Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · KÜLFÖLD

Reményi József: Herman Melville

Ki volt Herman Melville, akiről amerikai és angol irodalmi körökben újabban megint sok szó esik? Pár esztendővel azelőtt Európába utazva a hajón akaratlanul tanuja voltam egy beszélgetésnek, amelyet John Cowper Powys, az ismert és nagyonis figyelemreméltó angol regényíró egy hölggyel folytatott. Powys szinte önképzőköri lelkesedéssel állapította meg Melville halhatatlanságát. Az amerikai kritika Dante, Milton, Dosztojevszkij nevével egyidőben emlegeti. D. H. Lawrence, aki pedig kíméletlenül közömbös tudott lenni írótársaival szemben, Melvillet majdnem annyira becsülte, mint saját magát. A valóság az, hogy írókon és kritikusokon kívül Melville munkáit kevesen olvassák s legértékesebb regénye, amelynek Moby Dick a címe, ifjúsági regény számba megy, amely cselekménye fantasztikumánál fogva hat. Ebben a tényben ép annyi az irónia, mint abban a közismert valóságban, hogy Swift Gulliverje vagy Cervantes Don Quijoteja ugyancsak ifjúsági olvasmány.

Herman Melville 1819 augusztus elsején született New-York városában, s 1891 szept. 28-án halt meg ugyancsak New Yorkban. Halála alkalmával a lapok alig emlékeztek meg róla. Itt-ott megemlítették, hogy tengeri történetek írója volt, aki egy ideig bizonyos népszerűségnek örvendett; de halála alkalmával Melvillet írótársai javarésze sem tartotta számon. Az a pár kritikai megjegyzés, amely vele kapcsolatban elhangzott, művei «lelki ürességét» hangsúlyozta, elfelejtve, hogy a tragikus világérzés éppen ellenkezője a lelki ürességnek. Csak, aki szenved, zúzza össze fejét a végzet kinai falán. Ma pedig az a helyzet, hogy az amerikai kritikusok közül Van Wyck Brooks Melvilleben a tizenkilencedik század amerikai neurózisának lángelméjét látja, Ludwig Lewisohn megállapítja róla, hogy «bőbeszédűsége ugyan kellemetlen, ugyanakkor azonban eltagadhatatlan, hogy a meddő mindenség vak rosszakaratának tehetséges írója», Lewis Mumford pedig annyira megy, hogy a világirodalom legnagyobbjainak sorában említi nevét, ami kétségtelenül túlzás, de lélektani, sőt esztétikai okai érthetőek. William James, az amerikai pszichológus jellegzetes amerikai egyszerűsítéssel az emberiség két kategóriáját ismeri: a gyöngéd lelkűt és a nyers lelkűt. Melville gyöngéd lelkű volt, ha árkádiai világban élt volna is, a gonosz végzetes valóságát, amely egyértelmű a rombolás szellemével, nem tudta volna kikerülni. Tragikus komorsága még akkor is, amikor a South Sea szigeteinek primitív, napsugaras kedvességéről ír, a tőle kialakított jelképek irodalmi tolvajnyelvét követelte, ami hozzájárult ahhoz, hogy megrendítően mély alkotó céljait félreértették.

