Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · FIGYELŐ

Vernon Duckworth-Barker: Az új angol novella-irodalom [+]

Ülünk az Idő vonatában, tova robogva a sineken és az élet suhanva folyik el ablakunk előtt. Az élet tájképének gyorsan elvillanó, panorámaszerű, soha meg nem álló szalaga alig hogy kialakul, máris eltünik. Még láthatjuk, amint részletei előtünedeznek a jövőből, de abban a pillanatban, amint elértük őket, az Idővonat ablakrámája már el is sodor mindent tekintetünk elől s a hátunk mögött elmaradó végtelen mélységből már csak az emlékezet mentheti ki. Agyunkban az emlékezet gondolatfoszlányaival már is a ránközönlő csalóka színjáték következő jelenetéhez fordulunk.

Utunk nincs látványosságok híjján, de hogy mit fogunk fel belőlük, az jórészt attól függ, hol a helyünk az Idő kocsijában. Ámbár együtt utazunk, végül mégis mindegyikünk másként beszél a közösen megtett útról. Aszerint, amint a művész a jobboldali vagy a baloldali ablaknál ül, más- és másképpen kísérli meg, hogy irodalmi jelentőséget adjon annak, amit látott. A kocsi egyik oldala mellett nyílt táj suhan el. Az előre tekintő utas előtt lassan bontakoznak ki a vidék részletei, de még nem tudja az egészet egybefogni. Emberi lények, fák, házak hímes mintává tömörülnek és egymással való kapcsolatuk elkerülhetetlen biztossággal rajzolódik ki. Kíváncsiságunk fokozódik, amíg a látvány tetőpontját várjuk. Találgatjuk, hogy milyen is lesz valójában a ház még rejtett homlokzata vagy hogy mi célból integetett egy bizonyos, még ki nem bontakozott pont felé az az ember, aki megkapta figyelmünket. Aztán, a kellő pillanatban, ez a tetőpont elsuhan mellettünk. Lehet, hogy beteljesedik mindaz, amire vártunk, de megtörténhetik, hogy a végső pillanat oly meglepetést tár fel, amelyet a táj alakulatai eddig féltékenyen rejtegettek.

Ezalatt azok, akik az idő kocsijának közepén ültek, mindezt nem ugyanabból a szemszögből látták. Alig-alig volt egy pillanatuk arra, hogy valamely adott tárgyat megfigyelhessenek. Náluk nem lehet szó gondosan kidolgozott kifejlésről vagy figyelmesen várt tetőpontról. Villanásnyi idő alatt csalhatatlan szemmel kell megfigyelniök mindent. Egyéni jeleneteket vesznek észre, egy szempillantásra látják az ember mindennapi munkája közben: csak ez mutat nekik a mélyebb igazságokból valamit. Pusztán az élet szalagjából kivágott egyetlen mozdulat, sejttető cselekedet tájékoztatja őket az egészről.

Végül, hogy az előbbi képet folytassuk, vannak olyan utasok is, akik egészen baloldalra ültek. Itt gátak és töltések rohannak az ablak mellett, vonalaik a gondolat folyamatosságával olvadnak és bonyolódnak egymásba, amíg a vonat ritmusa az öntudat mélyébe dobogja félig artikulált zenéjét. Szétfolyó és nyugtalan, szinte már zenei természetű forma helyettesíti az élesen vizuális képet. Olyasféle zaj ez, mint az élet zavaros fecsegése, amely, ha az ész összefüggő szerkezetet akar belőle szőni, hirtelen és magyarázat nélkül elnémul.

