Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: ILLYÉS GYULA: PUSZTÁK NÉPE
Nyugat-kiadás

Az irodalom első aranykorában elfogódva, családi áhitattal engedték útjára a könyvet, mely a hosszú ellenállás és tüneményes megfiatalodás titkos jegyét viselte magán. «Uraim, le a kalappal!» - mutatták be a munkát s e szónak tökéletes hitele volt, levett kalappal, keresztelői ellágyulással gyültek köréje, pünkösdi örömben, ártatlan hiúsággal, amiért éppen koruk s kortársuk győzi le a sötét Időt.

Ma csak recenzió kíséri a könyvet a világ kapujáig, a kritika egyre sebesebb áramában alig adhatunk jelt, hogy melyikben érezünk igazi ellenállást s a lélek halhatatlanságát, melyikük első napját véssük emlékbe a meghatott öregkori memorizálás napjaira. Az Abafi, a János Vitéz s a Toldi ma demokratikusabb igénnyel indulna pályájára: recenzióval; de a kritikusban marad valami rossz érzés és kielégületlenség, amiért nem tudja titkos jellel közölni, hogy a szokottnál hosszabb útra indulnak: az unokák kigyult arca felé. Miképp adjak most jelt Illyés Gyula könyvéhez? Szeretnék visszahátrálni egy századdal, az első aranykorba, izgatottan bontva egy jeligés levelet, hogy megtudjam a legfiatalabb magyar klasszikus nevét s felolvassam zsinóros kabátú nyelvművelő barátaimnak. Fenntartás nélkül, megfontoltan dícsérem, mert nem a könyv szerzője, de hatalmas belső világa igényeli a korai klasszicizálódást.

Évek előtt Hevesi Sándor egyik felolvasása figyelmeztetett rá, hogy a Shakespeare drámáiban hemzsegő földönfutók, csavargók, betyárok, szegénylegények nem született bűnözők és erkölcsi szörnyek: a föld taszította el, a renaissance új üzemtechnikája, a korabeli agrárforradalom hajigálta ki őket a telkükről. Ezért húzott hozzájuk a költő. Egész koldus nemzetté dagadt a földjéből kiforgatott nincstelen nép, amelyet nem tűrtek meg az átalakított mezőgazdaságban s mivelhogy foglalkozás híján kenyérlopásra is vetemedett, kegyetlen és elvadító törvényekkel hajszolták országszerte. A paraszt tüstént közveszélyes bűnöző lett, mihelyt a modernizálás elvette a földjét. Kóboroltak, bújdostak, raboltak, Anglia bontakozó világhatalma aztán lassan megemésztette a nincstelen fölösleget, ha sokáig nem is jutottak jobb sorsra. De a legkülönbek elmentek tolvajnak. Így került az enyveskezű és költői Autolycus a Téli Regébe.

Az országútra vetett tizenhatodik századi angol földnélküli paraszt a magyar pusztalakó rokona; egymásra ismernének a keresztútnál. Csakhogy Magyarországon a telek közelében maradt: az istálló körül, a béresputriban. Amit Angliában felivott évszázadok ipara, gyarmatszerzése és a szomjas tenger, itt lerongyoltan és kihamvadt emberi igénnyel visszatartották a puszták és uradalmi istállók.

