Nyugat · / · 1936 · / · 1936. 3. szám

Buday László: PETELEI ISTVÁN LEVELEI

Már régóta érzem, hogy ezek a levelek, melyeket Petelei édesanyámhoz mint kis leányhoz írt, kikívánkoznak az asztalfiók sötétjéből. De szomorúan láttam, hogy Peteleit «Magyarországon» milyen kevéssé ismerik, aminek különben jórészt maga volt az oka, mert örömmel izolálta magát Erdély számára. És félős volt, hogy a drága föld elszakadásával alakja egészen feledésbe merül. Ezeket a gyöngyszemeket pedig - magam is erdélyi lévén - meg akartam óvni a közönytől. Féltem a bizalmatlanságtól, mellyel a gyüjtő félretolja az ezüstöt, melynek jelzését nem ismeri.

Az erdélyi irodalom azóta nem remélt hajtásokat hozott, melyekre az egész magyarság figyel. Az izmosodó fa pedig gyökereivel a hagyomány megszentelt talajába kapaszkodik. Az Erdélyi Helikon íróinak tízéves találkozója az ősök tisztelete jegyében folyt le. Ennek záloga egy könyv, az Erdélyi Csillagok, melyben az ismert nagyok, a Bolyaiak, Mikes Kelemenek neve mellett ott találjuk a Peteleiét is. Úgy érzem, itt az ideje annak, hogy a feltámadónak én is segítségére siessek ezekkel a levelekkel, saját írásaival, melyekben a művész igazán él.

Petelei Kolozsvárt a Keletnek és a Kolozsvári Közlönynek dolgozott, melyeket anyámnak sok évvel idősebb bátyja, az erdélyi kultúra fanatikus szerelmese, Békésy Károly szerkesztett. A családdal való barátság innen eredt. Petelei izig-vérig művészember volt, akinél az aránylagos jólét, melybe született, nem jelentette az irodalmi ambiciók pusztulását. A fiatal, akkor még nőtlen író Kolozsvárt szép, régi bútorokkal teli lakást tartott, de állandó házat vitt Marosvásárhelyen is. Kolozsvár jelentette számára a fővárost, a munkát, a marosvásárhelyi kertes ház, a «fészek», a vidéket, pihenést. Innen küldi az első leveleket Kolozsvárra 1883-ban, a tíz éves kis leányhoz, akit annyira szeretett. A Petőfi-társaságba három év előtt választották be és egy év előtt jelent meg leghíresebb könyve, a Keresztek. Az Erdélyi Irodalmi Társaságot öt év mulva fogja alapítani. De vasárnap reggel, ha «a nap a fűven ragyog, a viráglevelek fénylenek, a rózsák bókolnak a szellő fuvására», a kolozsvári kis gyermekre gondol. Vágyódik utána, bárha itt lenne. Visszaemlékezik a kolozsvári fogócskákra, a «cicére», mikor kifáradva dobták magukat a «bátyuska divánjára» és szinte látjuk a kis leányt, amint szigorú arcocskával kiált a felugráló kutyákra; «fuj Csepp! fuj piszkos!» És játékos örömmel küld a leánykának kis tojást fakupában egy különös apró tyúkfajtától, melyet kedvvel tenyésztett, szőrtincseket az állatairól. Köztük van Arthur, a disznó; szomorú sorsáról később értesülünk. Érdeklődik a babák, Bájvölgyi Elemér és Sens Edith sorsa iránt. Nekünk szokatlan nevek, de a kis lánynak egész világ.

Az író belép ebbe a világba és hozza magával a sajátját. A természet, melyet fest, nem a németalföldiek tökéletességben megmerevedett csendélete, hanem az impresszionisták vibráló képe. Ebben a természetben minden mozog; hangok csapódnak, illatok szállnak. «Jártam sötét erdőn; nagy virágleveleket szedtem; a sarjú illat úgy átjárt, hogy érzem most is; diót vertünk le, édes, jó belüt; rakott szilvafának az aljából néztem, míg a szomszédhegy megett lement a nap és cívódtam egy szarkával».

