Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 10. szám · / · Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története

Turóczi-Trostler József: Babits és az európai irodalom története
Az irodalom autonómiája; világirodalom és európai irodalom

A nyugati világkép sorsára döntő befolyással van az a hősi küzdelem, amelyet a teológia gyámsága alól felszabaduló emberi értelem folytat a maga teljes autonómiájáért. Az új humanizmus valójában csak ennek a küzdelemnek a során számol le a középkor utolsó, belső csökevényeivel. E küzdelemmel párhuzamosan halad s nem kevésbbé izgalmas az a másik, amelynek végső eredménye a világi szellem és irodalom autonómiájának a kiépítése. A renaissance páratlan felfedezése: az öncélú szépség, öncélú költészet káprázatnak bizonyult. A reformáció könyörtelen etosza nem kér sem a vita angelicából, sem a vita aestheticából. Előbb degradálja, aztán törvényen kívül helyezi a renaissance szép világát. A XVII. század intellektuális ellenőrzés alá helyezi a szellemi életet, az egyéni és kollektív áhitat, az érzés, a képzelet formáit, a nyelvet, színpadot, divatot, természetszemléletet. A XVIII. században delelőpontjához ér ez a folyamat. Az élet álom, Isten hasonlata, mondja a barokk; az élet allegória, isteni vagy intellektuális példatár, mondja a XVIII. század. A degradált, tűrt költészet századokig csak a teológiának tartozott felelősséggel, most pedig az értelem előtt is tartozik igazolni magát. Kénytelen elviselni a humanisztikus filozófia, az új természettudományok, a vallás hármas tiranniszát. De éppen ezen a végzetes és szégyenletes mélyponton siet megváltására a felszín alatt szunnyadó germán és román irracionalitás száz meg száz hangja, népköltészet, biblia, Rousseau, Cervantes, Milton, Shakespeare és Goethe lángelméje. Nagysokára a XVIII.-XIX. század fordulóján az európai romantika zenéjéből és felfedezéseiből megszületik egyfelől az autonóm költészet, másfelől a költészet autonóm tudománya.

Ezt az érzékeny autonómiát sok megrázkódtatás érte azóta. Sokszor homályosították el szellemen-kívüleső erők, sokszor sajátították ki művészetellenes, áruló programmok. De talán sohasem fenyegette annyi és olyan sötét veszedelem, mint ma, a felelőtlen irracionális kalandok, a mindent elborító, áhítatnélküli politikai és szociológiai láz, a minden képzeletet megszégyenítő lelki szerepváltozások, áltudás idején. Babits irodalomtörténete az időpont könyve; elhárít magától mindent, ami csak az időpont kegyelméből él, első betűjétől az utolsóig vallomás: az autonóm szellem és irodalom, az autonóm költészet szenvedélyes apológiája.

Babits irodalomtörténete a legegyénibb mindazok között az irodalomtörténeti könyvek között, amelyeket ismerek: minden ítéletéből kihallani esztétikai-etikai érdekeltségét. Csak arról beszél, amit «megélt», amit meghódított magának, ami belső tapasztalásként él benne. Nem vezet sem temetőbe, sem múzeumba, nem költöget halottakat s nem kerget kísérteteket. Minden lépése invokáció és evokáció: addig ostromolja a multat, amíg jelenné nem válik. Eleven egységként mutatja be, ami eleven egység volt, vagy legalábbis megmutatja a hozzávezető legrövidebb, legszerencsésebb utat. Viszont meghagyja halottnak, amit nem teremthet újjá. Nem bízza magát az intuició tétovázó varázsvesszejére, hanem tudatosan válogat a felismert, «megélt» értékek között. Itt nincs szó külön «elvonható» elméletről, egyetlen üdvözítő módszerről. Babits magasabbrendű «filológiá»-ja nem terméketlen könyvtudáson alapul. Arisztokratikus «lényegszemlélet», amelynek azonban semmi köze a modern irracionalisták naiv délibábhüvelyezésével. Eszköze, forrása a megértés, az a «konformitás», aminek Steinthal, a néplélektan megteremtője, nevezte, az az égő rokonszenv, amelyről Max Scheler beszélt. Művészi eszménye a «nagy» művészet, melynek jellemző vonásai a formai törvényekhez alkalmazkodó bőség és szabadság, az élő rend és mérték tisztelete, a megfékezett remegő zene mozgalmassága. Csak az ilyen művészetben megörökített időtlen és mégis mindig időszerű szellem sorsa, folytonossága érdekli. Bátran magáénak vallhatná Schopenhauer axiomáját: a műalkotásoknak nincs története, csak örök léte. A puszta időszerűséget, a puszta nyelvemléket, életrajzot, évszámot, szociológiai, lélektani, ízléstörténeti anyagot mint anyagot kirekeszti a maga világából. Minél teljesebb a belső analógia Babits és «hősei» között, annál mélyebbre visz a megértés útja, annál közelebb kerülünk a műalkotás középpontjához. Ha van «költészettudomány», a Babitsé az: szimbolum-értelmezés, jel-fejtés. Egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy a XX. században él s hogy munkája közben századokat kell áthidalnia, hogy minden kor és író állandóan új feladat elé állítja megértő készségét, hogy egyre újabb «perspektivikus» alkalmazkodásra kényszerül. Az ilyen perspektivizmus súlyos veszedelemmel járhat: elhomályosíthatja a mértékeket, ötletszerűségre, relativizmusra vezethet. Babits azonban elkerüli ezt a veszedelmet. Perspektivája változhatik, de értékszemlélete és mértékei megmásíthatatlanok. Álláspontját elejétől kezdve determinálja antik-keresztény kultúrhumanizmusa, kultúrfegyelme, a Hellas és Roma aeterna, a maga örököseivel és jogutódaival, az alkotó szellem halhatatlanságába vetett hite az a tudat, hogy a halhatatlanság jelenünk egy darabja. Babits az irodalmi halhatatlanság fenomenológusa, irodalomszemlélete a halhatatlanság fenomenológiája. S determinálják hősei, az írók és művek, a maguk elidegeníthetetlen törvényszerűségével: ez a képzelhető legerősebb kontroll. Ehhez járul, hogy Arany óta nem akadt magyar költő, aki a Babitséhoz hasonló áhítattal venné körül a forma etoszát, akinek olyan érzékeny szeme volna a forma etoszának világrendjén ejtett sérelmek iránt. A költői formák etikája ott él a kritikusban, fordítóban és essayíróban, érzéki testet öltött a költőben, most pedig természetes fogalmi alapépítménnyel szolgál az irodalomtörténetírónak; egyfelől feleslegessé teszi, másfelől pótolja a tartalmatlanná lett hagyományos kategóriákat; állandóan ébrentartja, táplálja szemlélő és értékelő felelősségérzetét.