Mióta él nyomorban a pusztai nép? Illyés Gyula történelmi leszármazásukról is ír, de azt hiszem, igazságtalan a történelemhez. Amiben egyébként igaza lehet, mert a történelem is igazságtalan volt a szegényhez; egyszerűen nem tudott róla. Amióta Froissart mestert elbűvölték a lovagi zekék és ujjasok, a történetírók mindenütt megnézték, hogy milyen ruhájú emberről írnak. A pusztaiakról például hallgattak. Illyés utánuk megy az Árpádokig, ami - gondolom - kockázatos vállalkozás. Abban pedig biztosan téved, hogy a parasztnak mindig csak a paraszt szerzett földet s a pusztai nép nyilván született szolga, ha ezt eddig nem tette meg. A parasztnak általában a városi forradalmak szereztek szabadságot; a város az a vegyszer, mely a társadalmakat, így a hűbérest, újra és újra elemeire bontotta. A nyugat-európai s a magyar parasztsors különbsége nem a harcias turk pásztornép szervezett területfoglalásán mulott, hanem azon, hogy Nyugaton nagyobb s koraibb volt a városi civilizáció. Ahol a városok alulmaradtak, a parasztnak is rosszabbul ment dolga, a keletporoszé is rosszabb volt például, mint akár az angolé, akár a flamandé, akár az északolaszé. De még ha másképp is történik Magyarországon s a földmíves nép lerázza a turk hódítás agráremlékeit, a fejlődést a török megszállás s nyomában az ország teljes összeomlása amúgyis elrontotta volna. Ahogy Budapest története a visszafoglalással kezdődik s ami előtte volt, csak történelmi kuriózum, a magyar földművelés története és társadalmi vetülete is csak a nocquistica commissio-ig nyúlik. Magyarországon háromszor volt honfoglalás, a mai magyarság e harmadik foglalás állapotába ágyazódott be.

Hogy aztán az ágyás tele van gyilkos cseréppel, éles üvegszilánkkal, elmondja Illyés könyve. «Csodálatos élet» ez is, csoda, hogy van egy emberfajta - s persze színmagyar -, amely ezt a minden emberi méltóságától megfosztott, céltalan, szellemtelen, a szó testi értelmében is büdös és rongy életet kibírja. Mi lélekzik alattunk a mélyben? Egy egész nemzet, amely semmitsem tud a nemzetről, a hazát elkeseredett bicskázó szenvedélyből s nem lelkéből védi, az urakban félisteneket vagy szörnyeket lát s dadogva mentegetőzik kimerült életéért:

«... de én
tanácstalan ülök idegen mezőben,
kéretlen jövevény, ki munkám végeztével
kicsépelt kazal árnyékában ősszel
hangtalan fordulok a közönyös földbe.»

Milliók szinte járványkórházi elszigetelésben, milliók ezrekért, milliók barmok után, ezrek mégis a büszke milliós nemzet nevében szólva - ez a nemzet elferdült képe, a valóság, mely szemérmesen, de fenyegetve a síri csönd mögé húzódik. A kiművelt nemzet egy testvérnyelvű nemzet kebelén él, amelynek életszíntjéhez valósággal le kellene aljasodnia, hogy nyelvét, eszejárását megértse.

De félek, túl könnyű volna ezt a nyomort csak az úri Magyarországra tólni. Legalább is a multját. A pusztai nép ellen Kisázsiától Spanyolországig rengeteg esemény fogott össze, részes abban Szulejmán theokratikus hősiessége, másfél század mulva olasz, spanyol, német mágnások vállalkozó kedve (mert sok vállalkozó kedv kellett a dúvadakkal felvert, néptelen mocsárvilághoz), új másfél század multán az orosz cár katonai segítsége, újabb félszázad mulva a vasút. A szegénységet csak szentek tűrik megbocsátással, a földi szegény mindig gyűlöl valakit, ha mást nem, magát s a családját. Illyés a nép nevében a föld urait gyűlöli, de vajjon sohasem gondolkozott el azon, hogy a pusztai nyomorultak néha a földesúrra egyáltalában nem haragusznak? Csak azért, mert ösztönük mélyéig szolgák? Lehet. De lehet azért, mert ösztönük igazságosabb, mint a kiművelt főé, érzik a sors pokoli összejátszását, amely Európa közepén e szégyenteljes életbe taszította őket. Bár csak minden az urakon mulna! Emeljétek le az úri Magyarországot a népről, a szegénység még beláthatatlan időig nem tud mozdulni magától. Aki erre föleszmél, annál már kopogtat a magyar téboly. És ha Illyés érzi, hogy nem elég a grófot elküldeni, a népet a már-már felfoghatatlan szegénységtől és belső tehetetlenségétől is meg kell váltani, az ő tébolya is elkezdődött.

