Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · FIGYELŐ · / · SOMLYÓ ZOLTÁN

Hevesi András: A ZÖLD HUSZÁR
Molnár Ferenc elbeszélése - Athenaeum

Miről lehet megismerni, hogy egy könyv divatját multa? Az ember azt hinné - és ezt a hitet évszázadok tapasztalata támogatja, - hogy régimódi az olyan könyv, amely túlságosan írásbeli jellegű, amely túlságosan meg van írva. Író és olvasó nem érintkezik egymással a lélekzetvétel szabad és könnyű ritmusában, a mű és az élvezője közé szokatlan nyelvtani alakok, körülményes hasonlatok, megmerevedett szóképek, merőben fölösleges magyarázatok ékelődnek. Egy könyv akkor avul el, amikor a közlés eleven forrása helyett lábjegyzetek után kiáltó szöveggé válik. Az irodalom fejlődése az utóbbi évszázadokban a közvetlenség és természetesség jegyében ment végbe; az utóbb legridegebbnek, legfeszesebbnek látszó klasszicizmus jelszava is a valószínűség volt, a romantika az életszerűség nevében váltotta fel a klasszicizmust és a naturalizmus a valóságra való hivatkozással lépett a romantika helyébe. Most mégis a kezünkben van egy könyv, amely azért hat avultan, mert nyersen, szűretlenül életszerű és mert gondosság nélkül íródott. Molnár Ferenc Zöld huszárjára igazán nem lehet ráfogni, hogy patinája van; az olvasó egy pillanatig sem érzi, hogy az író túldíszíti és túlmagyarázza mondanivalóját, inkább túlságos sietséggel ír, összevonja azt, mi kifejtésre szorulna, olyan vázlatos, mint egy napihír, a szavakat mérlegelés nélkül hajigálja el. Ez az ápolatlanság nem öntudatlan, hanem kacér, szinte kihívó; a Zöld huszár stílusa olyan nőhöz hasonlít, aki büszke a fénylő orrára meg a bőratkákra az arcán. 1900 körül, mikor a magyar próza még alig szabadult ki a kenetes és veretes pátoszból, ez a hányaveti lomposság mulatságos lehetett, ma lehangoló.

Különben lehet, hogy ez az ápolatlan nyelv nemcsak szokássá merevedett hányavetiség terméke, hanem a pontos meghatározásoktól irtózó, világosságtól rettegő ápolatlan öntudat kifejeződése. Az írni tudás beidegzettséggé, mesterséggé vált őszinteség, a tudatosság szakadatlan gyakorlása, már pedig a tudat, melyben e történet tükröződik, félhomályos, képmutató, terrorizált. A Zöld huszárban a történet elbeszélője harminc év előtti emlékéről számol be, de nincs távolság a hős századeleji és mai énje között; mindkettő egyformán szerepet játszik, bántóan nem azonos saját magával és egyformán érzelmes közhelyek rabja. Van érzékük a lélek fogvacogtató válságai iránt, de tagadják, a hatvan felé járó férfi ugyanúgy, mint a huszonhárom éves gyerek; az emberi szenvedés, megalázottság és nyomorúság láttára odébb állnak, valami bizonytalan parancsot követve, amely a rendes, megbízható, «szolíd» emberek világába, a «tisztaság» világába utalja őket. Azt hiszem, a tisztaság mondvacsinált kultusza a legnagyobb hibája annak a költészetnek, amelynek Molnár Ferenc a legtehetségesebb képviselője. Mi ez a tisztaság? Valami, amiben nem hisz, amit enyhén nevetségesnek talál, de határtalanul tisztel. A tisztaság csirkeaprólékleves zuzával és májával, nagy darab, kövér menyasszony óriási hajfonatokkal, háromszobás családi ház gyümöcsössel, afféle nyárspolgári idll, amelynek még az a mentsége sincs, hogy valódi; játékos vágyálom, amelynek a beteljesülése szerencsétlenség volna. Ennek a mélységesen «link» tisztaságnak a nevében e történet hőse az egész könyvön végig otrombán, fájdalmas durvasággal visszaveri egy könnyelmű kislány szerelmes ostromát, amíg a kislány öngyilkosságot nem követ el. Pedig milyen bájos ez az Annus! Ebben a figurában derül ki, hogy milyen kitünő író Molnár Ferenc! Igazán kár, hogy nem ír és nem gondolkodik mindig írói módon.