Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám

Szentimrei Jenő: Az erdélyiség vitája

Erdélyi hozzászólás

Nehéz volna persziflázst nem írni a Jancsó Elemér cikke körül keletkezett kölyökviharról, ha odáig nem mérgesedik a dolog, hogy Babits Mihály is szükségét érzi a Nyugat védelmére kelni. A Nyugat keletkezése óta hangsúlyozza, hogy minden cikkért írója felel és íme mégis védekezni kénytelen gyanúsítások ellen, mert vagy az író mutat túlságosan kicsiny céltárgyat, vagy az alkalom volt kedvező, hogy végre bizonyos sértett hiúságok kirobbanhassanak egy-egy könnyen kezelhető médiumon keresztül vagy a névtelenség leple mögül. Elismerem, hogy a gyanú kellemetlen sűrűből nyilazott a Nyugat felé. Schöpflin és Babits azonban megtalálták a legszerencsésebb formát a maguk álláspontjának tisztázására, tehát a továbbiakból nyugodtan «kiszigetelhetjük» a Nyugatot. Marad a támadó és az ellentámadók közötti kebli vita, ebben akarnám illetékesnek feltolni magam többféle jogcímen. Először: az első összefoglaló jelentést a tízéves erdélyi irodalomról én írtam pár évvel ezelőtt Móricz Zsigmond felkérésére a Nyugatban. Ekörül is voltak prüszkölések, de nem jutottak el a nyilvánosságig, amiből arra kell következtetnem, hogy sikerült emberileg elérhető mértékig tárgyilagosnak lennem. Támadási felületeket nem szoktak kihasználatlanul hagyni, akiknek igazuk van. Másodszor: bűnrészes voltam a transzilván bölcső rengetésében és a gyermekcipős apróság dédelgetésében ama sokat emlegetett Kazinczy-időszakban. Harmadszor: nem érzem magam bűnösnek a «védekező összetartás» szellemének ápolásában, mert a magunk szűk erdélyi körén belül, de kívül is rajta, volt elég alkalmam leszámolni az erdélyi «íróság» nem egy élősdijével. Támadóhoz és ellentámadókhoz térben és a célkitűzések közösségében eléggé közel, de eléggé távol állok ahhoz, hogy bizalommal fogjak a műtéthez, ha netalán fájdalmas lesz is a nemesebb részekhez közel a kés munkája.

Schöpflin után voltaképpen csak a részletekben van néhány szavam Jancsó Elemér cikkéhez. Mert az általános kérdésben Schöpflinnek tökéletesen igaza van: «Jancsó cikkével én sem azonosítom teljesen magamat, kritikai szempontját értékesnek, de egyoldalúnak tartom... nem egy megállapítása kritikailag helytáll, azt azonban el kell ismerni, hogy irodalmi színvonalon és hangon van megírva», stb., stb. Aki olvasni tud, megtalálja ezekben a sorokban csaknem pontosan azt az értékelést, amit Jancsó Elemér megérdemel. Valamit azonban hozzá kell tennem, ha mégolyan érzékenyen is fogja érinteni Jancsót, de ezen a ponton érzem jogosultnak az ellentámadók berzenkedését is. A cikk megírásánál használt fölényeskedő hang nem áll arányban semmiképpen azzal az írói vagy irodalomtörténészi teljesítménnyel, amely Jancsó mögött áll. Ezt a hangot még csalhatatlan ítéletű bírák sem használhatják, sőt azok fogják legkevésbé használni, mert a csalhatatlanság roppant felelősségérzést párosít és ítéleteiben annál óvatosabb, mentől nagyobb súllyal esnek azok a köztudat serpenyőjébe. Jancsó Elemért úgy ez az írása, mint valamennyi ezt megelőző, nem rosszhiszemű, de meggondolatlan fiatalembernek jellemzik, kinél a mennyiségre való termelés előbbrevaló a minőséginél s a tények mérlegelésében sem nem eléggé pontos, sem nem eléggé következetes és - nem is mindig jóltájékozott.

Bizonyítékul néhány kiragadásra érdemes példát jegyeztem ki magamnak «inkriminált» cikkéből. Nem áll például, hogy Erdély napirendre tért volna Adynak az ismeretlen Korvin-kódex margójára rótt írásműve fölött. Jancsó Elemérnek tudnia kell, hogy Adyt elsőnek éppen Erdély becsülte meg. Adynak a magyar vidéken talán legelsőül Marosvásárhely adott pódiumot, Ady körül a kolozsvári sajtóban csaknem olyan elkeseredett harcok folytak különösen a háborús években, akár a budapestiben, s az ismeretlen Korvin-kódexről szóló írással kezdtük a Jancsó által is jólismert és megemlített Új Erdély című, koratranszilván folyóiratot, hogy pár évvel később a kolozsvári Napkelet legelső száma is erre az írásra hivatkozzék, mint kovászra az erdélyi irodalmi reménységek élesztésében.