Milyen rettenetes lelki nyomás nehezedett a verseiben természeténél fogva bizakodó költőre, hogy megszólalt arról az ismeretlen Magyarországról, amely testi silányságával, a belőle áradó bűzzel már nem is lelkiismeretünket, de összes érzékszervünket gyötri? Az idők beteljesedése közelít, ha egy társadalmi réteg ilyen erővel, egységben, sorsával és életszomjúságával írói tudattá válik. A parasztélet rendjét nagy foltokban már föltárták, a Puszták Népében a legalsó cselédréteg villant felszínre. Váratlanul, egyszerre, minden szokásával, ritusával, a földhözragadt nyomor bonyolult szertartásaival. Az író felderítő szolgálata egyszersmind betetőző munkát végzett.

Előttünk a csoda. Az a belső látomás, amely e nehéz életet könnyen és lebegve hordja, mint a toszkánai festők felhője egy mennyei jelenést. A közös származás szomorú beavatottságával lép át a küszöbön, ahonnan fehérlelkű öregcserkészek és kartellbe tömörült falukutatók visszatorpannak; az írás hű, mert a költőben elsüllyedt gyerek valamikor kiontott béresvért szagolt a szalmán, ezer ökör bőgése ébresztette s hónapokig öklendezett a vendéglátó kocsisrokonok levesétől.

Illyés ezzel a könyvvel a fiatal nemzedék legkülönb prózaírói közé emelkedett s e sorok írója, ki életében nem tágított a próza mellől, elbűvölve és lefegyverezve siet a magyar szó magister juvenilise elé. Dús erezetű, nagy lélekzetű, képgazdag, leíró s ugyanakkor elbeszélő, fanyar és fojtott indulattól feszülő nyelven ír, gúnyos és fenyegető, hajlítható és darabos, játékos és szűkölő, tréfás és felhős, kitanult és puritán - hol és milyen gyakorlattal tanulta ezt az árnyaltságában is tömör, céltudatos, időálló és hű magyar prózát? A született jó író rejtélye ez.

De ha Illyés átmenetileg megkönnyebbült a munka vérveszteségétől, az olvasónak kevés jut ebből a fellélekzésből. Annál több az eredeti, teremtő indulatból, a kétségbeesésből. Meddig tart az Idő türelme, mikor jár le a próbaidőnk? Hány nemzedék süllyed el még nemcsak névtelenül, de az állatnál is alantasabb sorban? A magyar puszta fölött a levegő se rezzen. Tudjuk, az erőszak magában keveset segít, legfeljebb rövid kielégülést szerez, de ha már sem erőszak, sem jószándék nem elég, mivel szabaduljunk fel bitorolt polgári szabadságunk rossz érzése alól? Hol a határa annak a szűkebb családnak, amelyért magátólértetődve dolgozunk s a másik, nagyobb magyar nyelvű családé, amely értünk dolgozik s amelyhez - ha nem volna olyan nyomorban - magyar nyelven irnánk? És honnan szerezzük meg az anyagi erőt, mely a népben felkölti a nemzeti öntudatot? Mert a nemzeti öntudat az apák szellemi hagyatéka s a jelen anyagi ereje együtt és elválhatatlanul. Amíg százezrek úgy élnek, ahogy Illyés elrettentő például megörökítette, a magyar nemzet is halálosan gyönge.

A kitárt sebtől többé nem lehet elfordulni. Amíg az irodalom a szóvarázslaton felül a lélek vallásos megtisztulása is, amíg java erejét a mesterség magánügyein kívüleső ügyekből meríti, ki kell tartania a lelkiismereti nyugtalanítás hálátlan szerepénél. Örök bíztatást kapott erre a magyar közélet legnagyobb moralistájától, ki született érzékenységét a kötelesség páncéljába öltöztette:

S ilyen legyen dalom: egy villám fénye,
Egy könny, kimondva ezrek kínjait;
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait!