Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 6. szám · / · HALÁSZ GÁBOR
Bessenyei versben is elpanaszolta az ifjúságnak hanyatlását. (A
Soha reménytelenebb szerelmet, mint Bessenyeié Voltaire iránt. Az igazán mély hatásokat az ellentétes lelkek adják át egymásnak. Bessenyeiben a született nehézkesség vágyódott a született könnyedség után, a részleteken emésztődő az egyszerű nagyvonaluságra, a hangulataiba belevesző a fölényes lebegésre. Voltairenél élvezetesebben sem előtte, sem utána senki sem éreztette a madártávlatból nézés nyugodt örömét; ahogy a repülő utas előtt színes térképpé simul a föld, úgy zsugorodik össze Voltaire és örökön megszerzett útitársai számára a történelem néhány jól követhető irányvonallá, az emberek bábokká egy részint gonosz, részint nevetséges színjátékban, tulajdon lelke pedig egyetlen matematikai ponttá: a szellemmé, amely körül hasztalan keressük az érzelmek kusza vonalait. Voltaire az egyetlen világirodalmi nagyság, akinek tökéletesen hiányoztak az idegei; ezért orvosság minden sora az idegesek számára. Nem mintha nyugodt lett volna; élete folytonos veszkődés, zsörtölődés, ami azonban csupán a magukat jólérzők mimikrije az elvesztett, másfajta izgalmak helyett. Biztos, hogy sohasem érezte rosszul magát, az üldözések között legkevésbé. Úgy volt száműzött, mintha Párisban élne, úgy volt magányos, hogy kastélyába járatta Európát. Számára ez a világ «csakugyan a lehető világok legjobbika», bármennyire igyekezett kicsúfolni; gúnyolódása olyan, mint a gazdag ember pénzleszólása. Ezzel szemben Bessenyei mindig rosszul érezte magát és a lehető világok legjobbját néki Voltaire jelentette. Mert ő földközelben látta az életet, ütődve, megsebezve a kiszögelésektől és csak a bámult mesterrel tudott felszökni a magasba, ahol gyönyörködtetőbb és biztosabb a látvány. Ami idelent bánt, fent legfeljebb foglalkoztat. Az elnyomottak ügyét senki sem képviselte ékesszólóbban, mint Voltaire és senki sem érzett kevesebb közösséget velük; szenvedéseiket ugyanolyan komikusan képes túlozni, mint az emberi ostobaság rajzát; mindkettő hatásos eszköz, hálás színfolt a képen. Velük érezni, vagy éppen saját személyében szenvedni, olyan képtelenség számára, mintha azt kívánnák, maga is váljon ostobává.
Bessenyeit ez a felelőtlen felelősségérzet vonja feléje a forma bűvöletén keresztül. Époszban, drámában, történeti tableauban megpróbálja ő is a boldog felülrőlnézést. Amit felújulásnak nevezünk, tulajdonképpen ez a rövid illuzió; egy korhadásra szánt lélek találkozása a tiszta életkedvvel. Előtte is voltak franciások, sőt azok voltak igazán azok, nyugodt olvasmányélményeken nevelődött, korszerű észjárást értő, modern szépségeket ízlelő, pallérozott elmék, Rádayak, Telekiek, Orczyak; de csak neki volt életszükséglet, ami másnak szórakozás, neki a legfranciátlanabb francia-imádónak, a zavaros értelemhívőnek, a kétségbeesett optimistának.