A levelekben kedves derű csillog. Kétszer is előkerül a «tiszti vizsga» tréfás fogalma, mely semmittevést jelent, de magyarázatra szorul. Volt a családnak egy kertes kalibája a város szélén és valamelyik fiú mindig odajárt azzal az ürüggyel, hogy készül a tiszti vizsgára. De akárhányszor látogatták meg kinn, mindig aludva találták.

Csak az utolsó levélben érezzük a melancholia lehelletét, mely később Petelein elhatalmasodott. Az író, aki akkor legfeljebb 34 éves lehetett, úgy érzi, hogy öregedni kezd. Írásaira jellemzőnek tartják ezt a szomorú, nyomott hangulatot és az orosz írókkal való rokonságról beszélnek. De a levelek többi része, ismétlem, inkább az impresszionista festők művészetét juttatja eszünkbe. Itt alig van részletmunka. Az író friss szineket dobál fel alla prima; a rövid mondatokban eleven érzések sűrűsödnek. Üdeségének az ötven év távola semmit sem ártott. Színei nem «ütöttek be», mint a korabeli festők képei. Még az erdélyi zamat is, amely részben mult idők zamatja, egy távolabbi élet elevenségét hozza. Ezeket a leveleket Petelei nem a nyilvánosság számára írta. Itt vértezetlenül lép elénk, egyedül ösztönös művészetének fényében csillogva.

Buday László

*

Buba édes! Az isten tartsa! Hogy van? Jó gyerek-e? szeretik-e? Köszönöm, hogy írt. Azon nap, amikor a maga levele megérkezett, éppen kisütött a nap. Azt hiszem, annak örvendezett a nap is, amin én örvendtem, hogy maga írt. Azóta csak egy-egy cseppet borul be. Nő is a fű - de hogy!

Esők esnek errefelé Buba, de azért be szép minden. Hogy lehet itt játszani. A kalibában az én apró Erzsikémnek vannak a bubái, meg a kemencéje és fazekai. A kutyám, a kuvasz, tud szekeret húzni. Tudja, ha szép az idő, csak úgy cseng a hely. A fecskefészkemet lerontották valami gonoszok a télen. Most, mikor visszajöttek szegények, hát nem volt házuk. Mind gyügyögtek, repkedtek nagy csudálkozva. Aztán mérgükbe nekifogtak s egy másik gerenda mellett elkezdtek rakni új házat. Látná, hogy rajzolják ki sárból a kerekségit s milyen szaporán járnak a Maros mellé iszapért. Ha ilyen derekasan dolgoznak, egy hét mulva jó házuk lesz. Tettem a fákra kész madárfészkeket. Ötöt. Még nem költözött lakó egyikbe sem. Ezenkívül Czakó Jóska bácsi már várt engem haza s hozott állatokat. Hozott egy pár libabipét. Már hat hetüsek s törökbúzakevertet esznek, meg füvet. Látná! Olyan finom a pelyhük, mint a most legombolygatott selyem. Örökké sipognak s úgy járnak utánam, mint két kutya. Tudja, most hozták el az anyjuk mellől s azt siratják, meg félnek magukra járni s anyjuk helyett most én dajkálom őket. Aztán hozott két tisztafehér csirkét. De ezek már okosak, sőt a kakas szörnyű büszke. Nem nagyobbak, mint két galamb, de azért magukra járnak s néha úgy elbujnak, hogy alig lehet megkapni.

Aztán, édes Buba, én nem teszek a világon semmit. Csak sétálok, eszem-iszom s nagy tiszti vizsgákat rendezek a hálóban. Nem olvasnék, nem írnék semmiért. Milyen úr vagyok Buba! Ki se megyek a városba sokszor napokig, hanem a nagy slafrokban lógok, mulatok, vagy búsulok reggeltől-estig.

