Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története

Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
A renaissance és felvilágosodás között

Renaissance... újjászületés, - de miből? Antik szellemből, politikai érzületből, misztikából, a személyiség, a társadalom, a tudás új formájából? Mikor kezdődik, az újkorral vagy Szent Ferenccel? Mi a renaissance, egy régóta előkészített folyamatnak, a protorenaissanceok hosszú sorának zárófejezete, vagy pedig egyetlen plasztikus jelenség, amelyet világok választanak el a középkortól? Forradalmi végszó, vagy diadalmas beköszöntő? S hol keressük a forrásvidékét, Bizáncban vagy Nyugaton? Az olaszság külön nemzeti-szellemi mozgalmáról van-e szó, amely «megfertőzi» Európát, vagy pedig mindenütt megtalálni nyílt vagy leplezett feltételeit, ahol antik vér kering a nemzeti kultúrák erében? Ahány nézőpont, annyi renaissance-kép. Az bizonyos, hogy az európai kultúrkör szellemét a kereszténység óta nem érte a renaissance-humanizmuséhoz hasonló erejű hatás. A renaissance hallatlan dolgokat ígért, de ígéreteit a költészetben váltotta be legkevésbbé... Babits szemében az antik szellem kontinuitását igazolja; de első csodált és ünnepelt megnyilatkozásainak jórésze fényét veszti, mihelyt Babits a maga szigorú költészet-eszményéhez, a «nagy», magas költészethez méri őket. Leleplezi Petrarca érzelmes új konvencionalizmusát (ami különben egyik nyitja világirodalmi hatásának, a petrarkizmusnak), le a humanisták céltalan virtuozitását, s Janus Pannonius költészetéről leírt ítélete egyúttal halálos ítélete annak a sokszáz humanista költőnek, akik antik ősökkel hitelesíttetik szenvedélyüket, minden érzelmi helyzetüket, lélekzetüket, antik hasonlatokkal és képekkel preformáltatják minden hangjukat. De viszont éppen azért igazolja a kényes ízlés előtt Boccaccio gazdaságos művészetét, figyelmeztet a Krisztus követéséről írt könyv «szubtilis szigorára, remegő lelkiségé»-re, Chaucer konkrét szépségeire, Villon «bujkáló» lírájára. Erasmusban felismeri a teljesen felszabadult s mindenen felülemelkedő, - s tegyük hozzá -: a latin formaruhát is átszellemítő szellemet. A renaissance igazi történeti funkciója ott kezdődik, ahol latinnyelvűségét nemzetire cseréli, lemond gőgös külön-állásáról, területenkívüliségéről, szétárad a nemzeti irodalmak között, s nem kívülről vagy felülről segít irányítani, megformálni, nagykorúsítani őket. Valójában Babitsot is inkább ettől a pillanattól kezdve érdekli. Fínom kézzel elemzi ennek a felszabadító funkciónak a hatását Michelangelóra, Rabelais világára, klasszicizáló hatását a Plejád költőire, háttérszerepét a Montaigne új szkepticizmusa körül, reaktív hatását Lutherre. Talán csak a Kalvin szigorú humanizmusa - (az ő Institution de la religion chrétienne-jével kezdődik az új francia próza története) - hiányzik a kép teljességéhez. Vagy: megmutatja, hogyan segít a renaissance Ariostónak birtokba venni a középkor nagy meseörökségét.

