Nyugat · / · 1937 · / · 1937. 2. szám · / · SAJTÓVÉLEMÉNYEK A 30 ÉVES NYUGATRÓL
Nehéz feladat a «Nyugat» harminc évéről írni. Nem ujságírói vagy kritikusi, hanem irodalomtörténetírói munka volna ez. A «Nyugat» három évtizede majdnem teljesen azonos a magyar irodalom utolsó három évtizedével. Úgy érzem, helyénvaló, ha most kitérek annak méltatása elől: mit jelentett a magyar szellemi élet számára a század elején ez a folyóirat, melyben Osváth Ernő és Ignotus összegyűjtötte az új írónemzedéket és melynek élén több mint egy évtizeden át Ady neve világított. A «Nyugat»-nak ez a korai szereplése ma már, ismétlem, irodalomtörténeti ügy és jelentősége csak Kazinczyék fellépéséhez, vagy az Auróra-kör indulásához mérhető. Harmincadik születésnapja alkalmából inkább a lap jelenét szeretném «méltatni».
Ritkán fordul elő a történelemben és az irodalomtörténetben, hogy egy forradalom sokáig hű tudjon maradni önmagához. A legtöbb forradalom véglegesnek tartja magát, fél az újabb forradalomtól és újítóból előbb-utóbb megőrzővé válik, a haladás lendítőjéből a haladás kerékkötőjévé. Hogy az irodalomtörténetnél maradjunk: az Auróra-körből kinőtt Kisfaludy-Társaság az irodalmi forradalom élcsapatából alig fél évszázad alatt az esztétikai reakció hivatalos szervezete lett. Sok hasonló példát lehetne még felhozni. A «Nyugat» nem tartozik e példák közé. Pedig az utolsó másfél évtized alatt mennyi kísértő alkalom nyilt retrográdságra, «megtérésre», vagy egyszerűen csak megmerevedésre
Permanens fiatalságának köszönheti a «Nyugat», hogy a ma élő magyar írók túlnyomó része úgyszólván szellemi hazájának tekinti. Alig van ma jelentős munkása a magyar tollnak, akinek ne lett volna legalább egy ideig komoly köze ehhez a laphoz. Ha végignézzük a legújabb, legfiatalabb folyóiratok munkatárs-listáját, meglepetéssel láthatjuk: mennyi közös név!
Majdnem mind a «Nyugat»-ba is írnak. És ha akadnak végkép kiváltak, ellenfelek is
Ami pedig a lap irodalomszemléletét illeti: egy időben divat volt Babitsot azzal vádolni, hogy a lapot a maga visszhangjává akarja tenni és a fiatal munkatársak bírálataiban és tanulmányaiban is a maga szempontjait akarja érvényrejuttatni. Ezzel kapcsolatban most csak egy személyes példát szeretnék felhozni. Éppen e gáncsok hangoztatása idején Babits kemény kritikát írt egy fiatal költő verskötetéről. Véleményem eltér az övétől és közöltem vele szempontjaimat. A következő «Nyugat»-ban megjelent ellenkritikám, melynek Babits a legmegértőbben helyt adott. Nem nagy eset, de jellemző a «Nyugat» régi és mai szellemére.
Harmincadik évét gyászban kezdi el a folyóirat. Nagy munkatársának, Kosztolányi Dezsőnek neve nincs többé az élén. Ady, Kaffka, Tóth Árpád után ő is eltávozott a nagy alapítók közül. A lapnak tovább kell élnie, a legsúlyosabb veszteségek után is és tovább kell teljesíteni hivatását. Hittel, erővel, rugalmasan kell elkezdenie negyedik évtizedét. Mi egyebet kívánhatnánk a «Nyugat»-nak ebből az alkalomból, mint további fiatalságot?