Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 5. szám

ILLYÉS GYULA: ELSZAKADÁS

Megkaptam a negyedik elemiből a bizonyítványt, a tanítónak már megszokott megjegyzésével, mely minden negyedik elemisre oly találóan ráillik: «kezdeni kellene valamit ezzel a fiúval». Nagyanya Cecén fölfülelt. Azután, mikor a vacsora utáni találgatásoknál egyéb hetekig nem történt, egy nap megjelent nálunk, még fejkendője oldozása közben bevallva, hogy miattam jött. Rosszat sejtve vonultam ki a lóhoz. Nehezen viseltem el már akkor is, hogy jelenlétemben jövőmet szabdalják.

Anyámat persze nem kellett biztatni, de apám előtt nem állt valami különös becsben a betű és az iskola. Akkoriban a mészárosok sorsa kápráztatta el - egész nap kocsin ülnek, úgy járják a pusztákat, vesznek egy borjút, kimérik s máris öt pengőt kerestek s ráadásul a bőrt. Magának már se ereje, se hite nem volt, hogy ezt megkísérelje, de bátyámat is, engem is erre a pályára szánt. Nagymama azonban kitartott. Írt a nagybácsinak, aki nemrég hajlandó volt örökbefogadni engem. Eredménytelenül. Eredménytelenül kísérletezett egy másik nagybácsinál is, aki olyan városban lakott, ahol volt gimnázium. Kétségbeejtette a közöny, elsősorban az enyém. A könyörgő leveleket nekem diktálta, mert noha rengeteget olvasott, kezeírásában csak legközelebbi hozzátartozói ismerték ki magukat. Fanyalogva körmöltem napszámra a csavaros, Jókai-stílusú mondatokat olthatatlan tudásszomjamról, szellemem rendkívüliségéről, melyet bűn lenne az út sarában hagyni, mert az egykor a család fénye lesz. Semmi tudásszomjat nem éreztem. «Hát mi szeretnél lenni?» - kérdezte egy délután, megállva egy percre a dél óta tartó izzadtságos közös munkában. «Lovász» - közöltem vele őszintén s már húztam is ki az udvarra, hogy rátermettségemet bebizonyítsam. Nagymama végigmérte a lovat és egy hét mulva eladta. Maga vezette el a dorogi vásárra s ami a familia leghíresebb lószakértőjének sem sikerült, azt ő egyre megoldotta. A kényes, gyönyörű ló a próbafuttatásnál nagymama szavára remekül húzott, semmiség volt az első parasztra rálőcsölni, majdnem annyiért, amennyit egykor apám remélt érte. Aztán haraggal eltávozott, a ló árát valami ürüggyel az utolsó fillérig magával vive. Beirattak az ötödik elemibe.

Búbánatomban fejemet a könyvekre adtam, rövidesen az imakönyvekre. Két nagyanyám annyira ellentétes vére ütött ki egyszerre rajtam: rajongó vallásosságba s ugyanakkor olvasási dühbe estem. Széket állítottam a szűk kis ablak elé s rátérdepelve órákhosszat bújtam a szentek életét, míg a szürkületben az orrommal súrolt betűk táncolni nem kezdtek: lehunytam égő pilláimat, elkápráztatott szemem előtt angyalok repültek s Mária kék szoknyája suhogott. Iskola után otthon már nekem is dolgoznom kellett volna. A harmadik-negyedik kiáltásra emeltem csak föl fejemet s a csodák világából fölriasztva álmosan botladoztam a valóság tárgyai közt, kezemből mindent kiejtettem. Padlásra, fák tetejére menekültem, hogy szenvedélyemnek nyugodtan áldozhassak. Munkakerülő, lusta hírem támadt.

Noha naponként hajnalban keltem, hogy a kismisén ministrálhassak. Az iskolában a hittant barátok tanították, ismerték apám családjának vallásosságát, anyáménak komolyan vett eretnekségét s annyi veszélynek kitett lelkemet örömmel irányítgatták a jó úton. Tőlük kaptam a könyveket, melyeket anyámnak is fel kellett volna olvasnom. Föl is olvastam. Lelkesen beszéltem neki Máriáról, vallásosságom, - ahogy most visszaemlékszem rá, - elsősorban Mária-tisztelet volt. Anyám gyanakodva s kicsit tán féltékenyen hallgatta rajongásomat. Pedig Máriában is a szép, kedves, annyit szenvedő, de könnyei közt is mindig mosolygó anyát tiszteltem. A körmenetben én vittem az Oltáriszentség előtt a csengőt; átszellemült arccal lépdeltem a menet élén s tekintgettem néha föl a májusi felhőkre, melyek mögött Mária trónolt, eleven, meleg tekintettel, néha szinte láttam. Magasból tekintettem én is az emberekre, akik a súlyos, ötös csengő szavára hódolattal borultak jobbról-balról térdre előttem; kicsit magam is a felhők között jártam a tömjénszagú, bő ministráns-ingben.

