Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Rózsaffy Dezső: VITA A «MAJÁLIS» KÖRÜL

Farkas Zoltánnak a Nyugat májusi számában ily címen megjelent reflexióira legyen szabad a következőket válaszolnom:

Ez a francia fogalmi meghatározás: «peinture en plein air» vagy röviden «plein air» (angolul: open air painting, németül: Freilichtmalerei) a művészeti irodalomban általában elfogadott szakkifejezés, terminus technicus, amelynek félremagyarázást nem tűrő, határozott jelentése van (Ld: Dictionnaire d'Art et d'Archéologie Paris, Larousse 366-367 l.) A «plein air» magyarul jelenti a szabadban való festést, a műteremben (vagy bármely más zárt helyiségben, szobában, pincében, vagy padláson) való festés helyett, amelynek egyoldali fényforrása van. Itt azonban nem csupán egyszerű helycseréről van szó. A szabadban való festés egyszersmind más látást, más érzékelést, beidegződést, végeredményben más festői eljárást (technikát) is jelent. A «plein air» tehát lényegbe vágó meghatározás, amelyet nem lehet és nem szabad önkényesen alkalmazni valamely festményre azért például, mert az világos, élénk színekkel van festve (ilyen alapon a mai festmények kilenctized részét «plein air»-nek lehetne minősíteni, noha - úgy gondolom - Farkas Zoltán sem sorozná őket ebbe a kategóriába) vagy nem lehet a «plein air» jelzőt alkalmazni egy festményre azért, mert az netán «impresszionista festmény hatását teszi». Éppen úgy óvakodnám Watteau-nak, Tiziannak valamely pompás alkotásával kapcsolatban, legyen az bármilyen üde, színes és ragyogó, ezt a jelzőt használni. Még átvitt értelemben sem tenném ezt, mert a nagyközönségnek, amelynek számára a kritikus ír, fogalmai művészeti kérdésekben amúgy is határozatlanok és semmi sem könnyebb, mint a zavarban még nagyobb zavart kelteni.

A «plein air» kifejezés e szerint csak olyan művekre alkalmazható helyesen, amelyek a benne rejlő fogalmi meghatározást teljességgel kimerítik, azt fedezik. A «Majális»-nál ez semmi esetre sem áll meg.

Színeinek élénkségét tekintve, ez a kétségkívül kimagasló alkotás, sokkal közelebb áll Böcklin színskálájához, mint a «plein air»-hez. De csodák-csodájára, még senkinek sem jutott eszébe a «Kentaur a falu kovácsánál» vagy a «Tavaszi est» c. festményeket plein air-képeknek minősíteni. Tudjuk, hogy Böcklin a «Majális» festése közben gyakran átjárt Szinyeihez a szomszédos műterembe és tanácsokat adott neki. «A színek fokozására biztatta» - írja Meller Simon. «Az ő tanácsára az egész domboldalt újra festette, kadmiumból és kremsi fehérből kevert sárgával aláfestette s fél-lazurokkal festette be zöldre. Az eget tiszta fehérrel, az alakokat kissé szürkés fehérrel festette alá, s az egészet szintén fél-lazurokkal fejezte be. Böcklin receptje szerint vízszínű firnisszel tette áttetszővé a fedő festékeket.» Ime, itt van a kutya eltemetve! Plein air-festő így nem fest, nem festhet. Künn a szabadban, a plein air festő - Csontváry szerint: napfestő - másképpen lát, másképpen érzékeli a dolgokat. A természeti jelenségek gyors változása arra kényszeríti, hogy minden idegszálával lehetőleg gyorsan dolgozzék, kerülve az aprólékosságokat és csak a lényegeset tartva mindig szem előtt. (Ez okból nem tüzdelné tele, játékos költői kedélyének engedve - miként Szinyei tette - bájos apró virágok százaival a domboldalt!) Festési modora nem sima, egyöntetű, hanem széles, gyakran nyers, ideges, mindenekfölött vibráló. A plein air-festő nem alkalmaz lazurokat, mindig alla prima fest, akkor is, ha másnap, vagy harmadnap visszatér motívumához, mert sohasem fest külön egyes részleteket, hanem mindig az egészet festi újra, a helyesen megfigyelt valőrök törvényeinek értelmében.

A már másutt kifejtetteken kívül, ime ezen és még számos más fontos körülménynél fogva, amelyekre hosszas volna kitérni, a «Majális»-t nem lehet és nem szabad a plein air-művek kategóriájába sorozni.