Az olasz irodalom Tassóval kiadja erejét, egyelőre befejezi világirodalmi életét; a Franciaországé csak most kezdődik igazán, Magyarország egyetlen hanggal vesz részt a versenyben, a Balassáéval, Portugália és Spanyolország igazi renaissance nélkül éli végig a XVI. századot. Anglia mindeddig alig jutott szóhoz. Babits most ragyogó közjátékot varázsol elénk: az Erzsébet-kor angol irodalmát. Ezúttal nem hazatérésről vagy partraszállásról van szó, mint a görög fejezetben, sem evokációról, mint a középkorban, sem renaissanceizmusról: Babits egyszerűen otthon van. A belső «analógia», a «konformitás» törvénye még sohasem érvényesült ilyen mértékben, ilyen fenntartás és tartózkodás nélkül. Babits valami szuggesztív szenvedély hangján próbálja megértetni az olvasóval, hogy az angol humanizmus nem bezárkózást és szabályokat jelent, hanem új gazdagságot, hogy költészete nem amolyan kultúrfölösleg, vagy valóságfölösleg, hanem a valóság folyatása, szépség, ragyogás a valóságban. De amit Spenserről, Marlowról mond, az mind csak előre utal, türelmetlenül, a nagyobbra, legnagyobbra, Shakespeare-re. Babits szakít egy százéves gyakorlattal és elmélettel: Shakespearet, a költőt élesen elválasztja, helyesebben: megszabadítja a színpadi írótól. Kétségtelen, hogy a színész, a színpadi író állandó munkatársa a költőnek, hogy folyton engedményekre kényszeríti a közönség, az időpont ízlése iránt, gyakran háttérbeszorítja, hogy ráerőszakolja a maga akaratát. De az is kétségtelen, hogy Shakespeare világának van egy része: a mágikus szépségé, a szentivánéji álombűvöleté, a Prospero-magányé és varázslaté, a Hamlet-talányé, a líráé, ahol Shakespeare nem megismétli, hanem újjáteremti a valóságot, ahol nem szorul modernizáló rendezők, cirkusz, frakk, egy másik illuzionisztikus művészet támogatására, ahol minden a teremtő pártatlanság jegyében áll s a drámai küzdelem isteneknek tetsző látvány. Ezt a költőt fedezi fel s ünnepli Babits olyan áhítattal, amilyenre nem volt példa a nagy romantikusok óta. Shakespeare után Milton: a puritán prédikátor, aki a költészetben folytatja életművét, a «mindent kívülről néző» emberábrázoló után «egy vakember fényálmai». De Miltonnal már mélyen bentjárunk a XVII. században, a nagy században. Ez Shakespeare nélkül is mozgalmas és gazdag korszak és lépten-nyomon próbára teszi az ember történeti szemmértékét és tapintatát.

Itt van mindjárt a barokk-kérdés. A barokk őshazája Olaszország, Spanyolország; legfontosabb tartományai Délnémetország, a császári Ausztria, az az Európa, ahol nem tudott gyökeret verni a reformáció vagy ahol győzött az ellenreformáció (kivétel csak egy van: Franciaország!). Itt új nyelv, új forma születik az ellentétes erők, Olimpusz és Krisztus, racionalizmus és irracionalizmus, szépségáhítat és szépséggyűlölet, fény és homály, égi és földi szerelem pazarló játékából, belső nyugtalanságból, egyetemes tanácstalanságból, bizonyosságkeresésből. Egyebütt viszont a mozgalmasság megmarad üres mozgalmasságnak, céltalan dinamikának, nem válik eleven szótestté, csupán a már meglevő nyugtalanságot fokozza. Egyebütt a barokk import, tartalmatlan pompa és dísz. Nem a test és lélek nászából született, hanem az agy, a pompaszeretet, a fül, a szem, az utánzás meddő akaratából, nem a bőség természetes hasonlata, hanem a belső szegénység, rutin, hisztéria színes takarója, s emellett egy pillanatra sem siklik ki a számító ráció, az «ész» ellenőrzése alól. (Az utolsó évek barokk-lázával különben a német tudomány inficiálta a magyart, az érdekelt spanyolok és olaszok jóval tartózkodóbban ítélik meg az egész mozgalmat.)

Babits jól látja a barokk lényegét: «Valami lelki nyugtalanság dolgozik itt, valami lírai erő. A modern lirizmus munkál titokban. Hiszterikus pompában vagy féktelen trágárságokban is ez tör ki. Lassankint hiszterikus pompa borította el magát a nyelvet is.» ...Megrajzolja az irracionális barokk terjeszkedésének, diadalainak, elfajulásának európai térképét, útját, amelynek végén már csak «tiszta rutin, öncélú és üres ragyogás, köteles dekoráció, sablón és túlzás». Az a finom megjegyzése, hogy Franciaországban «a szellemi pazarság barokk kultusza is társas formát ölt», egy sereg francia irodalmi jelenségnek a kulcsa.