Sokszor gondolok magára. Szeretném, ha itt volna. Pogány játszást vinnénk végbe s magának nem fájna a torka. Hallottam, hogy fájt két napig s hallottam, hogy az a komisz Rajner azt mondta, hogy «oskolabetegség.»

Szökjék is meg Buba ide hozzám. Tudja úgy, ahogy mondtam. Süssön egy tarisznya hamupogácsát, aztán keressen egy jó botot s induljon el. Az uton majd talál egy verebet, attól megkérdi: merre? Az aztán vezeti zöldülő erdőn, virágos mezőn, hídon, hegyen-völgyön. Estére talál mindig egy-egy nagy rigófészket. Abba beül, összezsugorodik, megeszik egy pogácsát s a faodvából megiszik egy korty vizet. Reggel felkölti a veréb és suhé! tovább. Egyszer csak itt lesz aztán s én megölelem erősen s mindjárt futunk egy cicét. Én leszek a málé. Aztán csinálok magának cseresznyemagból egy szekeret. Borsszem lesz a kereke, pehely az ülése. Az elé fogunk pókhálóval négy aranyosszárnyú dongót; magát beleültetjük, kezébe adunk egy sovány szunyoglábat ostornak; én leülök a saroglya alá egy szál szénára s aztán gyih sárkányok, addig megyünk, míg a világ végének a széléről lógatjuk le a lábainkat.

Jöjjön Buba!

Látja kifogytam a papírból, de soha sem fogyok ki a maga iránt való szeretetből.

MV. 22/III 883.

Petelei

Buba lelkem! Ebben a szotyorban nevezetes dolgokat küldök magának. A fakupában rózsalevelek között szorong egy tojásocska. A kicsi fekete tyúkomtól való. Ebből lesznek a bolondos csepp csibék. A skatulyában Arthurnak a szőre gomolyodik. Küldött volna Arthur többet is, ha lenne neki, de nincs. Most meleg van s Arthur levetette a kabátját s fürdik s hízik. A fekete haj a kecskéjé. Ő nagyon szőrös. Ostoba ahhoz, hogy az Arthur példáját kövesse. Ez a tincs éppen a szakállából való. Ezeken kívül itt minden köszönti magát. Az én virággyerekeim s madárfiókáim - van a fecskének is s a verébnek is - mind. Mert én sokat gondolok magára, hát ők is sokat gondolnak. S ha ide jőne, mind nagyon szeretnénk és kényeztetnénk és tudja! itt ugyan nem fájna a feje soha, mert mi mind igen beszédesek és játékra hajlandók vagyunk. Legyen jó Buba és írjon nekem.

Petelei

Lelkem Buba!

Olyan szép vasárnap reggel van, mintha csak maga csinálta volna jókedvéből. A nap a füven ragyog, a viráglevelek fénylenek, a rózsák bókolnak a szellő fúvására, a madarak repülnek nagy csicsergéssel, - én is s az állataim is mind szörnyű czendességben élvezzük a reggelt.

Természetesen most is s máskor is, ha ilyen derült körülöttem minden, hát magára gondolok, a tinta s a penna itt van előttem s nagy lustán írok is. Nagy lustán, mert elhiheti, hogy egy ilyen lapocskának a befirkálására kell egy óra. Most a kecskén akad meg a szemem, amelyik kérődzik. Semmi néznivaló nincs rajta, de én csak nézem. Aztán néhány legyet ügyelek. Ostobán kergetik egymást. Összeütköznek, szétrebbennek s egy karikát kerülve meg a napfényben, visszakerülnek ismét. Ez is haszontalanság, de ezt is nézem. A kotló kotyog s hajtja a verebeket, mert megeszik a csirkék ételét. Hát ez is a kotló dolga, de én is csudálom, mint valami csodát. Emberszó nem háborgat, ujságot nem látok, nem veszekszem s sokszor hajlandó vagyok azt hinni, hogy én egyes egyedül vagyok a világon. Persze a kicsi fehér féreg is ezt hiszi az ő piros almájában.

