Franci, mellékes alakja volt a Halálfiai-nak. S ha a nagyregény emléke jótékonyan itatja át számunkra az új novella atmoszféráját, a novella sem marad sokkal adós. Erős, élő, kerek és gazdag mivoltában hangosan dícséri az anyaregény áldott termékenységét és vitalitását, mint a bolygók a kant-laplace-i ősgomolyét, amelyből egykor kiszakadtak, önállóan tovább keringeni.

*

A Hatholdas rózsakert körül kisebb darabok sorakoznak. A kötetnyitó Tó a hegyek közt egy szuggesztíven rosszhírű, furcsa tavon lejátszódó tragédia homályos és mégis áttetsző előzményeit szálazza szét kegyetlen s költői analízisben. A nagynovella derűjéből itt semmit sem érez az ember. A hang komoly és nyugalmas, de komolyságában van valami eleve-gyászos, és nyugalma vihar-előtti. Ezek a rejtett árnyalatok mindenre előkészítenek, s mikor a novella utolsó soraiban a költő indulat nélkül, röviden közli, hogy «a tanító és a komorna holttestét másnap találták meg» (előzőleg mindössze annyit hallottunk, hogy a két szereplő csónakázni ment), akkor nem ér bennünket meglepetés, hanem teljesedik valami, amit - az írói hang sajátos hipnózisában - öntudatlanul, de föltétlenül vártunk.

A Káp isten üde, szatirikus tréfa, az ábrándos nyelvnyomozók ellen. De Babits kezében ez a kisebb tekintélyű írásnem is kap egy kis műfaji pluszt. A szabályos humorista-hagyomány ezt a témát olyan hangnemben kezdetné, hogy csalódásig hasonlítson az etimológusok ilyes fejtegetéseihez. Csak fokról-fokra, lassan világosodnék meg s az utolsó sorokban robbanna telitalálattal a tréfa, a gúny, a játék. Babits lemond a témakezelés ily kipróbált mechanikájáról. Alcímet ad a kis írásnak: «Nyelvtudományi humoreszk». A «szerkezetet» pedig nyitott állapotban, előttünk húzza fel. Egy fiatal költőről beszél (ráismerni, ki az), aki régi varázslók hevületével keres és «talál» titkos értelmeket és kapcsolatokat a magyar szavakban. «Én magam is - folytatja Babits - föllelkesedtem a számos példán... A mágusok tanítványa lettem!... Imhát a varázslat: hókusz-pókusz...» Ez a bevezetés persze előre elfakítja a «csattanó» zengését (Gruber Franci sorsát is előre tudtuk), de intim viszonyt teremt író és olvasó közt, s az olvasó mintegy megtisztelve érzi magát ettől a műhelybizalmasságtól. A bizalmasságtól, amely mögött pedig a költő magas gőgje ül: a bevált, biztos műfogások előkelő csömöre.

A következő Trucclyuk is játékos «tanulmány», de él nélkül: nagy mű a sértett lélek magányáról, finom és tudós ötletek rövid futamában elvetélve, nyolc oldalon. Az Egy biztos nyár (alcíme: Igaz történet) műfajilag a legszerényebb darabja a kötetnek, személyes riport, házi eset, amely szociális aktualitásával kívánkozik a nyilvánosság elé. De nagyon jól van megírva! Tiszta és átvilágított minden részlete, sehol semmi szellemi teher, fölösleges mélység, formai virtus! Egy nemes ujságcikk, műfaji példa. A Két fantázia régibb Babits-novellák merész, kalandos világából való. Itt a nyelv dúsabb, fűszeresebb, a mesék ötletmagja színesen, káprázó gyorsasággal bomlik ki a szemünk előtt. A Házaspár Gádoroson («Pótlék a Halálfiaihoz») megint olyan kényszerekből született, mint a Rózsakert. Ez is gádorosi történet, de nem szakadt el oly önálló «bolygóvá», mint a nagynovella. Az író csak utána néz eltűnő kedves figuráinak s néhány vonással teljesebbre festi őket...