Aki betelt Shakespeare fényével, vagy a shakespeareomániás németekhez járt iskolába, mint a mi irodalomtörténészeink jórésze, az hajlandó félreismerni a XVII. század francia klasszicizmusát, affektált ruhát, retorikát és deklamációt látni ott, ahol valójában racionalizált szenvedélyről, az egyetemes rend gondolatához igazodó fegyelmezett életről, az udvariság magas iskolájáról, a francia és az antik szellem legtermészetesebb egyezményéről van szó. Babitsot nem köti dogma és iskola, ő tudja, amit Franciaországon kívül csak most kezdenek sejteni, hogy a rációnak is lehet zenéje, hogy a szigorú formafegyelem és akadémikus szabályok mögött is lüktethet vér és eleven élet: Corneilleből kihallja az ész heroizmusának szenvedélyét, Racineból a hideg és konvencionális formákon keresztülizzó költészetet, a Phaedra olvasása közben pedig az az érzése, «mintha a szerelem mély poklaiba ereszkedtünk volna». Csak Moliére-rel bánik szigorúbban a kelleténél, amikor megtagadja tőle a «költői» jelleget.

A spanyol irodalom a maga állandósított középkorával, orientalizmusával, misztikájával, hiszterikus rohamaival, grandezzájával mindig Európa szélén állott. Exotikus varázsa időként megejtette Európát, sőt a Habsburg-uralom tekintélye nagyképű etikettjét is elfogadtatta vele. Babits négy nevet választ ki a sok közül. Választása szerencsés és jellemző: Cervantest európai és emberi fölöslege teszi európai jelenséggé, az, ami több benne a csak-spanyolnál; Lope de Vegát és Calderont, az emberi és európai többlet hiánya teszi megközelíthetetlenül spanyollá, Graciant «gondolatromantiká»-ja megközelíthetően európaivá. Spanyolország ezzel el is tűnik a világirodalom színpadáról. Németországot Opitz s Angelus Silesius képviseli. (Ez utóbbi helyett inkább Cervantes német megfelelőjét, Grimmelshausent, választottam volna.)

A XVII. század szinte átmenet nélkül torkollik a XVIII.-ba. A vezető nemzetek szellemi életének racionalizálása, a vezető irodalmak klasszicizálódása nyugvóponthoz közeledik.

A csoda tűrt, alkalmatlan idegen. A súlyos dekorációt felváltja a könnyű ornamens, a barokkot a rokokó. Az élet egyetlen célja a földi boldogság, nyugvópont a racionalitás és irracionalitás két sarka között. A nagy költészet hallgat. Ami költészet van, az verses pedagógia, eszköz a kritikus vagy szatiraíró kezében. Babits nem szereti ezt a kort; nincs kor, amelynek megépítésében olyan kevés része lett volna az analógián alapuló rokonszenvnek. Szigorú mértékkel is méri s éles szemmel látja fogyatékosságait, negatív jegyeit, sőt néha csak ezeket látja. Nem szereti magabízó optimizmusát, istentelenségét, áhítatnélküliségét, filozófiai, szociológiai, politikai célkitűzéseit, líra-ellenességét, noha számontartja vívmányait: valóság- és természetszemléletének megerősödését. Nem sokra becsüli a rációellenes erők első jelentkezését, a szentimentalizmust sem, noha tudja, hogy nagy jövő áll előtte, hacsak nem ered olyan mély ösztönös forrásokból, mint a Rousseaué. Ha választania kell a felvilágosodás két európai iránya között, nem a deduktiv franciára, hanem az induktiv angolra esik a választása, s a próza két reprezentatív formája közül is az angolt választja. Kedves írói angolok: Defoe, Swift... Voltaireben alig talál pozitív értéket (Diderot-t is többre becsüli nála), csak a Candidenak kegyelmez meg. Az egész hiányzó francia költészetért úgyszólván egyetlen könyv kárpótolja, Rousseau Vallomásai. «A szándékolt őszinteségen túl a lírai őszinteség is megvan benne és ez teszi remekművé», s tegyük hozzá: egyúttal egy új kor kezdeményezőjévé. Rousseau hatása Németországot rázza meg a legjobban. Babits ezen a ponton kapcsolja be az európai kontinuitás folyamába a nagykorúsított német költészetet. (Klopstock.)