Először a legtermészetesebb eszközökkel kísérletezik; hasonló gesztusokkal próbálja a hasonló életérzést felidézni. De a gesztusok is ügyetlenek és az egyéni természet is erősebb a vágyképnél. Magábaszed minden magábaszedhetőt, tetszetős formulákat, készen kínált világnézetet, de lépten-nyomon kizökken a kerékvágásból, egy elejtett megjegyzéssel, önkéntelen kommentárral árulja el, hogy fennakadt az egyszerűn, töri a fejét valamin, aminek pedig átadták a megoldását. A fejlődésről kellene előírás szerint beszélnie és fatalizmus cseng ki a szavaiból, a tudás megváltó erejéről, az eljövendő aranykorról, de egyszerre kételkedik a változtatásban. Ilyeneket mond: «Lehet a békasót is köszörülni, a gyémántot is; de az elsőnek az utolsó fényességét megadni lehetetlen... A pallérozás a legotrombább dolgot is szebb formába veszi, de valóságát nem változtathatja. Így van a lélek is neveltetésével.» «Ez mind természet és az ember olyan, amilyen lehet. Mert a
A boldog lélekegyszerűsítés iskolájában felnőve így töpreng az emberekről: «Minden ember egy-egy különös vágyódás a társaságban.» «Mihelyt egyetlenegy indulatot kiveszel az emberbül; valamennyi van, mind eltörlötted. Ha nem haraghatik, nem is szerethet; ha nem kíván, nem érez.» A stoikus példálózást kötelességszerűen vállalja, csak éppen így fejezi be: «A viszontagságnak felülmulása nálunk csak mutatás, de megsebhetett szívének fájdalmai közül nincs ember, ki magát kiragadhassa.» (Valamennyi idézet a
Volt egy másik költőnk, Berzsenyi, kinek a szervezetét megmérgezte a felvilágosodás idegen gondolatanyaga; patriarchális hajlamai, legkedvesebb előítéletei morzsolódtak fel a divatos tételek hatása alatt, amelyekhez alkalmazkodnia kellett, búskomorsága ennek a meghasonlásnak az eredménye. Bessenyeiben fordítva játszódik le a színjáték, ahogy őt nem is a műveltebb barátok tekintélye, mint Berzsenyit Kazinczy, hanem a saját vágyai vitték a ragyogó észigazságok felé. Csak éppen ezek a derűs, megnyugtató konvenciók mintha ólomvizbe hullanának a lelkében; elvesztik fényüket, el a könnyedségüket, váratlan keserűséggel telítődnek; egyszerre egész másról van szó, mint amiről mindenki beszél. Mi igazolhatná jobban régi meggyőződésünket, hogy a korszellemben is az egyéni alkat játssza a döntő szerepet, hogy a barokk, felvilágosodás stb. általános jegyeivel jellemezni Huizingával szólva
De Voltaire eszménynek, ellenlábasnak egyformán vonzó, míg a rokon Rousseau közömbös marad. Egyéniségében pedig közelebb állott a magányos sétáló, mint Csokonaiéhoz, aki esküdött reá. Rejtélyes törvények szabályozzák a lelkek egymáson felgyúlását, a rokonság elidegenít. A lélek mélyéből feltörő panaszt zavarja a máshonnan jövő visszhang, a szenvedő csak önmagában akar elmerülni, érzései fényűzését képtelen mással megosztani, másban groteszknek és értelmetlennek is látja. Hogy lehet bánkódni és panaszkodni, kacagjanak az emberek, ez a rendeltetésük; az ő esete kivétel, véletlen szerencsétlenség. A mások jó közérzete húzza alá, teszi jelentőssé az ő kitagadottságát; részvét és rokonlelkek ezt az önérzetet rabolják el tőle. Rousseau különben a született panaszkodó, a reménytelenségig az, míg Bessenyeiből csak fájdalmas kényszerrel sajtolódik a jajszó; a keserűséget egyformán kiélik magukban, az egyik feltárva, kifelé, a másik leplezve, befelé. Rousseau a próféta, üldözőket, a világ hajszáját érzi maga körül, Bessenyei a mártir, őt lehagyták, vele nem törődik a világ. Mindkettő a nagy színész, aki belepusztul a szerepébe.
Rousseautól különben eltávolítja és Voltairehez közelíti a demokráciától való idegenkedése is. Elmélkedő műveiben számtalanszor leszögezi álláspontját, amely ebben a kérdésben is fatalisztikus; a társadalmi különbségeken változtatni nem lehet. «A világnak úgy kell lenni, ahogy lehet: és amikor kérded, hogy: miért eme gazdag, ama szegény? tsak ollyá veszem, mintha ezt kérdenéd, hogy miért van az erdőben egyenes és görbe fa?»