Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám · / · FIGYELŐ

SZÍNHÁZ

RÉDEY TIVADAR: URALKODÓK ÉS KOMÉDIÁSOK
Bárdos Artúr könyve - Nyugat-kiadás

«Elmegy nevével az idő hajója?» Talán éppen csak a nevét hagyja itt a színésznek, azt is csupán akkor, ha korának akár eseménykrónikájába, akár művészeti stílustörténetébe erősen belekapcsolódhatott. S még ezeket az ittmarasztott neveket is a fogalmi megmerevedés veszedelme fenyegeti. Minden más művészről alkotásai beszélhetnek, azok kivallják világképét és világérzését s örökre in statu nascendi érzékeltethetik művészi anyagával való küzdelmét s a küzdelem eredményét: az anyagnak egy új teremtő lélek parancsuralma alá kényszerítését, a tulajdon, véren-szerzett, külön helyét és magaslatát, azt a beteljesedést, melyben minden művészi természet örök kettőssége: forradalmi erőfeszítése és arisztokrata folytonosságtudata összebékél a remekműben.

A színész remekműve ugyanebből a küzdelemből támad, de a függöny utolsó összecsapódásával az utókorra nézve örökké megfoghatatlanná válik. Töredék emlékezésekben, kritikai részletmegjegyzésekben kallódik még belőle valami, valóban már csupán egy név tekintélyét emelve és tovább örökítve; ami pedig igazán élő, néha századokon át munkáló hagyományul csakugyan fennmarad, annak folytonossága később szem és fül érzékelése elé soha nem idézhető, mint a festői megnyilatkozások láncolata egy tervszerűen kiépített képtárban vagy mint a líra új meg új bércek olvadástermékeit magával sodró folyama egy lényegetszolgáló verses anthológiában.

Hanem a pillanat csakugyan a színészt szolgálja, aki egyébbel sem élhet, mint a pillanattal. Testi fellépésével és lelkének kigyúlásával egyformán úrrá lehet az érzésen, gondolaton és képzeleten, akárcsak... és itt akaratlanul vetődik fel az évezredek óta kísértő párhuzam: akárcsak a tehetséges zsarnokok. Bárdos Artur nagy tájékozottságú, erős lélektani érzékű és vonzó érdekességű könyve ezen a misztikus szivárványhídon sétáltatja meg az olvasót, lendületes «ingajárat»-ban az «uralkodás komédiája» és a «komédiások uralma» között.

Bevezetőben mingyárt rátapint a kérdés elevenére: a nagy gesztusnak a változó korokon át változatlanul élő kultuszára. Ez a megnyilatkozásra törő emberi magasrendűség kiirthatatlan ösztönének örök szava; a mi józan és fölényes korunk sem némíthatta el, s ha nyiltan fitymálja is, titokban annál mohóbb nosztalgiával lesi szórványos megszólalásait a való élet ünnepi fordulóin s annál áhítatosabban figyeli emelt hangsúlyú felidézését a színpad deszkáin.

Ez a grand geste az, amiben a tömeg a rá nézve legelérhetetlenebb ábrándnak megtestesülését tiszteli, akár a trón magasán találkozzék vele, valahányszor azt kell éreznie, hogy az uralkodás a pusztán helyzeti elsőséget a valódi hatalom méltóságába és fényébe, s ezzel a művészet szintjére emeli fel, - akár pedig a színész művészetén át érezze meg a testi és lelki magatartás hódító erejét. Bárdos könyvének valamennyi fejezetével arról a furcsa és izgató cinkosságról rántja le a leplet, amely a földi hatalomnak meg a való égi mását tükröző rivaldának hőseit a tömegsóvárgás e fölismerésében egymás közelségébe sodorta.