Jó is egyedül, Buba!

Senki sincs, akinek parancsoljak s nekem sem parancsol senki. Senki sincs, akiért hiúskodjam s a más hiúskodása nem bosszant. Mindez annyit tesz, hogy sokat lustálkodom. Nem csinálok semmit, tudja Buba s csak azon veszem észre, hogy a nap mégis eltelt.

Maga erre azt mondja, hogy «ó, jé, hiszen énsem csinálok semmit, csak eszem, játszom s a nap mégis eltelik». Az Buba, de ha maga látná, hogy mit olvasok, én tudom megirígyelné. Kaptam egy régi meséskönyvet, írva. Abba milyen gyönyörű mesék vannak.

Van egy, tudja, egy fertelmes asszonyról, aki örökké ellenkezett az Urával s nagyon házsártos veszekedő volt és helybe nem hagyott semmit. Hát ez az Urának enni vitt a mezőre s csak azért is beléugrott a vízbe, mert az Ura azt mondta, hogy ne ugorjék. Az Ura biza csak megette az ebédet s azután elindult megkeresni a feleségét. De nem vízmentibe, hanem vízellenibe kereste. «Mert - azt mondja - az én feleségem olyan ellenkező fehérnép volt, hogy azt még holtan se lefelé viszi a víz, hanem visszafelé». Meg is találta; hát vége volt, hanem a nyelve úgy járt még akkor is, mint egy cséphadaró. Kiment a falu. Megkötötték az asszony nyelvit egy vontatókötéllel s tizenhat ökröt akasztottak a kötél végibe, így állították meg.

Van egy másik egy kicsi fiúcskáról, akinek két borsökröcskét ajándékoz egy öreg ember az úton. Mert a fiúcskának nincs semmije, mert elkergette a mostohaanyja. De a borsökrök csak visszaviszik a mostoha házához a fiút, akárhogy nem akarja is. Hát a mostoha csak meglátja a borsökröket s azt mondja: «Vagy béveted ma éjjel azt a kopár hegyet törökbúzával, vagy kifogysz a borsökreidből». Az ökröcskék elvégzik ezt egy éjjel, mert tátosok. Másnap azt mondja: «Vagy levágod nekem az éjjel azt az erdőt s be is hordod s szakaszba rakod, vagy kifogysz a borsökreidből». Az ökröcskék ezt is megteszik. Akkor a mostoha harmadnap azt mondja: «Vagy elviszel engem a pokolba az ökreiddel, hogy lássam, vagy kifogysz belőlük». Hát az ökrök elviszik a kapuig s beeresztik. Akkor azt mondják a fiúnak: «Csapd be a kaput» s az becsapja s a mostoha ott reked s ők hazatérnek s még most is élnek, ha meg nem hóttak.

De mennyi van, Buba! Van vagy húsz. Tudom, hogy maga is megszeretné őket, ha olvasná. Én - hiheti! - úgy szeretném, ha ketten olvasnók.

Hanem én persze nem tudok se magáról, se magukról semmit. Bátyja csak veszekszik, ahelyett, hogy fürdőre menne, maga pedig szorgalmasan kivárja, hogy én előbb pontosan válaszoljak. Mert az úgy illik...! (mondja Lila nénje.)

No hát itt a rossz válasz, Buba. Rossz, mert erősen szép ez a reggel s én igen szórakozott vagyok. Csak szalad a penna a kezemben, anélkül, hogy ráérnék gondolkozni. Így is szívesen veszi maga, amilyen jó lány.

Köszöntsen mindenkit a háznál az én nevemben, Buba és ne feledjen engem.

Július vége. 1883.