Melville puritán légkörben nőtt fel, visszafojtott lelkű és vérű emberek környezetében; szüleiben sok volt a pathológikus hajlam, s a szélsőséges fegyelem végül is kiváltotta belőle a fegyelmezetlenség lázát. Alighanem ez a legfontosabb magyarázata annak, hogy már húsz esztendős kora előtt miért hagyta el szülei otthonát; mint matróz teherhajón előbb Angliába vette útját, s a hajóemlékek és angliai élményei mély nyomot hagytak idegrendszerében. Később a déli szigetek felé hajózott, jó ideig a benszülöttek között élt, megismerkedett a tropikus világ érzékiségével, sőt viszonya is volt egy benszülött nővel (élete egyetlen érzékien szenvedélyes élménye), majd visszavetődött az Egyesült Államokba s az alkotás útjára irányította képzeletét. Moby Dick című regényét harminckét esztendős korában írta; ez a mű szintézise mindannak, amit az életről tudott, amit az életben látott, amit képzelete érzékenységével szavakba tudott foglalni. Közben megnősült, mert rokonai megkívánták, hogy «megállapodott és felelősségteljes» életet éljen. New Englandban egy farmon telepedett le, s írt, írt, írt. Házasélete gondterhes volt; nem bizonyos, hogy felesége tudott alkotó nagyságáról, jóllehet a rendelkezésünkre álló adatok szerint az asszony ragaszkodott urához s inkább ő nevelte a több tagból álló családot, mint az ura. Egy ideig abban reménykedett, hogy az amerikai kormány megbízza európai konzuli tisztséggel; Hawthorne megvalósíthatta ezt a tervet, ami azonban Melvillenek sohsem sikerült. Élete derekán beutazta Európát és Kis-Ázsiát, majd visszaérkezve az Egyesült Államokba, New Yorkban telepedett le, s noha az írással halála napjáig nem hagyott fel, a «hivatalos» amerikai irodalmi körökkel megszüntetett minden összeköttetést. Annyi önkritikája volt, hogy a mellőzésből nem vont le önmagára nézve lesújtó következtetést; megtanult mosolyogni, de nem tanult meg örülni s körülbelül ebből állott élete külső sikere. Ha figyelembe vesszük, hogy jó soká ötödik keréknek sem tekintették az amerikai irodalom kocsiján, s hogy ma elképzelhetetlen az amerikai irodalom nélküle, akkor megállapíthatjuk azt a roppant nagy utat, amelyet halála óta az elismerés és értékelés szempontjából megtett.

A külsőségek szemüvegén át Melville regényei pikkareszk munkák. Sok bennük a cselekmény, a rendkívüli kalandos levegő, s az önéletrajz vonatkozású esetekbe mindig belesző olyan pusztán képzelettel megteremtett helyzeteket, amelyek felcsigázzák az olvasó érdeklődését, anélkül, hogy látszólag mélyebb elmélyülést követelnének. Figyelembe veendő, hogy Melville maga cethalász is volt, egy ideig egy cethajón altiszti szerepet töltött be, s halhéjakról, halcsontokról, stb. annyit tudott, mint egy hal-szakértő. A tengerek mélységeit is ismerte, s a tropikus vidékek buja életét, s mindezek az élmények kiegészítve éles megfigyelő képességével és képzelete macabre hajlamával olyan alkotásokra vezették, amelyeket a tucatsors írói aligha tudtak volna megteremteni. Ezek a macabre hajlamok már első munkáiban jelentkeztek, s később alkotó szellemének uralkodó tulajdonságai lettek. Typee című regényével tünt fel, amelynek atmoszférája a tőle bejárt tropikus szigetek területe. Lélektani jelentősége abban áll, hogy minden erkölcsnevelő szándék nélkül az író feltárja a benszülöttek friss és egészséges életét, s az európai és amerikai civilizáció romboló hatását a benszülöttek körében. Kizsákmányolókkal, türelmetlen külföldiekkel ismerkedünk meg, a ravaszság technikájának olyan bajnokaival, akikkel szemben a benszülöttek egyszerűsége és közvetlensége sokszor csakugyan tehetetlennek bizonyul. A tárgy természeténél fogva a regényben gyakori a szexuális vonatkozás, de nem pornográf sejttetéssel, mint ahogy azok állították, akik Melville szándékait nem értették meg. Meglepő az a nyiltság, amellyel az amerikai író megfigyeléseit és emlékeit ábrázolja. Melville minden alkotásának az a központi gondolata, hogy a gonosz erők előbb-utóbb felfalják a jóságot és a szépséget, s ez a gondolat, amely tökéletes kifejezéssé alakul a Moby Dickben, már első munkájában is életjelt ad magáról. S ugyancsak visszatér következő szépirodalmi művében, amelynek Omoo volt a címe, a Typeehez hasonló tárgykörrel, s szintúgy Mardi cimű regényében, amelyben a cselekmény olykor túllassú; mintha a tropikus éghajlat bágyasztó hatása beleereszkedett volna az író képzeletébe és ujjaiba, mialatt a regényt írta. Mind a három műben az író voltaképpen azzal a problémával birkózik, hogy elérhető-e az érző és gondolkodó ember részére, ha őszinte önmagával és embertársaival szemben s nem dül be a szivárványígéreteknek, a béke; az igaz béke, nem pedig az a béke, amely azonos a halállal. A regény hőse Taji, aki a déli sziget kék egének és forró napsütésének varázsa alatt beleszeret Yillahba. Ez a szerelem olyan természetes, mint a virág szerelme saját illatával szemben. Ez az atlantiszi boldogság a civilizációtól mentes keretek közepette. Ez az ujjongó béke, a nyugtalansággal szemben érzéketlen öröm. De egy nap Yillah eltűnik, s vele elrebben a boldogság is, nyoma vész a béke és összhang ritmusának, s Taji nem tudja, hogy kit vádoljon meg a béke eltüntetésével. A regény formailag tökéletlenebb, mint Melville első két alkotása, de jellemzése érettebb, s főként érettebb az a művészi biztonság, amellyel a diadalmas egyszerűséget tudja kifejezni.

