Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · FIGYELŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ NOVELLÁI
Tengerszem (77 történet) - Révai-kiadás

Az apa a balatoni fürdőhely strandján játszik a fiával, beledobja a mély vízbe, a fiú kiúszik hozzá, megint belehajítja s akkor a fiú nem úszik ki, a víz alatt maradt, megfulladt valahogy. Ez így szörnyű, érthetetlen szerencsétlenség, borzalmas ujsághír anyaga. De az író már előbb elmondta, hogy az apa haragszik a fiára, mert megbukott latinból s a pótvizsgára is csak ímmel-ámmal tanul. Nyilván azért mondta el, mert oka van rá: összefüggést érez az apa haragja és a fiú halála között. Nem mintha az apa szándékosan tett volna valamit, erről szó sem lehet. Az összefüggés mélyebben van valahol, a tudat alá temetve, ott, ahol a cselekedetnek kifürkészhetetlen ősokai lapulnak. Naturalista író, aki abban a hiú képzelődésben él, hogy meg tudja magyarázni az élet mindenféle dolgait, egyáltalán teljesen megmagyarázhatónak és érthetőnek szeretné látni az életet, vagy eldobta volna az egész témát, vagy durva bűnügyet konstruált volna belőle. Kosztolányi nem keresi a magyarázatot, csak elmondja, egyszerű, tárgyilagos szavakkal a tényeket, rá sem mutat az összefüggésükre - és feltárja az élet szörnyű érthetetlenségét. Az apában kellett lenni valaminek, ami a borzalmas végű vízi játékot sugallta s ami a karját, miközben a fiút másodszor a vízbe dobta, tudatos akarata nélkül, mégis biztosan irányította. Az apa nemcsak véletlen oka fia elpusztulásának, valami volt benne, ami a véletlenséget előidézte. Hogy mi, azt az író nem kutatja, egy szót sem szól, amivel igazolná vagy cáfolná sejtésünket.

Fürdés - ez a címe Kosztolányi nagy novellás könyve élére tett elbeszélésnek. A kitűnő ítéletű író biztos megérzése állította helyére: a novella pontosan jellemzi Kosztolányi novella-író módját, műfaji felfogását és gyakorlatát, de az életről való elgondolását és psychológiáját is. Felhasználja a realista novella-író tanulságait és eszközeit: az eseményeket pontosan, világosan, csaknem fényképi hűséggel mondja el; semmi sem marad homályban, ami külső történés. De élesen elválasztja magát a realista írásmódtól és szemlélettől: nem hiszi, hogy a történő eseményeken s azok szereplőinek magatartásán át meg is lehet a dolgokat érteni. Mindig marad valami homályos, megfejthetetlen, vagy az emberi értelemtől független. Az emberi élet megvilágított felszíne alatt sötét hatalmak vannak elbujva, egy-egy pillanatra áttörik a fölöttük terpeszkedő felső rétegeket és megdöbbentő, hirtelen tényeket, katasztrófákat robbantanak ki. Ez persze freudi gondolat s kétségtelen, hogy íróink közül Kosztolányi használta ki legjobban a Freud gondolatmenete által kínált művészi lehetőségeket, de lapozd fel első, még 1916-ban megjelent könyvét, a Bűbájosokat, amelynek egyes novellái jóval korábban keletkeztek, mielőtt még Freudot behatóbban ismerte volna, gondolj verseire és látni fogod, hogy a realitáson túli s a tudat alatti dolgok megsejtése Freud nélkül, eredendően is megvolt benne. Az életet sohasem nézte ő rejtvénynek, amely bizonyos szabályok felhasználásával megfejthető, hanem mindig rejtélynek, amelyből, akármennyit megfejthetünk is belőle, egy rész örökké megfejthetetlen marad. És éppen ez a rész a fontos és izgató, e körül tapogatózni az író legérdekesebb dolga. Millió megvilágított pont között egy sötét, - őt ez az egy vonzta. Bizonyos távolságban van az élettől, nem avatkozik bele, szemléli és megborzong érthetetlenségétől. Novelláinak szereplői valami homályos indulatból követnek el valami döbbeneteset, vagy állati ösztön kényszere alatt cselekszenek, vagy egy ártalmatlan, néha ártalmas mánia rabjai, vagy egy behegedt, de teljesen sohasem gyógyuló sérülést hordanak magukban. Minden ember potenciálisan őrült, amíg él, nem lehet tudni róla, nem fog-e valami esztelen, önmagát katasztrófába döntő dolgot cselekedni, váratlanul, hirtelen. Az élet bizonyos szabályokhoz kötött zűrzavar, látszólag hódol saját törvényeinek, de minden pillanatban kitörhet látszólagos rendjéből és pusztíthat, mint a váratlanul kitörő vulkán. Veszélyes fenevad, amely szelídítetten piheg ketrecében, de ha valami, sokszor észre alig vehető kicsiség, felriasztja, jaj annak, aki a közelébe ér. Félni kell tőle, az ember sorsa az örök félelem, ismeretlen, irracionális erőktől, csoda, hogy kibírja - sokszor nem is bírja ki a félelmet.