Az irodalom feladata megrögzíteni az életnek ezt a tovaröppenő képét. Idővonatunk mindig zsúfolt, mindegyik sarokba és a középre is bőven jut író. Lássuk már most metaforánknak rájuk és kedvelt írásmódjukra alkalmazott megfejtését. Természetes, hogy a jobbsarokban ülő művész nagyon fontosnak fogja tartani a meseszövést. Elbeszélésmódja valószinüleg szórakoztató lesz, mert kétségben tart bennünket és a kifejlést bizonytalan részletekkel készíti elő. Így kényszerít arra, hogy teremtményeinek sorsa iránt mindvégig érdeklődjünk. Talán helyesen ítélteti meg velünk előre a mese végét vagy pedig épp úgy, amint az ablak amelyen kinézett, az utolsó percben lep meg olyasvalaminek a feltárásával, amit technikájának tájalakulata eddig elrejtett. Az ilyen író gondosan tervezget, mielőtt álmát papírra veti, jegyzeteket készítve, mint Somerset Maugham beszéli nekünk egy tengeri útjáról. Ezekből a jegyzetekből keletkezett példáúl a híres «Eső» című novella. Reá semmi hatással sem lesz D. H. Lawrence felfogása, amely szerint a művészetnek csak úgy van értéke, ha frissen és nem előre kiagyaltan fakad a forrásból és amely szerint a gondolkodás elpusztítja a művészet tisztaságát. Somerset Maugham mindig a forma kedvelője marad és tétovázás nélkül a forma mellett tesz hitvallást. «Művészi előítéleteim a törvényt és rendet pártolják. Szeretem a jól kifundált történetet», mondja Somerset Maugham összegyűjtött elbeszéléseinek előszavában (Altogether 1934). Ez az essay ritkán élvezhető bepillantást enged az olvasónak az alkotó író műhelyébe. Nincs ma író a világ kritikusai előtt, akinek ragyogóbban bizonyosodott volna be arra való technikai képessége, hogy elbeszéléseket írjon. Mikor ebbe a műfajba kezdett, hasznát vette sokéves drámaírói tapasztalatainak. Az anyaggal való takarékos bánásmódján, helyzeteinek feszültségén, az elbeszélés biztos kezelésén is a drámaíró kezenyoma látszik. Az «Eső» véletlenül a legrégibb és mégis a legismertebb összegyűjtöt novellái között. Az «Altogether» bevezetésében kiemeli, hogy az olvasó megfigyelheti az író fejlődését «az első novellák tapogatózásaitól kezdve, amikor még ki voltam szolgáltatva az adomának» egészen addig, amit Maugham úgynevez, hogy: «a későbbiek relatív biztossága, mikor már megtanultam anyagomat úgy elrendezni, hogy olyan hatást érjek el, aminőt csak akarok.» Elbeszéléseit rendkívüli jellemekből, meglepő helyzetekből szövi össze. «Ha valami mindennap megtörténik», írja «azért még nem válik fontossá». Majd: «Ha egy elbeszélés nem drámai, azért még nem lesz értékesebb.» Mikor mint fiatalember Párizsban járt az Odeon galériáiban, azokról a polcokról, amelyek annyi elbeszélő virágzását és hanyatlását látták, Maupassant könyveit választotta olvasmányul. «Maupassant elbeszélései jó novellák. Az adoma az elbeszéléstől függetlenül is érdekes, úgy hogy vacsoraasztalnál elmesélve is figyelmet keltene, ezt én valóban nagy értéknek látom. Bármily tétovák is szavaid és unalmas az előadásod, mégis feltétlenül érdekelni fogja hallgatóidat, ha elbeszéled nekik a «Boule de Suif», az «Héritage» vagy a «Parure» puszta meséjét. Ezeknek a novelláknak van kezdetük, közepük és végük. Nem bolyonganak bizonytalan úton úgy, hogy nem tudhatja az ember, hová jutnak, hanem tétovázás nélkül, bátran és erélyesen kanyarodnak az expoziciótól a cselekmény csúcspontjáig... Maupassantnak csodálatos képessége van arra, hogy élő embereket alkosson. Csak kevés helye jut erre, de pár oldalon is oly élesen meglátva és élénken leírva tud elénk állítani féltucat embert, hogy mindent tudunk róluk, ami csak szükséges. Körvonalait tisztán meg lehet egymástól különböztetni s rajtuk van az élet lehellete.»