Szinte magától kínálkozott, hogy egész «bizonyító anyag»-át annak a parvenu uralkodónak személye köré csoportosítsa, aki nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy újra érvényt és tiszteletet szerezzen annak a nagy gesztusnak, amely ellen a megmámorosodott citoyenönérzet fellázadt, hogy azután leckét vegyen a rémuralom véres komédiásainak «nagy gesztus»-ából. Napoleon szenvedélyes barátja volt a színháznak, mégpedig a szenvedélyek színházának. Nem menedéket keresett benne a gondok elől, nem önmagáról megfeledkező szórakozást, hanem önmagára ráeszméltető élményt, a szó és mozdulat varázsát, de csak azét, amely mögött a szándék és cselekvés fedezete áll. Az akció, az ágálás művészete a színészet s azé a valódi uralkodás is, melyhez sajátképi aktor: lélek kívántatik. A «Napoleon és a nők» című nagymultú ponyvatéma Bárdos megvilágításában az érzéki kakasindulat körül kíváncsiskodó vie intime: kultusz helyett a magasrendű szellem fényében megnemesedve kerül elénk. A színésznőben sem alkudott meg ez a nagytervű és minden olcsót és jelentéktelent megvető ember a «formáslábú tehetségtelenség»-gel: a szép ajkon a heroikus lélek lehelletét is kereste. S a testvérlelkűség mély és igaz megismerése kapcsolta kitáruló baráti érzéssel a francia színpad forradalmár-uralkodójához, a nagy tragikus-színészhez, Talmához, akinek megadatott, hogy fejedelmi barátja halálának első évfordulóján a császár maszkjában idézze a nézőtér elé a «nagy tragikus kísértet»-et. A történelem nagy alakjainak sorához, akiknek komor végzetét a lángeszű korzikai az ő tolmácsolásában fogadta magába, most - mintegy az égbenyúló portikusz záróoszlopául - odacsatolhatta azt is, akinek «nagy gesztusát» meghitt kortársi és baráti élményekből emelhette fel a művészet régiójába.

A Comédie Française háromszázados életének középső száz esztendejével kapcsolatosak azok a színészi arc- és pályaképek, amelyekkel Bárdos Artur a színjátszás örök jegyeit és műveltségtörténeti Werdegang-jának korszerű fejlődésfokait egyaránt megmutathatja. Mlle Clairont választja kiindulópontnak, a színpadi művészet szabadságharcosát s a színész társadalmi befogadtatásának is okos és bátor diplomatáját, akinek magvetése Napoleon uralma alatt termi meg gyümölcsét. A legnagyobb fejezet az első konzul és császár idejére esik, aki a francia nemzeti színpadon annyira szívén viselte a mult méltóságának és festőiségének méltó szolgálatát, míg ő maga földrészeket átfogó világszínpadán ejtette az emberiséget a jelen grand geste-jének káprázatába. S a sort a mult századközép nagy tragikája, Rachel, rekeszti be, aki Napoleon halála évében született s már a második császárságot ajándékozta meg az - elsőnek színjátszásbeli nagy gesztusával. Ha van emberi érvényesülés és művészpálya, mely a «tüneményes» jelzőt megérdemli, a Rachelé az. Ha Bárdos könyvében az uralkodás komédiájának legmonumentálisabb példája az ajacciói polgárfiú sorsában tükröződik, akkor a komédiás uralmának legvégletesebb lehetőségét az elzászi zsidó házaló leányának színpadi (és magánéleti) diadalsorozata jelenti. A mi átlagos olvasóközönségünknek tájékozottsága és eligazodása ezeknek a «tegnapi csodák»-nak világában meglehetősen fogyatékos. Alig hiszem, hogy Rachelről, akinek színpadi pályája a mi Nemzeti Színházunk megnyitásának évében indult el, régi folyóiratok néhány különc böngészőjén kívül, a nagyközönségben akár csak hozzávetőleges tudomás is gyökereznék; épp ezért sajnálom is, hogy a szerző - noha Rachel külföldi turnézását felsorolja - arra nem emlékeztet, hogy a nagy tragika az abszolutizmus elején (1851) négy estén át a mi Nemzeti Színházunkban is föllépett, bemutatva többek közt legnagyobb remekét, Phaedráját, s azt a szerepét is, Lecouvreur Adrienne-t, amelynek megteremtésére az ő heroikus egyénisége adott ihletést.

Megnyerő és elgondolkoztató olvasmánnyá Bárdos Artur szép könyvét - tárgyi nagy érdekessége mellett - az író szellemes és fordulatos előadása avatja. Érdeklődése nem merül ki a színes sorsok elbeszélésében, ami stílusának különös fűszerét adja, épp az, hogy lépten-nyomon azt érezni: itt a színészvilágnak, ennek a sajátos és izgató emberfajtának különleges ismerője, nagytapasztalatú beavatottja beszél az eltemetett multról, úgy, hogy az élő jelen faggatódzó kérdéseivel bírja azt szóra. Bárdosnak tudásában is, tapintatában is, íráskészségében is bőven megvan a biztosíték arra, hogy tőle forrásértékű könyvet várhassunk, ha egyszer - a történelmiség mesgyéjén innen kerülve - a tulajdon tapasztalatainak és megfigyeléseinek megörökítésére szánná rá magát.

 

WAGNER LILLA: A "NÉMA LEVENTÉ"-RŐL

Schöpflin Aladár: SZÍNHÁZI BEMUTATÓK

Schöpflin Aladár: ASCHER OSZKÁR SZAVAL

Török Sophie: A SZABADEGYETEM NYUGAT-ESTJE