A novella formája, kompozíciós törvénye évszázadok óta, Boccaccio óta lényegileg alig változott. A XIX. század írói vitték bele a hiteles lélektani ábrázolás kötelezettségét, Maupassant oldotta meg legteljesebben formai és stílus-problémáit. Mint azóta minden novellaíró, Kosztolányi is hasznát veszi ezeknek az eredményeknek. Pontosan körülzárja az élet ábrázolására kiszemelt csücskét, mintegy mikroszkóp látási körébe állítja, minden pontját világosan, az összes szükséges részletek megmutatásával, a feleslegesek kizárásával világítja meg, mindent természetes arányaiban tüntet fel. Elrajzolás, szószaporítás, hézag nincs nála. De míg a régi írók beérték ezzel a megvilágítással, a világ egy kis szeletkéjének felmutatásával, Kosztolányinak ez csak eszköz arra, hogy a világ látható részén túl a dolgok mögé lásson. Romantika el sem ért hozzá, a realizmuson túljutott, számára nem az érzékeltető valóság a faktor, hanem az, amit a valóság szimbolizál. Amit az emberek csinálnak vagy elmulasztanak, az csak látszólag függ össze tudatos elhatározásukkal, a fordulópontot mindig olyasvalami idézi elő, amiről maguk sem tudnak. A történet mindig logikusan van elmondva, de ez a logika csak a külső történéseket fűzi össze, ami ezek alatt, belül van, az rendszerint rácáfol minden logikára. Ennek a kettősségnek megejtő varázsa van, ez adja meg a csaknem impasszibilisen elmondott dolgok nagy feszítő erejű izgalmát. Egy farkaskutya érthetetlen ellenszenvvel van a házban lakó parlamenti gyorsíró ellen, vad dühvel, őrült ugatásban, vonításban tör ki, valahányszor meglátja, úgy hogy a gyorsíró végül is kénytelen elköltözni a házból. Nem lehet kibírni ezt az értelmetlen gyűlölködést. Milyen egyszerű, csaknem komikus eset, nevetnénk rajta, mint egy anekdotán, ha nem sötétlene mögötte az értelmetlen állati ösztön rejtelmes perspektívája. Nem ilyen ösztönökből lesznek az ember nagy döntő indulatai, bűn, szerelem, családi szeretet szörnyű tragédiái? Az egyszerű eset nagy messzeségekbe tárul ki, pedig az író csak éppen hogy elmondta, szűk szavakkal, páthosz nélkül. S a gyorsíró egyszer orozva visszalopózik a régi házba és megmérgezi a kutyát, - micsoda vad reakciót váltott ki a szolid, rendes úri emberből az állat gyűlölködése! És viszont Wilcsek, a rajzoló dühös indulattal néz a kisfiúra, aki az utcán zajongó gyerekek vezére, folyton zavarja őt munkájában, gyermeki gonoszsággal ki is gúnyolja, de mikor a gyerek meghal, olyan gyöngéd érzéssel gyászolja, mintha szerette volna. Miért? Utólag rájött, hogy a gyerek mindennek dacára öntudatlan rokonszenvet keltett benne? Vagy lelkifurdalásból, talán titokban a halálát kívánta? Az író nem veti fel a kérdést, de a történet elmondásával kényszerit rá, hogy felvessük. S figyelmeztet arra, hogy az érzéseinknek sem vagyunk urai, épp oly kevéssé, mint cselekedeteinknek. Nincsenek tiszta, egyenes érzéseink, minden érzésünk vegyes, a szeretetünk alatt gyűlölet lehet, a gyűlöletünk alatt szeretet s az egyik úgy átmehet a másikba, hogy nem is tudunk róla.

Tökéletes tudója a mesterségének. A literátor-típusnak, azt hiszem, legteljesebb megvalósítója irodalmunkban. Stíluskészségéről már szinte közhely szólni, annyit mondtak róla már mások is, én is. De itt másról van szó, mint a stílus nyelvi részéről. Ez csaknem puritán, takarékoskodik a jelzőkkel, szóképekkel, egyéb diszletekkel, mindent a legegyszerűbben, pontosan mond ki. Többről van itt szó: a kifejezés teljességéről, arról a titokzatos képességről, amellyel kézben tudja tartani az olvasót, kényszeríteni, hogy azt lássa, amit ő látott s azon a vonalon gondolkodjék, amelyet ő megadott. Soha nem árulja el erre való szándékát, soha nem lép előtérbe, mint rábeszélő, nem használja fel az írói maga-kelletés eszközeit. Semmit sem magyaráz, még csak nem is hangsúlyoz. Elmondja a dolgokat, úgy ahogy történtek, ez az egész. És mégis, kényszerülünk vele menni, sokszor természetük szerint nem is nagyon érdekes dolgokra, érdeklődni aziránt, ami őt érdekli, gondolni azt, amit ő gondol. Hogy miért, azt nem tudom elemezni. Talán azért, mert semmivel sem árulja el, hogy ilyesvalamit akar, talán azért a pontosságért, amivel ábrázol. Nem merném mondani, hogy valami különös éles vonalakkal rajzolt alakjai volnának. Ha beteszem könyvét, alig emlékszem egy-két alakjára. Nem is az alakok a fontosak neki, hanem a lélektani helyzetek, amikbe kerülnek. Mégis az élet ízét éreztem könyvéből s mintha többet tudnék most az életről, mint azelőtt. A tehetség kisugárzása ez, amelynek nem lehet ellenállni.

A több mint 400 oldalas nagy könyv 77 története a képzelhető legkülönbözőbb dolgokat mondja el, a legkülönbözőbb mesékkel és helyzetekkel, legkülönbözőbb súlyú és terjedelmű témákkal. Vannak benne kikerekedő hosszabb novellák és apró, lélekzetvételnyi villanásai az elbeszélőkedvnek. Az egész kötet mégis úgy hat, mint egység, mintha tudatos terv hozta volna létre. Mert valamennyi egy és ugyanazon, szervesen kiépült világképnek különböző nézőpontból szemlélt része és valamennyi egy és ugyanazon színvonalról való. Kosztolányi legnagyobb és legkisebb igényű írásaiban is mindig tartja a színvonalat.