Szeretettel ölelem

Petelei István

*

Édes! Én most jövök be a szöllőből. Este van pedig. A fák s az út mind be vannak takarózva sötétséggel, hogy mind botorkáztam. Gyönyörű nap volt. Jártam sötét erdőn; nagy virágleveleket szedtem; a sarjúillat úgy átjárt, hogy érzem most is; diót vertünk le, édes, jó belűt; rakott szívafának az aljából néztem, míg a szomszéd hegy megett lement a nap és civódtam egy szarkával. Ez oda állott tudja a gyepüre, módosan illegett-billegett s csúf csergést vitt végbe. Én nagy tökéletlenül feleltem neki az ő nyelvén. De én csak csúfolkodtam s ő tudja, értett belőle, mert szörnyű hevesen csergett vissza. Aztán repkedett az ágról az ágra és mind magyarázott holmit és kacéran dőlingezett jobbra, balra. Hát a szarka, tudja édes, vendéget jelent. Az a postája a nagy uraknak. Előttük jár s tudatja a jöttüket. S maga biza édes nem látta ezt a zsiványt, amelyik ma gagyogott nekem, de ő látta magát. Látta, amíg maga rákönyökölve az asztalra írta nekem azt a nagybetűs levelet a tegnap. Aztán gondolta magában: «jelentsük be annak a fickónak, hogy vendége, kedves vendége lesz». S huss! keresztül erdőn-mezőn, s a csavargó Maros ágain, elrepült ide s elbeszélte nekem.

De hát annyi sok szép volt ma látni, hallani valóm. Érő gerezd, pásztorcsergettyű, suhogó madár, hervadó fű, hogy nem figyeltem rá eléggé. És hazabaktattam s itt az asztal fekete takaróján levél van, a maga levele, az én kedves vendégem. A szarkának volt igaza. El is olvastam mindjárt s leültem ime, hogy szaporán írjak reá.

Az első dolgom persze az, hogy elmondjam, de irígylem a szarkát. Mert az ott gazkodott, míg maga kegyetlenül kínozta a penna szárát. Én helyébe megcsíptem volna. Meg s arra maga felszökött volna erősen kiáltva: «ejnye haszontalan béka» s én elszaladtam volna s a kert ösvényein végig s az udvaron végig s a kapu alatt s az íróasztal körül rendeztünk volna egy istenes nagy cicét. Aztán elfáradtunk volna s levetve magunkat a bátyuska dívánjára, kiabáltuk volna: «fuj Csepp, fuj piszkos». Mert Csepp természetesen orcátlanul szökdösött volna reánk s az ő csúf vastag kutyahangján nagyon ajánlgatta volna, hogy: «gyerekek nem kell így futkosni, mert betegek lesztek». Hanem hát se maga, se a cice! S magával se futnak.

Tudja, édes, egy keskeny kis hosszú úton jártam én ma az erdőben. De sötét egy kicsit, mert nagy fák vannak az oldalán s mindenféle bokrok, úgy, hogy a nap nagy verekedést visz velük végbe, csak hogy vagy egy sugarát engedjék a földig jutni. Hát itt lehetne becsületesen futni. Se jobbra, se balra nem csavaroghatna se a cice, se a málé, hanem mint a sinór olyan úton futhatna, míg csak egy tisztásra nem ér, amelyiknek olyan a gyepje, mint a bársony.

Az. Buba édes! Mind együtt láttuk volna ezt a sok szépet, ha maga itt volna.

De hát maga jár abba az unalmas iskolába és fuvatja magát fertelmes szelekkel és zongorázik, és a sok hallgatástól fáj a feje.

Édes szarka madárkám! aranyosom! tarka köntösöddel takard el Anna bubát, hogy senki se lássa s repülj vele hozzám.

MV. 1883, szept. 26.

Petelei

*

Kolozsvártt, febr. 25. 1884.

Édes Petelei bácsi!