Az élet és az írás megtanította Somerset Maughamet arra, hogy megkritizálja azt, amit egykor majdnem tökéletesnek tartott. «Maupassant naturalista volt, minden áron igazságra törekedett, de igazsága ma kissé felületesnek látszik...» Azért mégis az Somerset Maugham meggyőződése, hogy Maupassant a maga nemében «majdnem felülmulhatatlan. Manapság csak azért nem vesszük észre kíválóságát, mert most mindannak, amit ír, Csehov teljesen más, finomabb és megkapó műveivel kell kiállania a versenyt.» Hogy mi e művek lényege, azt Somerset Maugham oly élénken tárgyalja, hogy maga ez az élénkség jellemzővé válik az élet mindennapi problémáival foglalkozó íróra. Ez egészen más valami, mint a kritikus dolga, aki a művészet formáit hasonlítgatja össze és ezekről csak elméleti tudása van. «Nem értem azokat, akik azt mondják, hogy Csehov novelláit mintegy az élet kenyeréből szelte le. Nem értem őket, ha ezzel azt akarják mondani, hogy Csehov hű és jellemző képét festi az életnek. Nem hiszem, hogy ezt teszi, sem azt, hogy valaha is tette... Az élet ábrázolása nem igazi célja a művészetnek, hanem csak afféle fegyelem, amelynek a művész időnként aláveti magát, amikor az élet stilizálása már olyan különcséggé fajult, amely sérti a közizlést.» Maugham szerint Csehov főérdeme abban a képességében rejlik, hogy «alakjait levegővel tudja körülvenni», úgy hogy minden furcsaságuk mellett is élnek «különös, földöntúli életet. Nem a mindennap éles világa esik rájuk, hanem titokzatos szürkeségbe olvadnak. Úgy imbolyognak ebben, mintha testetlen lelkek lennének. A lelkük az, amit látni vélünk. Úgy tetszik, mintha tudatalatti énjük kerülne felszínre és közvetlenül érintkeznének egymással a beszéd akadálya nélkül. Csehov nem bírt sokféle jellemet alkotni.» Olyanforma ez, mintha eloszlana az emberek közötti felületes különbség; ha csak a lelket vizsgáljuk, többé-kevésbé mindenki egyforma. Alakjai sajátságosan olvadnak össze, mintha nem meghatározott egyének lennének, csak mulékony, képzelt lények és igazában mind részei egymásnak... Nem ismerek Csehovon kívül mást, aki olyan élesen tudta volna ábrázolni a léleknek lélekkel való érintkezését. Ezzel összehasonlítva kelti bennünk Maupassant azt az érzést, hogy sekélyes és mindennapi. Csak az a különös és rettenetes, hogy ez a két nagy író, bár különböző módon vizsgálta az embert, mégis ugyanarra az eredményre jutott. Az egyik megelégedett a testtel, a másik nemesebben és finomabban a lelket kutatta, de megegyeztek abban, hogy az élet unalmas és nincs semmiféle jelentősége, hogy az emberek aljasak, buták és szánalomra méltók.» Alább majd kitünik, hogy ez a felfogás mennyire hatott az egész modern novellairodalomra.

De előbb azzal kell tisztába jönni, hogyan felel Somerset Maugham egyes kritikusok kifogásaira. Miután megvitatja azt a tényt, hogy «első pillantásra könnyebbnek látszik Csehov-szerű novellákat írni, mint Maupassant-szerűeket», megemlíti saját tapasztalatát olyan elbeszélések írásánál, amelyeknek értéke épúgy függ a szerkezettől, mint a jellemábrázolástól. Sok kritikus csak egy «elégséges»-sel intézte el Maugham novelláit és abbeli vágyában, hogy megtudja, mi készteti őket mindig ugyanerre a szükös dícséretre, arra az eredményre jutott, hogy formaszeretetét az angol ízlés túlridegnek érzi. «Az életben csak imbolyognak a mesék, sehol sem kezdődnek és csattanó nélkül mulnak ki. Valószinűen ezt értette Csehov azzal a mondásával, hogy a novellának ne legyen se kezdete, se vége.» De az élet nem irodalom, feleli erre Somerset Maugham. Ösztöne a logika, a rend és a körvonalak élessége felé vezeti. Hitvallásában, amellyel az olvasótól búcsúzik, ugyanaz a tiszta tökély tündöklik, mint novelláiban. «Az ilyenfajta elbeszélő nemcsak arra törekszik, hogy elmondja érzelmeit az életről, hanem a formai díszítésre is. Úgy rendezi az életét, hogy az megfeleljen céljainak. Meghatározott terv szerint dolgozik; ezt kihagyja, azt megváltoztatja; tetszése szerint elferdíti a tényeket, ha ez terveibe illik és ha célját eléri, művészi művet alkotott. Lehet, hogy az élet kisiklik ujjai közül, akkor hibázott... De ha eléri, amit akart, akkor egyidőre kényszerített minket arra, hogy az ő szemével nézzük a világegyetemet és gyönyörűséget szerzett nekünk azzal, hogy követjük a mintát, amelyet ő a kaosz felszínére rajzolt. De semmit sem akar bizonyítani. Fest egy képet és elénk teszi. El is veheted, ott is hagyhatod.»