A tudákosok, az önteltek, a gondolkodás felelősségétől idegenek Melvillere ráfogják a kishitűséget, s így intézik el. Nevetséges vád, ostoba lesajnálás. Melville regényhőseiből, akár a régi görög tragédiák hőseiből, dehogy is hiányzik a heroizmus nagysága. S ennek az állításnak igazsága legmélyebb értelmezésben Moby Dick című regényében észlelhető. Mintha minden, amit Melville eddig írt s amivel olvasókat is tudott szerezni magának, arra irányult volna, hogy előkészítése legyen élete főművének. Néha az utókor, legalább is az utókor kritikája, értékelően tárgyilagos tud lenni. Amíg a tizenkilencedik század felkapott amerikai írói javarészének neve ma már ál-irodalmi ereklye s érzelgős vagy szembeötlően erkölcsi leckéktől terhes, vagy a felszínes kalandromantikában bővelkedő műveiket ellepi a por, addig a berzenkedők, a félreértők, az irodalmi botfülűek sikátor-világában, ha nem is az emberi megkönnyebbülés örömével, de a lélektani és esztétikai gyönyörűség megelégedésével, mind többen ismerik el ezt a szerencsétlen, nagyképességű amerikai regényírót. A természettudósok megfigyelése szerint bizonyos virágok belsejében a koncentrált fehérjék, cukrok és zsíranyagok táplálékot nyujtanak a «hozzáértő» rovaroknak; egyik-másik író művei is olyan rejtély-szépségeket tartalmaznak, amelyek a megértő lelkek részére különösképpen élvezetesek. S az ilyen művek élvezete nem a különcködés megnyilatkozása, hanem annak a fokozottabb érzékenységnek, amely az eredeti alkotás megismeréséhez szükséges. A kifínomodott lélek életösztöne, valljuk be, feltétlenül annyira igazolt, mint a bárdolatlan emberé, aki a művészet kegyelmével szemben érzéketlen. Ha Melville korának légkörét figyelembe vesszük, azt kell mondanunk, hogy ez az író sziszifuszi munkát végzett, ámde korántsem haszontalant; összeszorított foggal a vak erőkkel szembeállította képzeletét és érzékenységét, s a hitetlenség tragédiájából kiemelte az amerikai irodalom tragikus hangját.

Moby Dick a Fehér Cethal fölényének története. A sorsnak eddig sokféle arca volt a szépirodalomban; ebben az esetben a Fehér Cethal alakjában jelenik meg. Magában véve az a körülmény, hogy Melville regényében a Cethal fehér, azaz a remények alapján a sors ártatlan, pokoli szándékot árul el az író részéről. Ugyanakkor az emberi lélek végzete fekete; feketébb a föld bensejénél, amely nem tud szenvedni; feketébb minden feketeségnél, amelyet el tudunk képzelni. Ahogy Melville elképzelését érezteti: ez a feketeség megdöbbentő látomása. Hogy is énekli Babits?

«Fekete országot álmodtam én,
ahol minden fekete volt,
minden fekete, de nemcsak kívül:
csontig, velőig fekete.»