Nem kapta meg levelemet vagy haragszik-e reám, hogy nem válaszol egy levelemre se.

Békésy Anna

Buba szívem!

Ez szörnyű csúf levél.

Nekem nem kell, én ilyet magától nem őrzök. Küldöm is vissza.

Hogy bujt a maga csepp fejébe az, hogy én haragudni tudok? De honnan is tudja maga, hogy mi a harag? Hát az olyan nyilatlan, kicsi rózsabimbóra haragszik-e nap, fű, fa, föld, szél? Még a bogár se bántja.

Még Lila nénje is, aki ugyancsak mérges s ugyan duzzog, ha magának hangos jókedve ereszkedik néhanapján, vagy ha a «vármegyék»-et ott kinn a konyha fehér asztala mellett nem elég gyorsan tanulja meg - még ő se tudna haragudni magára. Csak olyan nagy kerek szemeket csinál s megcsóválgatja a nyakát - de mosolyog mindjárt. Hát én hogy tudnék?

Még Tercsi nénje is, aki mikor néha tiszti vizsgákra készül, olyan szörnyű komoly s mikor úgy elandalog - (tudja! én mindig azt mondtam, hogy most verseket izzad) hát összecsucsorítja az ajakát s megráncosítja a homlokát; vagy az a csavargó Sándor, aki képes volt Margitban és Antalban (tudja azokban a piros hólyagokban, miket a néni vett) kárt tenni, s képes volt nagy mérgesen felszökni az asztaltól, mikor maga azt az árkus papirost, amelyikre ő, mint a házi ipart (titkon és láthatatlanul) sorvasztó egyesület lomha titkára mázolta görcsös, bugyuta betűit, egy kis csinos tentapocsikával felékesítette - még ezek se tudtak haragudni magára. Hát én tudnék?

Még a néni is, akinek úgy rájárt a magyarójára - ott a kamrában, meg a tésztáira, meg a pogácsájára; akitől szüntelenül hízelegte el a krajcárokat most kiflire, most irkára, most bubaüvegre (onnan Frankistól) s aki bárha sohasem haragszik senkire, magára ezért a sok és folytonos megkárosításáért ugyancsak haragudhatott volna - még ő se haragszik. Hát én hogy tudnék?

Hát nem szeretett-e maga engem? Igaz, hogy már rég volt. Szeptembertől fogva 179 nap, 4296 óra és 257,760 perc. Azóta el is felejthetett. De ha maga elfelejtett is - haragudhatom-e én azért, amért azelőtt szeretett. Mert azóta rosszat se tehetett. Nekem legalább. Hogy kérdhette, mért kérdhette hát? Jó kérdés volt-e, Buba?

Aztán én írtam ám! Bizony isten írtam. Egyet régebben. Az belépenészedett a zsebembe. Még a szüretkor írtam. Arról szólt, hogy mint vigadtunk mi a hegyben. De persze addig csücsült a zsebemben, hogy már akkor szálingózott a hó. Hát nem küldhettem el, mert maga kikacagott volna. Most is írtam. Ezelőtt egy héttel. Az is a zsebembe rekedt. Arról szólott, hogy én most is szeretem magát. Ezt a levelet szombaton feltettem a postára. Egyenesen a maga nevére címeztem. Hát tehetek én róla, ha maga nem kapta, vagy ha nem veszi levélszámba, akkor is, ha megkapta volna.

Ugyan Buba! ne legyen rossz. Ne felejtsen, ne haragudjék, gonoszokat ne higyjen, s engedje, hogy maradjak én a maga öreg játszótársa.

MV. 26/2 884.

Piti upi.

*

Pipi szívem!

Maga most azt gondolja, hogy én bizonyosan elmentem a télire nagy Meseországba mulatni s azért nem írtam.