Így érünk el azokhoz az írókhoz, akik az Idő kocsijának közepére ültek. Emlékezzünk arra, hogy ezek előtt a táj felvillanó képek sorozatából állott, amelyek élesen látszottak egy pillanatra a szűkebb nézősíkban, anélkül, hogy hosszas előkészület előzte volna meg őket vagy hogy kifejlésük lett volna. Ennek a típusnak a legkiválóbb irója Angliában Katherine Mansfield. A fentiekből következik, hogy nála a mese majdnem minden jelentőségét elveszítette. Helyére más került. Amig Somerset Maugham semmi alapvető technikai újítást nem hozott mesterségébe, Katherine Mansfield ráirányította a figyelmet arra a tényre, hogy lehet novellákat írni a mese «szükséges kelléke» nélkül is. Ő tényleg írt nagyszerű elbeszéléseket ehhez a recepthez alkalmazkodva, de, ahogy férje John Middleton Murry megírta: «Az a forradalom, amelyet Anglia novellairodalmában támasztott, tisztára személyiségre volt visszavezethető. Sokan próbálták folytatni, amit ő kezdett, de egyikük sem ért még csak közel sem a sikerhez. Titkát magával vitte a sírba.» Katherine Mansfield csodálta Csehovot, vérmérséklete hasonlított is hozzá, de a két író technikája korántsem egyforma. «Módszere» - hogy ismét férjét idézzük - «sajátosan egyéni volt s ugyanúgy fejlődött volna akkor is, ha Csehov sohasem lett volna a világon.» Elbeszéléseinek anyagát a mindennapi életben, átlagemberekben keresi. Számára a szépséget és igazságot az életnek apró-cseprő dolgokban tükröződő végtelensége testesíti meg. Amint redőzi előttünk a színehagyott szőnyeget, hogy azt az ő világításában láthassuk, egyszerre csak a fonalak valami bájos és váratlan csillanással ragyognak fel. Magányos öreg munkásasszony; első báljára készülő leány; férj, aki tengeri útról hazatérő feleségére vár... Mindez csak káprázat, célzás arra, ami a dolgok mögött van s nem befejezett kép, de úgylátszik, mintha valamennyien az élet óriásian nyomasztó terhét viselnék. Vegyük például azt a kis vázlatot, amelynek «Bank Holiday» a címe. Itt pár lapon örökre megrögzíti az angol tömeg érzelmeit. A mese teljesen hiányzik és helyette felhevült, mohó, szánalomra méltó emberek nyüzsögnek. Katherine Mansfield, akárcsak az élet, céltalanul söpri őket előre, hogy azután olyan kérdéssel taszítsa őket a végtelenségbe, amelyre nincsen válasz. «Jönnek az emberek fel-fel a dombra cifraságokkal, pojácákkal, rózsákkal és tollakkal. Tódulnak fel a fény és világosság felé, kiabálva, nevetve, sivalkodva, mintha valami a messze mélyből tólná s mintha messze magasból a nap vonzaná őket, fel a gazdag, fényes, káprázatos ragyogásba, de... hová? «Katherine Mansfield arra késztet minket, hogy szívünkben keressük a dolgok értelmét, mivel nemcsak alakjaival, hanem velünk is játszik az élet.» Sorstársaink és szomszédaink ezek az alakok az emberi drámában, nem pedig érdekes személyiségek vagy lebilincselő események hősei. Nem olyan emberek ezek, akikkel szeretnénk ismeretséget kötni, hanem olyanok, akiket valószínűen már ismertünk, de nem vettünk észre. Megosztjuk bánatukat s örülünk ragyogó boldogságuknak; s figyelemre méltó tény, hogy nevükkel alig törődünk. Gondolatban úgy emlegetjük őket, hogy «Katherine Mansfield öreg napszámos asszonya» vagy «Katherine Mansfield bálozó leányai». Inkább egyetemes, mint egyéni értelemben igazak ezek az alakok. Ahhoz, hogy valaki úgy írjon, mint Katherine Mansfield, elsősorban a közlésnek ösztönös módja kell, amelynek semmi köze sincsen Somerset Maugham módszeréhez. Szemének csalhatatlannak kell lenni, a képnek pedig olyannak, hogy a gondolkodás szennyétől mentesen közvetlenül mutassa azt, amit az író látott.

