Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 9. szám · / · TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI

TRENCSÉNYI IMRE: PORTA COELI
A Nyugat pályázatán dícséretet nyert novella
VI.

Az útszéli csapszék tűzhelyén lassan lobogott a tűz.

Valami vándor lépett be hangos szóval és letelepedett az egyik asztalnál.

- Huh, beh hideg van odakinn, aligha havat nem kapunk mára. Ne sajnáld a fát, öreg, vess a tűzre néhány hasábot.

A kocsmáros engedelmes mozdulattal lépett a tűzhöz és fát vetett a lángokba. A vándorlegény a tűz felé fordult. Egy összeaszott koldusasszony hevert ott a tűzhely mellé szórt szalmán, ölében betakart gyermekkel. A legény közelebbről megnézte: a nyomorúság ijesztő vonásain túl csodálatos tűz lobogott a szemében.

- Ki ez? - kérdezte halkan a kocsmárostól.

- Valami szegény koldusasszony, kit már majd megvett az Isten hidege, mikor bekérezkedett hozzánk az éjszaka. Vessek-e egy darab kenyeret neki?

A vándorlegény bólintott. A kocsmáros jó karaj kenyeret vágott le, tudta, hogy azt majd a vendége fogja megfizetni.

A legény az asszonyhoz lépett.

- Tudod-e, hogy szép szemed van?

Az asszony fájdalmas mosollyal hagyta rá. A kocsmáros a söntés mögé vonult, úgy vélte, hogy ahhoz már semmi köze sincs, ami most fog következni.

- Nehéz az a gyermek, ne szorongasd az öledben folyton. Tedd csak a szalmára egy kicsinyég.

Az asszony összerezzent.

- Csitt, alszik, ne bántsd! - és oltalmazólag emelte föléje a karjait.

- Hadd lássam! - szólt követelő hangon a férfi.

- Jaj, ne bántsd, alszik, - ismételte alázatosan az asszony.

De a legény feltakarta az asszony nyomorúságos rongyaitól különösen elütő hímzett takarót s ijedten hőkölt hátra. A gyermek ajka már kék volt.

- Hiszen halott! - kiáltott a férfi és undorral fordította félre a fejét.

- Ne bántsd, csak alszik, mondtam, hogy alszik, - hajtogatta mereven az asszony.

- Halott! - ismételte kegyetlenül a férfi és az asztalra csapott az öklével.

Az asszony őrülten felkacagott.

A zajra besietett a kocsmáros és mikor meglátta a halott gyermeket, hirtelen haraggal támadt az asszonyra.

- Vidd innét, vidd a halált innét! - és mire az asszony magához tért, már kinn volt az utcán a kis halottal.

*

A hegy lábánál tette Borbála kis halottját a gödörbe, melyet maga ásott egy karó segítségével. Hantot is hányt a sírra, aztán befödte néhány gyepcsomóval és letérdelt melléje.

- Alszik, csak alszik, ne bántsd, - ismételte félig eszelősen.

Aztán átölelte a kis sírhantot és úgy dudolta az altatódalt: