Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 3. szám

ILLYÉS GYULA: A KACSALÁBONFORGÓ VÁR

Vidékről érkeztem előző este.
Mint testre a szokott ruhát
tekintetem körém még ugy kereste,
öltötte vón föl a kopott határt,
amelyben ujra négy hétig forogtam -
az ismerős, a tág, lebegő tájat
hol honn vagyok, hol a rongyröptü porban
tikkadtan nyalja szájs
zélét az állat
s az ember, - de hisz már annyiszor szóltam róla,
ismerhetitek jól ti is hazámat.

Szóval csak egy nap óta
voltam itt fenn s még most is egy kicsit
oly érzelemmel, mint ki elfogódva
először érkezik -
Nem szokta még meg a szorongó lélek
a látható, aránylagos jólétet.
Feszengve hordtam, mint kemény, uj inget. -
Midőn látogatóba
fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)
a Rácdombra.

Ismétlem ujra. Fülemben, szememben
ugy sürgött-forgott a sok honi emlék,
hogy ugy éreztem, mintha föl a hegyre
egyenest a pusztáról mennék,
az esti földekről, hol sok esetben
a napszámos-listát én készitettem.

Ezért ötlött eszembe nyilván
nézdelve a jegyet kezemben
már bent a hegyvasúti padkán:
ha egy parasztfiunak is tán
kedve támadna e kis utazásra,
csak a jegyért egy álló nap kapálna.
Mert nálunk hetven fillér most a napszám.

Lehettünk százan, vagy százötvenen,
akik egy-egy vincellér napja árán
keresztbe tett lábbal, kényelmesen
hát fölsiklottunk a hegy hátán.

Villák, virágos kertek
mellett suhantunk; egy lapos tető
homokján ifju nők hevertek;
arrébb egy árnyékos dió
alatt zöld asztalon kártyát kevertek;
dudolt a rádió.

Ahogy emelkedtünk, a levegő
mind hüvösebb lett s mind ritkább a por
és egyre barnábbak az orcák.
Mintha a lenti sík poklaiból
modern török mennyország
körein szálltunk volna egyre feljebb.

Vagy - szétnézve a kilátónál -
olyan volt ez, mint a varázslak,
mit csak a magyar s a vogul népmese ismer
tán még egy ázsiai isten
iszonyu vagy boldog lakának:
a kacsalábonforgó vár.
A bokrok fölé tenniszlapdák szálltak
és mintegy versenyezve vélük,
mint láthatatlan víg madárhad,
gömbjei leánykacagásnak.
Az szállt tovább a nevetésük.

Nem ünnep, hétköznap volt. Délután,
de félig már az a szép nyári alkony,
midőn a kék ég átdérlik ezüsttel
s a zöld fény heve csak a fák csucsán
lobog, mint hunyó lámpa, szinte füsttel -
Hétköznap volt, de tele annyi öntött
békével, könnyűséggel szétpatakzón
amennyit napba egy vallás se töltött.
A megvilágitott falombok
között egy kis tisztáson halk zenére
s el-kivillanva, mint az álom
hajadon-csapat pörgött-forgott
elérhetetlen lágy jövőt igézve
a hontalanok, férfiak szivébe,
mint Dúl lányai a meóti lápon -

Lámpionok gyultak ki egy platánon
szinre lökve egy pizsamás urat,
ki hátra dőlve, szivarral, kövéren
pontosan ugy ült a rőt fényben
házának eresze alatt,
akár egy kommunista vad plakáton.

Már fényben égett
az egész hegy
s percenként feljebb-feljebb szállott
s csak én nem feledhettem a vidéket,
lent, tán a föld alatt a népet,
az országot,
mely annélkül, hogy hallott
volna mást róla, mint meséket
forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,
ezt a kerek gyönyörüséget,
ez élő édent, melynek tetejében
a villanyláng több fényt vet,
mint például egész Somogy-megyében.

Szétnéztem és fölfénylett
a szomszéd hegy és aztán mégegy.
Mint rokon-őrtüzek lobogtak.
Százszámra már, mint a lidércek
sikongtak, zengtek és forogtak
posványai fölött a vak nyomornak,
minden táján a világmindenségnek.

Mi szép ez - gondoltam s: - mi fáradt
vagyok én beállni a karba,
amely e csillogó forgásnak
a zenét szolgáltatja.