«A két ablakon teljes erővel dőlt be a napvilág és négyfelé hasította a dolgozószobát... két fényes és két árnyas részre. Mindazok a tárgyak, amelyekhez a fény hozzáért, mintha csak úsztak, fürödtek, szikráztak volna benne, mintha nem is a földön, hanem a vízben lennének, sőt mintha valami titokzatos módon megmozdultak volna. Ha áthajolsz a szikla peremén és valami bájos és fénylő villanást látsz a tenger fenekén, ez csak a tiszta víz táncoló reszketése... de... egészen biztos vagy ebben? Nem, ez nem egészen biztos és az a kis kínai csoport az íróasztalon talán felébredt évszázados álmából és megrázkódott, ha csak egy pillanat századrészére is, talán nem.»

Nehezebbnek fogjuk találni a megértés feladatát, ha vizsgálódásainkkal baloldali szomszédaink munkájához fordulunk. Talán jó is lesz visszaidézni emlékezetünkbe, hogy ők az utazást nem képekben látják, mint a többiek. A határozott képek előttük szétszakadoztak és uralkodó benyomásuk egymásba folyó, bizonytalan, szétbomló vonalak játéka volt. James Joyce-nak a modora, amely ennek az írásmódnak olyan jellemző példája, aminőt másutt nem is találunk, igen nagy változáson ment át. Mikor írni kezdett, nézőpontja nem sokkal esett balra Katherine Mansfieldétől. Az évek multával azonban olyan messze húzódott a balsarokba, hogy sok ember véleménye szerint már el is veszítette egyensúlyát és minden pillanatban kieshetik az ablakon. Szerinte az íróknak általunk tárgyalt mindkét osztálya egyaránt elmaradt a jelenkor mögött. Elmult századoktól örökölt nyelven írnak jellemekről és eseményekről, mintha a modern pszichológia fel sem fedte volna tudatalatti énünkhöz való kapcsolatunkat. Azok szerint, akik ihletüket más forrásból merítik, a modern világnak olyan irodalomra van szüksége, amelynek egészen új értékviszonyai lesznek. Ennek az irodalomnak most veti meg alapját Joyce, Virginia Woolf és egyes fiatalabb irók munkássága. Joyce maga az «Ulysses»-ben és a későbbi «elbeszélésekben», minő például az «Anna Livia Plurabelle» az emberi elme legmélyebb zugaiba ereszkedett alá. Vezető alakjaiul mindig a legszürkébb átlagembereket választja. Oldalak százait szenteli legkisebb benyomásainak és kialakulatlan gyönyörérzeteinek. Nem az egyenes elbeszélő módot használja, hanem a szimbolizmushoz nyúl, amely állítólag a tudatalatti én kifejezési eszköze. Egyformán nem törődik a nyelvtannal és a szavak jelentésével. Gondolat-kapcsolódások, ösztönök és diszharmóniák széles és logikátlan folyója jelenti azt a törekvést, hogy egy átlagos elme működését a nyelv kristályaiba fagyassza. Úgy tünik fel, mintha az ént rászabadítaná arra, hogy minden gátlás nélkül rohanjon le az öntudat rejtett útjairól: nincs rendőr, aki átvizsgálná minden egyes gondolat útlevelét, mielőtt a határon átmehet a napvilágra. Az ily vidék mélyére való leszállás elkábít és eddig ismeretlen tapasztalat érzését kelti bennünk. Olyan forgalom van itt, amely fittyet hány a mi - rendes haladásról szóló - törvényeinknek, olyan jelzőlámpák, amelyek érthetetlen jeleket adnak le, gondolatkocsik, amelyek előttünk értelmetlenül cikáznak előre-hátra és megállás nélkül fordulnak vissza saját nyomukon. Elértünk a lét negyedik dimenziójába.