Ime, a magyar költő megrázó rémlátomása, amely azonos az amerikai író ember-végzet koncepciójával. Egy amerikai kritikus szerint Moby Dick az emberben rejlő örök-Narcissus története, aki az élet démoni tükrében folyton a saját maga tisztaságát és értelmét véli meglátni, de a tükröt összetöri a Halál már akkor, amikor az ember még él. Amint azelőtt mondottam, a Fehér Cethal jelképe a sorsnak, a mindenségnek, amelyet a regény hőse, Ahab hajókapitány legyőzni próbál, de persze ennek az akaratnak megadja az árát: maga a tengeri társadalomban Gargantua méretű Fehér Cethal végez vele. Az a körülmény, hogy az író a regény hősét hajón kiviszi a tengerre azzal a céllal, hogy megölje azt a Fehér Cethalat, amely valamikor leharapta egyik lábát, s a kapitány bosszút akar állni rajta, s az a körülmény, hogy ez a bosszú sűrítetten magában foglalja az ember - vagy mondjuk úgy: minden hitetlen ember - tehetetlenségét általában az élet óceánján, amely végzetesen épp úgy a pusztító csendbe vezet, mint ahogy a Fehér Cethal eltűnik a tengerben, miután szétrombolta a hajót, a kapitányt s társait: arra vall, hogy az író a végtelennek látszó keretek közepette akarta megmutatni az ellenpólusát annak a bibliai mondásnak, hogy a tisztáknak minden tiszta. Ha a tisztáknak minden tiszta, ami, az író szerint, feltevés, akkor indokolt az a megfigyelés, hogy a reményteleneknek minden reménytelen, ami több a feltevésnél, mert élmény és esemény. Moby Dick, a Fehér Cethal, ez a szörnyetegek méreteit is meghaladó rendkívüli Albino, azt is jelzi, hogy veszedelem nélkül haraphat, következmények nélkül pusztíthat, mert nincs, aki bosszút állhatna rajta: se erő, se kacaj, se könny. Ahab kapitány és Moby Dick között napokig folyik a harc; a hajó személyzetének tagjai közül már néhányan a szörnynek áldozatul estek, amikor meg akarták közelíteni, de a kapitány nem akarja feladni a harcot; s noha vérzik, noha ereje mindjobban gyöngül, noha olykor-olykor úgy érzi, hogy a Fehér Cethalat, ezt a leküzdhetetlen ellenséget mégis le tudja küzdeni, sőt ujjongva felordít, hogy sikerült megsebesítenie, amikor dárdáját beléjehajította olyan káromkodás kíséretében, hogy attól az ördögöknek fel kellett volna ébredniök álmukból: végül mégis kénytelen belátni, hogy ereje, daca, önbizalma cserbenhagyja. A Fehér Cethal nekidül a hajónak, amely nem túlszívós alkotmány, a hajó recsegni, ropogni kezd, bomladozását nem lehet feltartani, s felfalják a hullámok s étvágyuk természetesen Ahab kapitányt s személyzetét sem kíméli.

Igen, a végokokra vonatkozó tehetetlenséget írta meg Hermann Melville ebben a regényben, de a tehetségnek olyan szenvedélyes dacával, hogy hősétől a heroizmust, amint már azelőtt említettem, nem lehet elvitatni. S megint a régi görög tragédiákra kell utalnom: mint ahogy azokban a hős a Végzet fölény-tudata ellenére nemesen vívta meg küzdelmét, épp úgy Melville regényében is a Fehér Cethalban jelentkező sors rosszakaratát, gonoszságát Ahab kapitány nem hajlandó egyszerűen tudomásul venni, hanem harcol ellene a harc eredményének reménye nélkül. Ez a regény nem realisztikus, nem is romantikus mű; mindenképpen irodalmi alkotás, amelyben a tagadás filozófiája új formában közelíti meg az olvasót. Arisztotelesz szerint a műalkotás önmagának a törvénye; ez az arisztoteleszi elv megokoltan alkalmazható Melville regényére. Ha Ahab hívő lett volna, akkor «a világ semmi más, mint a siralom völgye» meggyőződést követve a Fehér Cethallal nem vette volna fel a harcot, mert hiszen az alázat legyőzte volna benne a lehetetlent leküzdeni akaró gőgöt; viszont, ha ez lett volna a meggyőződése, akkor Melville nem is írhatta volna meg ezt a regényt, s akkor az írónak magának is másnak kellett volna lennie, mint amilyen volt. De tévedés csak gőgöt belemagyarázni Ahab kapitány akaratába; önbizalma, amelynek csődöt kellett mondania, elárulta azt is, hogy a harc tartalmában az ember kinőhet korlátaiból, ha nem is semmisítheti meg ezeket a korlátokat. Goethe Faustjában a munka és kötelességtudat az élet értelme; Moby Dickben a harc ténye a hős tragédiája ellenére. Melville a saját maga ingadozását bírta le ezzel a tragikus optimizmussal. Végeredményében Moby Dickben a tudatos szempont arra kényszerítette az írót, hogy az élet célját tagadja, s az ösztönös szempont, hogy a harc nemességével gyöngítse a tagadás erejét. Az ellentmondás nyilvánvaló: amíg Faust meg tud szabadulni Mefisztofelesztől, ez Ahab kapitánynak nem sikerül; ugyanakkor Ahab azzal cáfol rá Mefisztofelesz tévedhetetlen mindenhatóságára, hogy nem görnyed össze a céltalanság jelenlétében, hanem szembeszáll vele. Melville filozófiai életösztöne a halált akarta; művészi életösztöne az életet. S mert Moby Dick műalkotás, s nem filozófiai értekezés, tehát érthető, hogy a Sötétség diadalával szemben miért meggyőzőbb a Harc Világosságának vigasza.