Maga azt képzeli, hogy elballagtam a havasba, s ott kifogtam valami eldugott szakadékból a ménes leghitványabb deres csikóját. Azt jól tartottam egy szuszék kölessel s egy szuszék eleven szénnel, amitől a deres csikó mindjárt a legszebb s legokosabb táltos lett. Aztán kikerestem a kamara fenekéből egy penészes nyerget, egy rozsdás zablyát, ráfuvattam a táltossal s lett ragyogó lószerszámom. Aztán felpattantam a csikó hátára s keresztül a selyem réten, keresztül az üveg hegyen elvágtattam a veres király udvarába s ott mulattam egy smaragd levélke takarója alatt a tündér jószágokkal, míg maguk a hideg föld hátán átszigorogták a telet.

Hát ez bizony nem így van. Én itt ültem s fáztam a fészekben. Sokáig rossz kedvem volt, egy kicsit beteg voltam, magára sokat gondoltam, néha dolgoztam, szörnyűt tekeregtem. A napok jöttek-mentek s hál'istennek mindjárt zöld lesz a fű.

Írtam is magának levelet, hosszút. Mikor Rajner itt volt nálam, meg is mutattam neki, hogy mondja meg magának. De nem végeztem volt be, s nem is küldtem el. Mert nagyon unalmas levél volt.

Én most igen vénülök Buba! Minden amit írok, nagyon ostoba és unalmas. Ez a levelem is olyan lesz. Hanem ezt írom, írom egészen addig, míg tart a papirosból és nem olvasom el, ha végig írtam. Akkor elküldöm magának s maga nem fog többet szeretni, mert olyan kelletlen és vén lettem.

Kérdezősködik maga Arthur után! Már oda van! Divatlan volt, mindig evett. Nagy szőre nőtt s rengeteg teste lett. A szeme megmaradt kicsinek, hát arra ránőtt a sok zsír. Alig látott. De hogy szuszogott! és mégis mindig evett. Nem játszott senkivel. Elboldogtalanodott, a tyukok mind a hátán ültek. Egyszer eljött a bátyám. Délután volt, nagyon szomorú nap volt. Hó hullott. Arthur éppen pihent. Azelőtt jól evett-ivott a bolond s mégis - mert ott rázták az orra előtt a törökbúzát - engedte magát megcsalatni s kidöcögött a fészek kapuján. Utól is érte ezért a szamárságáért a szerencsétlenség, mert másnap... másnap...

Tudja, Buba! a mészáros, a szakácsné, a kés, a perzselő szalma!

Szóval oda van! Megették. Még most is elkeseredem, ha rágondolok, hogy az én okos, jó, ragaszkodó kicsi dögemet szétmorzsolták a zápfogukon. Hogy az ő csinos lábait füstre tették, fülét, farkát káposztába, oldalát lábosba s hamisságokra hajlandó eszét savanyú levesbe! De ilyen az élet, Buba! Minden elpusztul, ami lesz! a jó, a gonosz egyaránt.

Óhajtom édes, hogy magának úgy Bájvölgyi Elemér úrban - kit barátságosan köszöntök - mint őnagyságában Sens Edithben - kinek mély tiszteletemet küldöm - több öröme legyen. S ha eljön az ő végük is, kevesebb bánatja legyen utánuk, mint nekem volt kedves Arthurom vesztén.

Maga Buba kezd elfelejteni engem. Vasárnaponként mindig el van valahova híva - azt írja - máskor kevés ideje van, mert barátnét kapott abban, ki maguknál lakik, és a zongora, és bátyuska, és Liluska, és a játék és a sok mulatság és a «vármegyék» az iskolában - szóval nekem nem jut ideje egy csepp se.

Rosszul van így Buba!

Bárha én vénülök, azért szeretem magát igazán, s mindig fogom szeretni. Úgy illenék, hogy ezért maga is többet gondoljon rám és többször és hosszabb leveleket írjon. Várom is. Ölelem.

PETELEI ISTVÁN