Babits irodalomtörténete nem kézikönyv, vagy iskolai példatár, ítéletek összegezése, hanem műalkotás. Ami benne példa, hasonlat és tanítás, az együttjár az igazi műalkotás szellemével. A filológiai teljesség követelményével közeledni hozzá épp olyan együgyűség volna, mint számonkérni Madáchtól, miért nincs színei között magyar szín? Autonóm szellem, a forma etosza, a plátói szépség és a «nagy» költészet eszménye... e hármas csillagkép fénye elég erős ahhoz, hogy bevilágítson huszonhét hosszú századot.

A «világirodalom» szó Goethe alkotása. De a világirodalom fogalma jóval régibb, már előtte is ismerik: a francia Voltaire, az olasz Vico, a német Leibniz, a barokk nagy polihisztorai, eszméjét pedig már századokkal előbb megvalósítja Hellász, Róma, a középkor. Csakhogy a görög világirodalom kizárólag a görög világ irodalma, a római világirodalom pedig összeesik az impérium, a humanitás érvényének a határaival. A középkor keresztény világeszméjének az égboltja alatt egyéni jelleg, távlat, háttér nélkül élnek egymás mellett a nemzetek: szinte észre sem venni, melyik itt a hang s melyik a visszhang. Goethe koncepciója, Goethe egyetemes metamorfózis-gondolatának a párja, élő szervezet, nemhogy elhomályosítaná, hanem ellenkezőleg megőrzi a nemzeti egyéniségek nemzeti jellegét s így foglalja őket nemzetfölötti egységbe: természetes kiválasztás, szakadatlan érték- és kultúrcsere, kölcsönhatás eredménye, sokszínű nemzetközi hangverseny, amelyben minden nemzet részt vehet és részt is vett, mihelyt ütött szellemi-történeti küldetésének az órája. S mindig akad nemzet, amely ellátja az európai irányítás funkcióját: az olasz, spanyol, francia, angol, német, sőt szórvány-lángelméik révén, hacsak néhány rövid pillanatra, a többiek, az orosz, sőt a magyar is.

Babits világirodalom-fogalma közel áll ehhez a koncepcióhoz: «Aki a világirodalom történetét írja..., az a közöset keresi a sokfélében, az egységes szellemi folyamot nemzetileg széttagolt világunkban. Az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy élő szellemet... árama átüt nemzetről-nemzetre, hol itt, hol ott ragyog föl s lüktet tovább s máig sem vesztette el egészen erejét s egységes lendületét.»

Babits a világirodalom fogalmát Európára korlátozza, s ezzel megszabadít egy felesleges fikciótól. Alig van Európán kívüleső irodalom, vagy könyv, amely fölismerhető, önálló jegyekkel vett volna részt Európa szellemi-irodalmi életében. Valahányszor egyik vagy másik megpróbálkozott vele, kénytelen volt rendszerint feladni önállóságát, vagy álmorfózisra kényszerült. Ami belőlük életerősnek, «európaképes»-nek bizonyult: eposzi forma, mese, mitosz, filozófia, arab lovagi lira, esetről-esetre görög, spanyol-zsidó közvetítéssel fölszívódott. Európa vérkeringésébe, akklimatizálódott. Minden egyéb (pld. Szaadi a XVII. században, kínai filozófia a XVIII.-ban, ind irodalom a XIX.-ben...) megmarad exotikumnak, rövidéletű epizódnak, affektált divatnak, idegen testnek, hacsak nincsen szó olyan szerencsés találkozásokról, amilyen a Goethe találkozása Háfizzal, Schopenhaueré Buddhával, E. Fitzgeraldé Omár Khajjámmal, a M. Buberé a keleti misztikával. Hiszen még a hozzánk közelebb eső orosz vagy északi germán irodalmakat is csak nagykésőn, hosszas habozás után recipiáltuk. S nem véletlen, hogy a «világszellem» legmerészebb történeti képe, a Hegelé is, elsősorban Európát tartja szem előtt. Babits bátran lemondhat egy sereg irreális távlatról: európai távlata annál reálisabb.