Anyám anyja, a hit dolgában szószerint protestáns, megelégedéssel értesült lelki átváltozásomról. Maga elé állított és jóakaratúan kérdezgetni kezdett. Hévvel ragadtam meg az alkalmat, kipirultan fogtam a titkok magyarázatába s csak a hittérítő szónoklat után éreztem olyasmit, mintha vizsgán estem volna át, mintha nagymama nem annyira érveimre, hanem valami előttem is ismeretlen képességemre lett volna kíváncsi. Elhatározta, hogy pap leszek. Katolikus vagy református, amelyik sikerül.

Ő kísért el az ötödik osztály vizsgájára s mikor elhangzott a rendes kijelentés, ezúttal egy páter szájából, hogy «ezzel a fiúval pedig...» - nagymama rögtön szavánál fogta. A páter zavartan kaparta állát, két hétig kaparta, mert attólfogva nagymamával naponta fölkerestük. Egy latin nyelvű ajánlólevél lett az eredmény, a pécsi cisztercitákhoz. Nagyanya szerzett hozzá egy másikat a református paptól a pápai kollégiumhoz.

Kezébe vette a dolgot. Tudta már, hogy a családra nem számíthat. A visszavonulás az utolsó évek alatt a front egy-két részén valóságos pánikká fajult. Apám anyja betegeskedett, kiejtette a vezetést, hívei véres fejjel ereszkedtek le az ostromolt falakról. Egy-két bástyán még tartották magukat, de kezdtek már elzárkózni az utánuk jövők elől, keresték a békét a felettük állókkal. Bátyám már nem járta ki a középiskoláit s anyámnak azért is sarkára kellett állnia, hogy megfelelő helyen inaskodjék. Sikerül engem még utolsónak beröpíteni a várba? Nagyanya minden erejét és fortélyát összeszedte. Terve a ravaszságban volt megható és együgyű, mint Ulixesé.

Nem tudom, a felsőbb régiókban annak idején hogy zajlottak a felekezeti harcok. Hozzánk érve a hullámok dörögve és vad fröcsögéssel csaptak össze, néha megyéket borítottak el. Csaknem minden falu felerészben református, felerészben katolikus volt. A főucca két végén épült templomok szószékén a papok Pázmány és Alvinczi haragjával rázták öklüket, üzengettek és fenyegetőztek. Tüzelték és féltékenyen őrizték nyájukat. Ádáz harc folyt, hogy a vegyesházasságokból származó újszülöttek melyik karámot gazdagítsák. A bárányok hümmögtek és legyintettek, nem igen értették a dolgot. Nagymama értette.

Egy nap útrakelt az ajánlólevelekkel és bizonyítványaimmal. Kiválasztott egyet-kettőt rajzremekeim közül, sőt gyönyörű betűkkel lemásoltatta velem egyik napvilágra került klapanciámat, mert akkor már egész verseket is írtam, nagy titokban. Sajnos, se Pápán, se Pécsett nem fedeztek föl. Nagyanya mindenütt lelkemet bocsátotta áruba, elég olcsón, a tandíjmentesség és az ingyenes konviktusi ellátás fejében. Elment még Bonyhádra is, az evangélikus iskolába. Hasztalan. A harc ádáz volt, de annyira mégsem.

Haraggal tért meg. Meg volt a véleménye a vallásokról, általában. Közeledett újra szeptember, a hatodik elemi. A jövőmről mindenki lemondott, én is. Egész nyáron úgy éreztem magam, mint az a vásáron kiállított borjú érezheti, szűköltem s most felszabadultam.

Nagymamát azonban, mint az öntudatos, jó vívót, a kudarc csak új küzdelemre hevítette. Az utolsó pillanatban mégegyszer megkísértette a sorsot. De ez már a kártyás mozdulata volt, aki pénze fogytán maradék hitelére kéri a lapokat. Még volt egy terv. Veszprémben az ötödik gimnáziumtól fölvettek volna ingyenes kispapnak, ha jeles leszek. Szóval csak az első négy osztályig lesz velem gond. Az ígéret szóbeli volt, de nagymama vakon bízott a kedvező jelekben.