Emlékezetünkbe tartva a különböző célkitűzéseket, próbáljunk általános következtetést vonni a novellairodalom utolsó harminc évének irányzatára. Amint láttuk, végtelen nagy eltérések vannak a különböző stílusok között. De még mélyebbek azok a hasonlóságok, amelyekre rábukkan a döbbent olvasó. Ha általánosítjuk Somerset Maugham-nak Maupassantról és Csehovról tett megjegyzését, majdnem úgylátszik, hogy egyre jobban elhatalmasodik a modern elméken az ember aljasságáról és szánalomraméltóságáról alkotott felfogás. A különböző írók elméje különbözőképpen színezi ki ezt a felfogást vérmérsékletének és körülményeinek vagy - ha tudat alatt is - olvasmányainak színeivel. De ebben a kérdésben úgy látszik, mintha az egész irodalom iránya a szürkeség és pesszimizmus felé mutatna. Az új angol novellák íróinak kedvenc témája az emberek sok ügye-baja és viszonylagos gyengesége. Somerset Maugham cinikus szemmel önzőnek és képmutatónak látja az embert: Aldous Huxley és Osbert Sitwell mint szatirikusok lettek híressé; Stacy Aumonier irónikus humora szeliden játszadozik az emberi természet gyengeségeivel; s A. E. Coppard sok elbeszélésén valami bús és fonák mellékzönge vonul át. Katherine Mansfieldet olvasva állandóan úgy érezzük, hogy az emberiség csak játékszer egy ismeretlen játszmában, amelynek szabályai meghaladják értelmünket. John Galsworthy kötelességének ismeri, hogy embertársait tanítsa és ezért leszedi a tudatlanság kötelékeit elvakított szemükről. T. F. Powys szánakozó humorral terelgeti falusi bolondjait, házasságtörőit és gonosztevőit a sír felé. Aldington az önmagával meghasonló civilizáció haszontalanságát festi. S emeltek-e valaha borzasztóbb vádat kollektív «haladásunk» ellen, mint Cunninghame Graham «Niggers» című novellájában?

Emellett a részvétteljes vagy vádló hang mellett lassan kifejlődött az az irányzat is, amely az embert nem mint egyént, hanem csak mint az egésznek részecskéjét látja. Felfedezhetjük korunkban azt az irányzatot, amely az egyéni jellemtől és az egyéni különbségektől olyan felfogás felé halad, amely szerint az ember kollektív tapasztalatok részese. Az írók ösztönszerűen hajlanak az élesen meghatározott jellemektől és a kiemelkedő cselekménytől a hétköznapiság és a közhelyek felé. Ez talán összefügg az életben a személyi jelentéktelenség érzésével, amely annyira jellemző a világvárosoknak és gépeknek korára. Talán itt kereshetjük a csordaösztönnek azokat a kitöréseit, amelyekkel az emberek tömegbe gyűlnek, hogy belefojtsák kicsiségük boszantó érzését egy nagy különös vállalkozás önkívületébe. Sok könyv szedte anyagát a tömegtapasztalat különböző fajtáiból. Ennek a törekvésnek a háború mutatta meg leszélsőségesebb példáját. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is, amely az életnek utánzó hajlamú, akaratos huga. Olyan gigantikus mozgalomban merültek el az emberek, hogy személyes jelentőségük érzése eltörpült a közérzés mellett. Amikor a jó, háborús könyvek íródtak - versben vagy prózában - (és ezek, legalább is Angliában, korunk irodalmának legnagyobb teljesítményei közé tartoznak), nem a kiemelkedő vezetőkről szóltak, hanem a névtelen tömegről. Írójuk mindig az átlagember érzelmeinek törekedett hangot adni. Richard Aldington novellája, a «Farewell to Memories», megjeleníti azt az érzést, hogy az ember inkább szenvedő alanya, mintsem fő szereplő hőse a sors modern drámájának. Wyndham Lewis, egy amerikai novellaíróról szólva, két fajtára osztotta az emberiséget... olyanokra, akik függetlenül gondolkodnak és cselekszenek (azaz akik az elbeszéléshez az érdekes meseanyagot szolgáltatják) és arra a másik összefolyó tömegre, amellyel az élet elbánik (Csehov vagy Katherine Mansfield történés nélküli elbeszéléseiben akadunk rá). Egy pillantást vetve a szélső baloldali sarokba, ottláthatjuk ezeknek az irányzatoknak továbbfejlődését az «Ulysses» és a «Work in Progress» szürke végtelenségében. Ebben az átértékelésben valami börtönőr-féle uralkodik az emberen, akinek korlátlan hatalma van az egyéniség elnyomására. De ma az ember épp önmagában hordja ezt a lerázhatatlan hatalmasságot... ezt a tudatalatti zsarnokot, aki nem feled semmit és aki furcsán hasonló és egyaránt mindenható a szénbányászban úgy, mint a királyban.