Moby Dickről még tudomást vett a kritika; méltányolta is, ámbátor nem érdemének megfelelően. Melville későbbi regényei, mint Pierre, amelyben az ember inkább önmagával szemben áll, mint a sorssal szemben, vagy novellái, amelyek pszichológiai megbízhatóság és formai összhang szempontjából gyengébbek, vagy Redburn című önéletrajza s Israel Potter című regénye, amelyben részben Vermont állam, részben pedig a tenger adja meg a keretet, lényegesen kisebb hatást értek el. A kritika mindinkább mellőzni kezdte Melvillet; az olvasók érdeklődése csökkent; a kiadók nem törődtek vele. Melville betegeskedett is, már-már úgy látszott, hogy teljesen felhagy az írással. Ha felesége rokonai nem segítettek volna rajta, miután minden kereseti forrástól elesett, a megalázó nyomort sem tudta volna kikerülni. Fokról-fokra ráébredt arra, hogy sem mondanivalóját, sem kifejezési készségét nem értékelik honfitársai; itt-ott biztató leveleket kapott Angliából, de az idők folyamán ezek a levelek is megszüntek. The Confidence Man című munkájával próbálta felkelteni a kritika és olvasóközönség érdeklődését; alkotása visszhangnélkülinek bizonyult. Akkor indult el európai és kisázsiai útjára, s amikor visszaérkezett, holmi politikai összeköttetések révén gyengén fizetett hivatalnoki álláshoz jutott a newyorki vámházban, ahol halála napjáig körmölt. Közben fiókja részére verseket és regényeket írt. Az amerikai nép könyökoptimizmust akart s ezt a kívánságát Melville nem tudta kielégíteni. Versei alacsonyabbrendűek regényeinél; részben az amerikai polgárháború hatása alatt íródtak, részben egyéni csalódásainak kifejezéseképpen.

Moby Dick óta írt munkáiban sok a banalitás, a széteső okoskodás. Ez a megállapítás áll Clarel cimű hosszabb elbeszélő költeményére is, amelyben vannak ugyan csodálatos részletszépségek, nagyjában azonban a közhelyek bőbeszédű feltárása. Walt Whitman kortársa volt; s ámbár Whitmannal is keveset törődtek vérei, a Fűszálak költőjét másfajta lelki alkatánál fogva nem rendítette meg a közöny s pantheizmusában felolvadt lelkének egyetemessége. Whitman életigazoló optimizmusa az optimizmus előítéletmentességét követelte, amiből honfitársai nagyrésze nem kért; Melville tragikus világérzése pedig az elmélyülésnek azt a majdnem görög heroizmusát tételezte fel, amelyet a pragmatikus életre berendezett amerikaiak nem tudtak elviselni. Hogy is mondja Goethe? Számos cselekedetnek a lelkiismeretlenség a veleje. Melville az élet misztikumával bajlódott, s nem a megszervezett társadalom kérdéseivel, s azért nem volt cselekvőképes a szó mindennapi értelmében. Száműzöttje volt annak a társadalomnak, amely ugyan még ma sem tudja valójában megbecsülni, de mindinkább észreveszi. S ennek a társadalomnak legjobbjai, ha gyakran nem is értenek vele egyet, ott tartanak, hogy művészete jelentősége előtt kalapot emelnek.

(Cleveland, Ohio)