Apám egyik nénje a szomszéd járás székhelyén lakott, gimnázium ott is volt. Elvállalta, hogy kosztra-kvártélyra magához vesz, semmivel sem olcsóbban, mintha idegenhez mentem volna. «A többi a te dolgod lesz» - mondta nagyanya, mikor összecsapták a holmimat s ő hosszú intelmet intézett hozzám, ahogy az már ilyen alkalmakkor a regényekben szokás. «Pap persze nem leszel, - mondta - de azért csak készülj annak.» Megértettem, hogy hazudnom kell, nem háborodtam fel; bólintottam, homlokomat ráncoltam s újra bólintottam. A búcsuzás előtt félrehívott s közölte velem, hogy nem kell aggódnom, jövőm biztosítva van. A ló árát, a nyolcvan koronát, takarékba tette az én nevemre. Tanulmányaim befejezésekor lesz jogom kivenni, hogy pályámat majd megalapozhassam. Bár okosabban teszem, ha csak akkor nyulok hozzá, ha majd megnősülök. «Addig a magad erejéből is elvergődhetsz» - mondta. Komolyan, kicsit szertartásosan csókoltam neki kezet, férfinak éreztem magam, értettem a játékot. A kosztpénz félévre sem volt biztosítva.

*

A mezővároskában kezdetben szenvedtem, kegyetlenül szenvedtem, mintha naponta egy-egy bőrt nyúztak volna le rólam. Kínos vedlési folyamaton kellett átesnem, külsőmben is.

Ruháinkat addig anyánk készítette, a miénket, fiúkét is. De az előkelő, úrias ruhát, melyben az új életre eresztettek, szabó varrta, az alvégi, az olcsóbbik. Otthon még próbakép sem mertem benne emberek előtt mutatkozni, nevetséges bohócrongynak tartottam magam is. De az, hogy valójában milyen nevetséges volt, csak a városban derült ki. Iskolatársaim rövidnadrágban jártak, Keszler úr az én nadrágomat is rövidre szabta, de olyanformán, mintha egy hosszúnadrág sikerült volna túl rövidre. A két szár a bokám fölött pontosan egy tenyérnyire végződött. Két hétig égette a lelkem, míg fájdalmamat elsírtam anyámnak egy levelezőlapon. De mit csináljunk? - az volt az egyetlen városbaillő nadrágom. Hosszú számítgatás után kaptam egy másikat, ez már rövidebb volt, vagy két centiméterrel, de ép azért tán még nevetségesebb, mint az előbbi. Újra írtam, vissza is küldhettem az elsőt, ám Keszler úr oly óvatosan nyult hozzá, mintha eleven húsba kellett volna vágnia. Nem lett sokkal kurtább a következő forduló után sem, most anyám akaratából, aki szelíd levélben magyarázta meg, hogy a nadrág több esztendőre készült, viseljem csak megadással, majd belenövök, jövőre, vagy két év mulva senkinek sem lesz olyan szép nadrágja, mint nekem. Láttam, hogy otthon nem értik meg küzdelmeimet a világban, sóhajtottam s magam nyiszáltam le a fölösleges darabot s szegtem be aztán a csonkot, fölhasználva a tudást, melyet még nagymamának köszönhettem. Ez volt az első önálló cselekedetem, az első jele az elszakadásnak. Utána megkönnyebbülten, vidáman lépdeltem az uccán.

A tanulást olyasminek tekintettem, mint a szegény beteg a drága kórházi ápolást; ha már ott voltam, igyekeztem, hogy gyarapodjak a pénzemért. Vagy mint a napszámba-járást? A dolgomat könnyűnek találtam s rajta voltam, hogy ki ne csöppenjek belőle; amit kívántak, még a kelleténél is jobban elvégeztem, mi volt ez még így is a kapálás vagy akár a szőllőkötözés mellett? Itt a városban senki sem ismert, szabadabban lélegeztem, mint a faluban. Az idegen uccákban volt valami a puszta korláttalanságából, ahogy később a nagy világvárosok is gyakran felidézték bennem a hazai határt. Csak néha lepett meg a szorongató érzés, amely azóta is meg-meglátogat, hogy a köröttem lévő emberek egy nap rájönnek valamire, arra tán, hogy félreértésből fogadtak be s tűrtek meg maguk között és fülemnél fogva vezetnek majd vissza, oda, ahova való vagyok, a rácegresi istállók környékére. Ilyenkor elcsüggedtem. De aztán a százfejű léleknek az a feje, mely nagyanyámból ojtódott belém, susogni kezdett, hogy kapaszkodj, erősítsd az állásaidat. A lelkemre nőtt púpot csak úgy tüntethettem el, ha kiegyenesedem, a többiek közül is. Még nem sejtettem mi végre, de rendszeresen, keményen tanultam; rövidesen jó tanuló lettem; hogy később, mikor a lélek a nyomorítás ellen lázadással tiltakozott, annál rosszabb legyek. Egyelőre azonban úgy látszott, minden szépen megindul. Midőn a puszta mégegyszer visszarántott. Visszarántott és elengedett, de nem tudom, valami titkos fonálon nem akkor kötött-e legjobban magához.