Nem áll, hogy önálló erdélyi irodalomról és erdélyiségről, mint szellemi vagy politikai áramlatról «nemigen» beszélhetünk 1867 és 1914 között. Már hogyne beszélhetnénk. Jancsó elemér nyilván nem tud Petelei tevékenységéről, aki egész élete munkáját erre a kártyára tette föl. Nem tud az Erdélyi Irodalmi Társaság alapításának körülményeiről, mikor az alapítók éppen a sajátosan erdélyi irodalom felvirágoztatásával indokolták kezdeményezésüket, sőt Brassai Sámuel székfoglalójában odáig ment, hogy akadémiajelleget sürgetett a társaságnak, mert szerinte a Magyar Tudományos Akadémia nem elégíti ki a tudósok ígényeit. Itt élt és itt dolgozott még akkor Medgyes Lajos dési költőpap, Petőfi kortársa és jóbarátja, aki még 1880 körül is versben pattogott Erdély és Magyarország elsietett uniója ellen. Mellettük és körülöttük buzgólkodott Mentovich Ferenc, Szász Gerő és Tolnai Lajos, akik a maguk idejében nem számítottak ám második garnitúrának, hiszen Arany és Gyulai Pál folyóiratainak is kedvelt dolgozótársai voltak, talán az egy Tolnai kivételével. Az akarat és a jószándék tehát élt a régebbi erdélyi írókban a hivatkozott évtizedekben is, csak a viszonyok nem kedveztek kezdeményezéseiknek. Dózsa Endre 1902-ben éppen a transzilvánizmusról folytatott vitát az akkori Pesti Naplóval. Az erdélyiségről mint politikai áramlatról pedig Dózsa Dánieltől egészen Bethlen Istvánig nagyon sokan tudnának beszélni, ha kiásnók a feledés homályából régebbi megnyilatkozásaikat.

Nem áll, hogy 1919 és 1925 között több mint ötven magyar napilap volt Erdélyben. Tizennégy napilappal jöttünk át a főhatalom változásakor és ma, mikor krajcáros lapoknak valóságos inflációjáról beszélhetünk, aligha van több harmincnégynél. Két évvel ezelőtt legalább, mikor utoljára összeszámoltam, ennyi volt.

«Nem egy tehetséges író letörése, elkallódása tulajdonítható a nagyszámú erdélyi Brunetiére-ek pöffeszkedő, naiv és tudatlan kritikájának» - írja másutt Jancsó. Ez először is élénk ellentmondásban áll a pár sorral föntebb olvasható mondattal, mely így hangzik: «Az a baráti és irodalomtermelési láz, mely Erdély magyar sajtójában 1919 és 1925 közt Kazinczy korához hasonlóan mindennel megelégedett, ami magyar és irodalom, olyan beteges folyamatot indított el, amiknek káros hatása még ma is érezhető». Egyszer pajtáskodás, máskor naív és tudatlan Brunetiére-kedés? Ejnye, ejnye! Egyetlenegy tehetséges író letöréséről tudnak az elmult tizenhét év annálesei, a Szombati Szabóéról. Ha valaki, úgy én még a fű növését is számontartottam éveken keresztül Erdélyben, de számbavehető tehetségletörésekről nem értesültem, s ha már Szombati Szabónál tartunk, az ő egyidőbeli népszerűsége a legbeszédesebb cáfolata Jancsó abbeli merész állításának, hogy az erdélyi irodalom termékei, s különösen a versek nem fogytak volna ezen a területen 6-800 példánynál többen. Szombati a könyvszekrényéből árult ki 2000 példányt Életem és Lavinák élete című versköteteiből, minden könyvkereskedői közvetítés nélkül. Komoly kiadók, akik ismerik a közönség felvevőképességét a versköteteket illetőleg, egyébként is hatalmas számnak mondanák azt a 6-800 példányt, amit egymagában az erdélyi közönség felvett erdélyi poéták könyveiből.

Nem áll, hogy erdélyiség és európaiság egymással szembenálló, sőt egymással hadilábon álló törekvések lehettek volna valaha is Erdélyben. Még a transzilvánizmus legködösebb megfogalmazása sem állítja szembe a kettőt. Itt Babits a valóságnak megfelelően tapint rá a szög fejére: «A transzilvánizmus nem elzárkózni, de gazdagítani akar. Erdélyiségében magyarságát őrzi és Európát gazdagítja». Egészen nevetséges, hogy Jancsó ideológiai és művészi szempontból pontosabb megfogalmazását sürgeti a transzilvánizmusnak, a «képzelt, mithikus, romantikus és irracionális» transzilvánizmus helyett. Az írás gyakorlat, nem elméleti megfogalmazások sorozata. Az író csinálja és nem magyarázza a transzilvánizmust, tehát nem is lehet kötelességévé tenni, hogy pontos megfogalmazását adja. Ez az irodalomtörténész feladata volna, lévén az ő mestersége az irodalmi tények összegezése és rendszerbefoglalása. Aki pedig nem tudja levonni a «misztikus és irracionális» megnyilatkozásokból a konkrétumok körvonalait, amint az Babitsnak kapásból sikerült, az ne nevezze irodalomtörténésznek magát.