Azt mondtuk, hogy az irodalom az élet huga: utánzási hajlama vele született, de nem szolgai. Az irodalom figyelmeztető ujjal mutat rá modern korunk egyik legmélyebb, benső ellentétére. Mert nem csak arról van szó, hogy miként formálták a novellát az utolsó évek különböző írói. A kérdés gyökere ennél sokkal mélyebbre nyúlik. Szemtől-szembe állunk itt a szellemi és nem-szellemi erők harcával, mely átivódik az egész modern életen és fenyegetőleg válik korunk legtöbb problémájává. Alig egypáran érezzük csontjainkban ennek az összecsapásnak közeledését. Nem is annyira irodalmi harc lesz ez, mint inkább kétféle világnézet összeütközése és alighanem azokhoz a szellemi harcokhoz fog hasonlítani, amelyek Európát a multban is tépdesték. Egyfelől állnak hagyományaink, amelyek az alkotó szellemet, az intellektuális kétkedést és az elme uralmát őrzik. A másik oldalon sorakoznak: az ösztönök, a lelki jelenségekben vagy a tudatalatti énben való hit, a miszticizmus és a hipnotikus szertartások, valamint azok a rajongások, amelyeket valamely primitív erős nép robbant ki vagy a történelem legendajárta hajnala fűt. Ezeknek a sora - D. H. Lawrencetől, ennek a mexikói életmód iránti rajongásától és a modern Németország mámoros büszkeségétől kezdve, amelyet a Heldenzeit iránt érez - elér egészen a kristályjóslás és csillagjóslás kivételes elszaporodásáig; a varázslat több embert tart el ma tyúkon és kalácson, mint bármikor valaha. Ezeknek a nem szellemi erőknek roppant befolyása egyrészt a pszihológia felfedezéseivel magyarázható, amelyek az emberi viselkedést az intellektuson túl működő tudatalatti erők hatásaként igyekeznek feltüntetni, - másrészt pedig az «Ázsia bölcsessége» iránt felújult érdeklődéssel, amely azt sejtteti, hogy sok olyan oldala van az emberi léleknek, amelyről a régi görögök tudomást sem vettek. Ez a befolyás mindenütt érvényesül, elősegíti tömegtörekvéseinket, jóváhagyja hiszterikus kilengéseinket, fülünkbe súgva bátorít észszerűtlen utánzásainkban, irányítva a ruházkodásunkat, viselkedésünket, politikai felfogásunkat és szellemi divatainkat. Nem akarunk túlzásba esni, de ezek az észszerű és észellenes jelek, amelyek a szellem területének jövőjét elárulva, az irodalomból kivillannak, gondos mérlegelésre érdemesek. Talán az ösztönök intuitív, formátlan működése, amely egy-egy Lawrenceben vagy James Joyceben éri el az öntudat küszöbét, elsöpri a rend és észszerűség híveit, akik műveikkel a forma tökélyéért küzdöttek. Meglehet, hogy megmérhetetlen felfedezések küszöbén állunk s hogy ezek majd árnyékba borítják az eddigi szellemi eredményeket. De ha az Európa egyes részeiben lezajló politikai eseményekből és a szellemi életre való hatásukból következtethetünk, talán remélhetjük, hogy a jövőben az egészséges észjárás együtt fog haladni a felfedezésekkel és hogy a hagyomány, amelyből élünk, továbbra is barátságos fénnyel világít majd előttünk az ismeretlenbe.

(P. Berinkey Irma fordítása)

 

[+] A sajtó alatt levő Mai Angol Dekameron előszava.