Az osztályban még két pusztai volt, körülbelül abból a rétegből, mint én. Mindketten abban a képzelet-szülte felemás öltözetben, ahogy a szegények az úri divatot elképzelik! Erről ismertünk egymásra. Az egyik az én nadrágjaim párját viselte, ráadásul rovátkás bársonyból, a másik harisnyát, de kék kereszt-csikosat, mint az asszonyok. Riadtan kerültük egymást, mint a bohózatokban az ál-kísértetek. Osztva az osztály véleményét, lehetetlen figuráknak tartottam őket, bizonyára ők is annak tartottak engem.

Egy-egy előkelőbb csoport körül ténferegtünk s boldogok voltunk, ha csak valami szolgai szerepre is, de maguk közé vettek. Pirulva emlékszem, mennyi buzgalommal, bőbeszédűséggel, mennyi hízelgéssel és ajándékkal akartam kegyüket megnyerni. Vidáman futottam a messze gurult labda után, természetesnek találtam, hogy a lovasjátékban, mikor egyik fiú a másik nyakába ül, én legyek mindig a ló. Igyekeztem kitünő ló lenni. Már barátaim is voltak. Az egyik adóügyi jegyző fiai, akik szüleiktől nyilván figyelmeztetést kaptak, hogy törődjenek velem; apjuknak nagybátyám a köztisztviselői ranglétrán fellebbvalója volt. Egyszer magukhoz is meghívtak. Egy sereg lány közé botlottam be, de megálltam a sarat. Homonnay néni megsimogatta a fejemet, mint egy mezőről betévedt kutyusnak. A végzet egy mértan-órán ért utól.

Ezt a tantárgyat rokonszenves fiatalember tanította. Őszintén vonzódtam hozzá. Lelkesülten bámultam rá, ha a padok közti sétájában néha mellettem állt meg. Ruhájának illata még ma is az orromban van. Magas szőke fiú volt, később elesett a háborúban.

A táblánál álltam, körzővel, vonalzóval s a jó tanulók biztonságával szerkesztettem az ábrát, az aznapi leckét. Egyenest húztam a B és F pontok között. «Mondd is, amit csinálsz» - szólt hozzám a tanár.

- Egyenest húzok a bé és áff pontok között - feleltem. A tanár mosolyogva felütötte a fejét. «Mi között?»

- A bé és áff pontok között, - ismételtem. Kicsit tájszólásban beszéltem.

- Nem áff, hanem eff.

- Igenis.

- Mondd ki, hogy eff.

- Áff, - mondtam tisztán és félreérthetetlenül.

- Nem áff! Mondd, ahogy kell.

Hallgattam. Tudtam, hogy nálunk tájszólásban beszélnek, nem ő-vel, amit később igen szépnek találtam, hanem az e-t, hol egész zártan ë-nek, hol nyiltan csaknem á-nak ejtve; közönségesebb szavainkat, például, ha a pusztaiak módjára morzsolás helyett zsurmolást mondtunk, anyánk elég gyakran kijavította, de csak a szavakat, mert a hangokat ő is úgy ejtette, mint mindenki. Nagyapa is gúnyolódott néha velünk, mert ő alföldiesen beszélt; igaz, hogy néha mi is nevettünk az ő szavain.

- No mondd hát.

Nyelvem megbénult. Hirtelen meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Mi lesz?

- Áff, - nyögtem ki végre halkan, végső erőfeszítéssel. Az osztály fölröhögött.

- Hová való vagy? - kérdezte a tanár.

Nem válaszoltam.

- Pusztai! - kiáltotta valaki.

- Bregócs!

Így gúnyolják a pusztaiak is a pusztaiakat. A kifejezést a falusiak nem ismerik. Ezt csak valamelyik pusztai társam mondhatta, az általános derültség növelésére.

A tanár leintette őket. Kétszer-háromszor szépen, világosan kiejtette előttem a helyes e-t. De hasztalan biztatott, hogy utánozzam. Aztán megmagyarázta, hogy okvetlen meg kell tanulnom, mert különben hogy tudhassa ő, melyik betűre gondolok?

