Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 12. szám

Illyés Gyula: Avar

Tölgyfáról tépek levelet,
Piros mint orcámon a szégyen.
Hol a tavasz, a merészségem?
Futnak a vert-had fellegek.
Özvegy fák zokognak a réten.

Arcom ökörnyál illeti.
Letépem, új lebeg előmbe,
Hogy szememet lágyan bekösse.
Itélet szavát zengeti
Az ősz. Igy fordulok az őszbe.

Habzik a völgy. Ég, füstölög,
Ugy kúszik utánam az erdő.
Mint vad a kigyult rengetegből,
Mint sebesült, mint számüzött,
Vergődöm régi életemből.

A város balról feldohog,
Csitithatlan, mint egy rögeszme.
Mentsd szívedet a rengetegbe,
Vagy még tovább e hegysorok
Lépcsein föl a fellegekbe.

Könnyű vagyok és szomorú.
Mint ajtó mögül, melyet untan
Valami vad zajra becsuktam,
Csak úgy követ a gond, a bú.
Mert távozni már megtanultam.

Hagytad el már hű kedvesed,

Mert lánc, minél hívebben csókol?
Léptél ki egy nap állásodból,
Mert... ép mert cél felé vezet?
Igy nézek szét én már e dombról.

Kötélen, szakadék fölött,
Lángok közt egy sovány ösvényen,
Haladnék golyók özönében.
Mert ki közönybe öltözött -
Mert nem érhet már semmi éngem.

Mint szép vad, mocsárba zuhant,
Ártatlan, nagy, őskori állat,
Nyög foga közt sebnek, csapdának
A nép még valahol alant.
Elér foszlánya jajszavának.

Ó, éltetőm, pegázusom,
Aki még röpithettél volna
Magas és hősi régiókba,
Melyekről már csak álmodom:

Szabadság! - kilőttek alólam.

Emlékem annyi, mint e rőt
Ligetben a madár. Csipegnek.
Ó, szálljatok, fürödjetek meg
Délen; a tengerek fölött
Új dalt tanuljatok fülemnek!

A madarak, a madarak!
Éles repítések a kéken
Feszülő évszak szövetében.
Fülsértőn hogy mállik - szakad
festményem, égi tervezésem!

Országok, tájak, szigetek,
Melyekbe reményem vetettem,
Mint gályák sűlyednek köröttem!
Mindegyiken egy szűz eseng,
Mig a hab szájába nem fröccsen...

A jelen puszta sziklapart.
És lent a tenger... A mult is néma.
Egy emlék kicsap néha-néha,
Fut vissza, vinnyogva szalad.
Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

Egy elszabadult vak király
Kering és zokog a sötétben.
A vastag habok tetejében
Száll föl-alá, mint a sirály!
Gyermeki sipláda kezében.

Hallgassatok mindannyian.
Dalomat meg ne zavarjátok,
Mely messzehagyva a világot,
Mint álmodozó madár suhan.
Lebukik, ha fölriasztjátok.

Magam vagyok. Oly egyedül,
Hogy egy hazátlan, kósza ötlet
Fajtájabéliként ölel meg.
«Hogy vagy?» Egy percre földerül
Arcom. Neki se szólok többet.

Azon a felhőn ülök én,
Abban a rózsaszin ligetben,
Mely az alkony vizében lebben
S átsuhanva a fény körén
Eltűnik lila rejtelemben.

És közben ittlent botozok.
Csikorog a nyers kavics alattam,
Akár a dac fogam közt hajdan.
Idézgetem a kóstolót:

A lázadást, mibe haraptam.

Csend van bennem. Ömöl a csend.
Mint vad ragály, amerre lépek
Csenddel fertőzöm a vidéket:
Erjed szivemben odabent
Egy világrésznek elég méreg.

Az ember inget, szeretőt,
Hitet is válthat, csak reményt nem,
Az ifjuságét a szivében,
Mely férfivá avatta őt.
De mi is volt az én reményem?

Nem életemet fájlalom.
Csak azokét, akik kisértek.
Meg-megálltak, botolva léptek,
Arcraborultak féluton
A harcos, ifju szenvedélyek.

Tudjátok, hogy mit kaptam én?
A szörnyű gyász után a torban
Mit ittam én egyre mohóbban,
Micsoda észvesztő, tömény
Mámort, hogy megvigasztalódjam?

Mily képek, mily kápráztató
Világok gyúladtak agyamban!
Részegült ajakkal szavaltam:
Az ember jobbra váltható!
Ezt hittem abban a tavaszban.

Jönnek tavaszok, mik az ő
Arcát idézik, mint a gyermek
A régi kedvest és szerelmet,
De az a hév, az a Jövő,
Mely enyém volt, az nem éled meg.

Érintem ámulva magam.
Már magamat is hogy feledtem!
Mintha más élt volna helyettem.
Próbálom hangom hangosan.
Megállt a lég is? Alig rebben.

Igy mult el hát az életem -
Keltem a reggeli haranggal.
Zengett a táj, mint könnyü kardal,
A ház füstjében kényesen
Nyujtózott egy munkátlan angyal.

Usztam vigan a víz alatt.
Föld alatt, kormos alagútban.
Vonaton, karok közt aludtam.
Hány ország, test, sziv, gondolat
Fürdetett, mig ide jutottam.

A szolgaság, a butaság,
Mint az ősz nyirka, a tél lucska
Hull völgyre, hegyre; hull, az útra,
Amelyen lépdelek tovább,
Kalapomat szememre húzva.

S ha kővé válhatna a vád,
S kövek és golyók repülnének,
Válaszra akkor sem állnék meg.
Mert elhagyott az ifjuság:
Tudom okát a büntetésnek.

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.
Nehéz sarába bár a földnek
Áruló gyökerek kötöznek,
Tanuld el életed csucsán
Vad pátoszát a szál fenyőknek.