A nyári vendéglőben -
hetven vgy nyolcvan asztal
csevegve fogyasztja ma azt el,
amiért... igy tünődtem átmenőben,
lábbal taposva szinte a konok
cs
ikorgó anyagot, mert én a versben
mindig az ilyen nyers valót kerestem,
remélve, egyszer mégis felragyog! -
egy heti napszám egy vacsora itt
gondoltam szakszerün hát s már-már lelkesülve
képzeltem el sok finom csöveknek
szivattyuit és hajszálereit
amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg
felhozzák - sokszor
áttörve, gyurva, fölfőzve-lehütve -

azoktól
kik nálunk most a nyálukat nyelik.

A kert előtt, ahol hát eszerint
naponta egy hidat, kórházat
ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had
és harmincezer halvaszületett
kisded jövőjét,
állt már a korzó, - tapsolt, nevetett
a fesztelen jövő-menő nép.
Holdfény-árnyékán a bokroknak
s a padokon szép párok andalogtak,
hogy igy mondjuk,
mások a cukrászdákban társalogtak
s ha volt is gondjuk:
finom, leszürt, akár az angyaloknak.

Oh, költő keresd a csodát!
A rendkivülit, a szokatlant,
mely szemnek, szivnek élvet ád
csak azért, mert rá most mutatnak;
e boldog nép között például egy kanászt,
vagy egy juhászt, vagy aratót, aki
egykedvün a hüs ananászt
karszékben, otthonosan, most kaparja ki
lábujjából a porrátört kalászt -

egy uj szint, arcot az egyhanguságban,
mely tart és untat ezredéve már!
egy gölöncsért, egy vájárt, péklegényt,
kik ugy elnéznék, tudom, mit csinál
teremtményük ottkünn a nagyvilágban,
mint anya messzekerült gyermekét -
Kerestem, ám egyet se láttam.

Ült, járt, forgott az egyszinü tömeg
s benne, mint ménesben a holdasok
itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek
ismerni illett, mint minálunk
a birót, grófot és papot.

Így - meg-megfordulva utánuk -
a fenkölt arcu álhirlapirókat;
a finnyás ujju ujságfejedelmet
körében munkás és serény hiveknek,
kik helyette zsarolnak.
Egy asztalnál két hölgy között kevélyen

a nagy állásközvetitő ült
hiteles okmánnyal zsebében
arról, hogy őrült.

Amott - mintha belőle akart volna
kortyintani - oly bus, merengő
arccal nézett a holdra
a szétmetélt kappan felett
az ünnepelt szinpadi szerző,
hogy már-már attól lehetett
tartani, táma
d saját mondandója.
Sátor - mint egy piaci kofasátor -
alatt az erről hires «dzsentri»
nejét árulta itt is, -
enyhe fátyol
fedé a hölgyet - mint gyümölcskosárból
csippentgettünk lágy-kajszi-mosolyából.
De komoly kötést nem eszközölt senki.

Amott, - de mit folytassam? - oly egyformák
voltak valahogy a sokféle orcák,
hogy mondom a müvészet rajongóját,
zavarta szinte már a hasonlóság.

Beszéd közt, eladó szüzek
lengették lebke kezüket
a vörös körmökkel jelezve,
ők sose nyulnak mosogatóvizbe.

Hát néztem itten
e tündér-népet, isten
kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,
mely látni engedi a mell s kar szőrzetét
s szelíden
mert indulat már rég nincsen e szivben,
csupán alázat s szolga-bölcseség -

mert e kebelhez
nem férhet izgató, irígy szó,
ismernek, békés vagyok, engedelmes
s oly türelmes, hogy az már arcpirító -

nem itélem, csak nézem a világot -

magam is gazdag
vagyok, vagy annak is tarthatnak:
naponta eszem s ágyban hálok -

Hát - mint földnéző küldetésben -
az ős-posványból fölmerülten
abban a tündöklő estében
csöndesen én csak arra
gondoltam széttekintve ott körültem:
ha egyszer a mocsár feltámad,
vagy feltámadna
lerontani a ragyogó csodának
nagy tengelyét, ezernyi tornyát
s ugy, mint a mesék azt is előirják
hogy «fü nem nő» s «kő kövön nem marad» -
:

én akkor is majd hallgatag
csak félreállok,
hogy midőn már minden letünt
sorban
még higgadtabban, tárgyilagosabban
tanuságot
tegyek, mint folyt az életünk
e történet-előtti korban.