- Holnapra megtanulod a rendes kiejtést, - mondta kicsit türelmetlenül. - És jelentkezni fogsz.

Egész délután a Kapos partján a fűzfabokrok közt föl-alájárva gyakoroltam magam. Néha úgy éreztem, sikerült. Tátogtam, hápogtam, égre fordított arccal a torkom szorítgattam.

Reggel első dolgom volt, hogy próbát tegyek. Sírni szerettem volna. Kétségbeejtő gikszer szökött ki a torkomból s mint egy bosszúálló jelenés, szinte megállt előttem a levegőben.

Az óra előtt nem jelentkeztem s most már nemcsak a szerencsétlen hang, de az ég-világon semmi sem jött ki a számon. Elég hosszas rábeszélés után, melyet az osztály helyeslő harsány nevetése tarkított, a fiatal tanár végre dühbe gurult s kiutasított az osztályból. Nem emlékszem, mi volt az utolsó szava. «Az olyan buta tuskónak, aki még beszélni sem tud», - valami ilyesmit mondhatott - «nincs helye az iskolában». Azt értettem belőle, hogy örökre kitettek a gimnáziumból? Később azzal magyaráztam viselkedésemet. Ma nem hiszem; nem voltam oly együgyű. Hirtelen kimondhatatlan fáradtság úrhodott el rajtam, erre emlékszem.

Szótlanul kifordultam az ajtón s még a kilincs eleresztése előtt elhatároztam, hogy hazautazom. De nem azért voltam pusztai, hogy hübelebalázs módjára fogjak neki. Az iskolaidő leteltéig az uccán csavarogtam, közben elballagtam az állomásig, a kifüggesztett hirdetményekről nagynehezen sikerült megtudnom, mennyibe kerül a jegy Simontornyáig s mikor indul a vonat. Aztán lakásomra mentem, s nyugodtan, mintha mi sem történt volna, megebédeztem. Nagynénémtől füzetvásárlás ürügyével kértem annyi pénzt, amennyi a jegyre kellett. Amit tudtam, összecsomagoltam s a batyut elrejtettem a kapu előtti bokrokban. Este tizenegykor már a hazai, a simontornyai állomás peronján álltam.

De miért nem szüleimhez mentem? A sáros, sötét éjjeli úton bandukolva miért jutott egyszerre eszembe, hogy leghelyesebb, ha Szerentsésékhez megyek? Reggelre értem Hegyempusztára.

De Szerentsésék közben onnan is tovább költöztek. Vajta fölé, Csojjánosra. Ebéd után leltem őket, de véletlenül azért még tudtak valamit adni.

Nem lepődtek meg jöttömön, a szokásos családi kérdéseknél nem igen kérdeztek egyebet, azt legkevésbé, meddig akarok maradni. Eggyel több vagy kevesebb, náluk igazán nem számított. «Jóskával elalhatsz» - mondta Malvi néni. Magaviseletemen semmit sem vettek észre, vidám voltam és beszédes. Délután már a lányokkal krumplit szedtem s jókedvűen dobáltuk egymást a csenevész, megrothadt gumókkal. Csak este jutott Mihály bácsi eszébe: «Tavaly azt beszélték, hogy gimnáziumba iratnak» - mondta. «Már elvégeztem» - feleltem. Tervem az volt, hogy újévkor beállok valami félrészesnek a pusztán.

Negyednap jött értem a család előkelő szárnyának egyik legénysorban lévő tagja, egy pincér. Végigmért, mint valami rablógyilkost s küldetése magoslatáról gőgösen vetette felém: «csomagolj». A csomag azonmód volt, ahogy idehoztam. Megindultunk, de nem Simontornya felé. «Anyád semmit sem tud a dologról» - mondta, mikor már Vajtán jártunk a házak között. Ott szálltunk vonatra, Szekszárd felé utaztunk. Kölesd-Tengelicen, a harmadik, vagy negyedik állomáson minden előzetes elhatározás nélkül, hajadonfőtt, kiskabátban leszálltam a vonatról s nyugodtan megindultam az állomásról kifelé. Unokatestvérem az állomás mellékhelyisége előtt ért utól, a kis épület mögé rántott; arcom karomba takartam, födetlen, kopaszra-nyírt fejemet kezdte verni kemény, szárazon csattogó ütésekkel. De a mozdony sípolt, erre galléron ragadott s futva a már mozgó vonatra vonszolt. Nem ellenkeztem. Mentem, ahova vittek.