Tény, hogy az erdélyi könyvnek kisebb a sodró ereje Erdélyben, mint Magyarországon, de némi jóhiszeműséggel erre sem nehéz elfogadható magyarázatot találni. Először: senki sem próféta a saját hazájában. Másodszor: abból, amit odaát várnak az erdélyi könyvtől, az a kevés is sok, amit megtalálhatnak legtöbbjében, a megközelítő valóságábrázolást. Erdélyben viszont a sokkal több is kevesebb volna. Harmadszor: az erdélyi olvasó ugyanazon okokból igyekszik lépést tartani a magyarországi irodalommal, amelyekből az odaátvaló olvasó erdélyi könyvet vesz a kezébe, tehát nem az erdélyi írás róvására fogyasztja magyarországi írók könyveit. Negyedszer: a Színházi Élet, a sárga könyvek és a ponyva nemcsak Erdélyben, hanem odaát is egyformán útját szegik a magasabbrendű irodalmi alkotások terjedésének. Ötödször: az erdélyi író gyakran túlkomoly az erdélyi olvasónak. «Még szórakozásul is a saját bajaimat tálalják elém» - vélekedik az átlagolvasó. Míg odaát éppen az irodalmi törekvések komolysága teszi rokonszenvessé az erdélyi könyvet s ad kétélű fegyvert a magyarországi terméssel elégedetlenek kezébe.

A színvonal-vitába nem akarnék beleszólni. Vegyesértékű bizony az erdélyi termés, de a világ semmiféle irodalmától nem várhatunk sorozatos remekműveket. Más kérdés, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh azzal a pretenzióval jelentkezik, hogy ő «írók kiadóvállalata», tehát tőle a komoly bírálat egyöntetűen magas színvonalú kiadványokat joggal várhat. Nem szabad feledni azonban, hogy a Céh éppúgy csak egy írói csoport vállalkozása, akár a Nyugat. Ami a Céh számláját terheli, azt nem lehet az egész erdélyi irodalom rovására írni.

Kevesebb általánosítás mindenképpen többet használna úgy az egyetemes magyar, mint az erdélyi irodalom ügyének. Pontos tájékozottságot azonban kitől várjon magyarországi szerkesztő és olvasó, ha nem éppen az erdélyi beszámolóktól. Ezen a ponton válnak Jancsó némely felületességei és tájékozatlanságai komoly hibákká. Egy kicsit több felelősségérzést, ítéleteknek és megállapításoknak gondosabb mérlegelését, ellenőrizhetetlen s részben önkényes statisztikai adatokkal való dobálózásban több mérsékletet bízvást és őszinte baráti jóindulattal ajánlhatunk neki. A szempontjainak egyoldalúsága adott esetben és sokoldalúsága másutt, ahol túlbuzgó megértését igazán nehéz megmagyarázni, ugyancsak sok félreértésre adnak alkalmat, de legkárosabbak írójukra, mert ez már a megbízhatóság rovására megy. A legnagyobb baj azonban szerintem Jancsónál a beleélés tökéletes hiánya az írói alkotás belső kialakító munkájába. Olyan irodalomtörténész iskola folytatójának látszik ezzel, mely rengeteg kárt okozott az egész magyar irodalom területén s módszerében csak annyival haladottabb, hogy némi szociológiát is adagol egyoldalú szempontjai közé.

Én is féltem az erdélyi írók legtöbbjét, hogy frisseségük és eredetiségük rutinná ne sekélyesedjék, mert erre némelyiknél máris sok hajlandóságot látok. Nekem is hiányzik hellyel-közzel a szociális tartalom, bár őszintén beismerem, hogy ennek egyoldalú erőltetése sok felkapott és divatos író olvasását egyenesen lehetetlenné tette számomra. A stilromantikában - beismerem - sok veszedelmes kísértés lakozik, de példa a Tamási esete, olyan baj ez, amit ki lehet nőni. Aki belefullad, azért meg nem kár. Maga kereste.

Egyébként az erdélyi könyvek itt is, odaát is eléggé közkézen forognak már ahhoz, hogy egyenként a maguk idejében elbírálhatók legyenek s ezzel komoly irodalmi folyóiratok rendszeresen foglalkoznak is. Erdélyi írókat éppúgy nem lehet egy kalap alá fogni, mint a nemerdélyieket és történelemnek még túlságosan távlatnélküli az erdélyi irodalmi élet ahhoz, hogy végleges ítéletet lehessen mondani róla. Feladatait pedig nem Jancsó Elemér, hanem a műalkotás belső törvényei és a külső adottságok kényszerítő nyomása fogják megszabni.