Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 9. szám
Nehéz volna persziflázst nem írni a Jancsó Elemér cikke körül keletkezett kölyökviharról, ha odáig nem mérgesedik a dolog, hogy Babits Mihály is szükségét érzi a
Schöpflin után voltaképpen csak a részletekben van néhány szavam Jancsó Elemér cikkéhez. Mert az általános kérdésben Schöpflinnek tökéletesen igaza van: «Jancsó cikkével én sem azonosítom
Bizonyítékul néhány kiragadásra érdemes példát jegyeztem ki magamnak «inkriminált» cikkéből. Nem áll például, hogy Erdély napirendre tért volna Adynak az ismeretlen Korvin-kódex margójára rótt írásműve fölött. Jancsó Elemérnek tudnia kell, hogy Adyt elsőnek éppen Erdély becsülte meg. Adynak a magyar vidéken talán legelsőül Marosvásárhely adott pódiumot, Ady körül a kolozsvári sajtóban csaknem olyan elkeseredett harcok folytak különösen a háborús években, akár a budapestiben, s az ismeretlen Korvin-kódexről szóló írással kezdtük a Jancsó által is jólismert és megemlített
Nem áll, hogy önálló erdélyi irodalomról és erdélyiségről, mint szellemi vagy politikai áramlatról «nemigen» beszélhetünk 1867 és 1914 között. Már hogyne beszélhetnénk. Jancsó elemér nyilván nem tud Petelei tevékenységéről, aki egész élete munkáját erre a kártyára tette föl. Nem tud az Erdélyi Irodalmi Társaság alapításának körülményeiről, mikor az alapítók éppen a sajátosan erdélyi irodalom felvirágoztatásával indokolták kezdeményezésüket, sőt Brassai Sámuel székfoglalójában odáig ment, hogy akadémiajelleget sürgetett a társaságnak, mert szerinte a Magyar Tudományos Akadémia nem elégíti ki a tudósok ígényeit. Itt élt és itt dolgozott még akkor Medgyes Lajos dési költőpap, Petőfi kortársa és jóbarátja, aki még 1880 körül is versben pattogott Erdély és Magyarország elsietett uniója ellen. Mellettük és körülöttük buzgólkodott Mentovich Ferenc, Szász Gerő és Tolnai Lajos, akik a maguk idejében nem számítottak ám második garnitúrának, hiszen Arany és Gyulai Pál folyóiratainak is kedvelt dolgozótársai voltak, talán az egy Tolnai kivételével. Az akarat és a jószándék tehát élt a régebbi erdélyi írókban a hivatkozott évtizedekben is, csak a viszonyok nem kedveztek kezdeményezéseiknek. Dózsa Endre 1902-ben éppen a transzilvánizmusról folytatott vitát az akkori Pesti Naplóval. Az erdélyiségről mint politikai áramlatról pedig Dózsa Dánieltől egészen Bethlen Istvánig nagyon sokan tudnának beszélni, ha kiásnók a feledés homályából régebbi megnyilatkozásaikat.
Nem áll, hogy 1919 és 1925 között több mint ötven magyar napilap volt Erdélyben. Tizennégy napilappal jöttünk át a főhatalom változásakor és ma, mikor krajcáros lapoknak valóságos inflációjáról beszélhetünk, aligha van több harmincnégynél. Két évvel ezelőtt legalább, mikor utoljára összeszámoltam, ennyi volt.
«Nem egy tehetséges író letörése, elkallódása tulajdonítható a nagyszámú erdélyi Brunetiére-ek pöffeszkedő, naiv és tudatlan kritikájának» - írja másutt Jancsó. Ez először is élénk ellentmondásban áll a pár sorral föntebb olvasható mondattal, mely így hangzik: «Az a baráti és irodalomtermelési láz, mely Erdély magyar sajtójában 1919 és 1925 közt Kazinczy korához hasonlóan
Nem áll, hogy erdélyiség és európaiság egymással szembenálló, sőt egymással hadilábon álló törekvések lehettek volna valaha is Erdélyben. Még a transzilvánizmus legködösebb megfogalmazása sem állítja szembe a kettőt. Itt Babits a valóságnak megfelelően tapint rá a szög fejére: «A transzilvánizmus nem elzárkózni, de gazdagítani akar.
Tény, hogy az erdélyi könyvnek kisebb a sodró ereje Erdélyben, mint Magyarországon, de némi jóhiszeműséggel erre sem nehéz elfogadható magyarázatot találni. Először: senki sem próféta a saját hazájában. Másodszor: abból, amit odaát várnak az erdélyi könyvtől, az a kevés is sok, amit megtalálhatnak legtöbbjében, a megközelítő valóságábrázolást. Erdélyben viszont a sokkal több is kevesebb volna. Harmadszor: az erdélyi olvasó ugyanazon okokból igyekszik lépést tartani a magyarországi irodalommal, amelyekből az odaátvaló olvasó erdélyi könyvet vesz a kezébe, tehát nem az erdélyi írás róvására fogyasztja magyarországi írók könyveit. Negyedszer: a
A színvonal-vitába nem akarnék beleszólni. Vegyesértékű bizony az erdélyi termés, de a világ semmiféle irodalmától nem várhatunk sorozatos remekműveket. Más kérdés, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh azzal a pretenzióval jelentkezik, hogy ő «írók kiadóvállalata», tehát tőle a komoly bírálat egyöntetűen magas színvonalú kiadványokat joggal várhat. Nem szabad feledni azonban, hogy a Céh éppúgy csak egy írói csoport vállalkozása, akár a
Kevesebb általánosítás mindenképpen többet használna úgy az egyetemes magyar, mint az erdélyi irodalom ügyének. Pontos tájékozottságot azonban kitől várjon magyarországi szerkesztő és olvasó, ha nem éppen az erdélyi beszámolóktól. Ezen a ponton válnak Jancsó némely felületességei és tájékozatlanságai komoly hibákká. Egy kicsit több felelősségérzést, ítéleteknek és megállapításoknak gondosabb mérlegelését, ellenőrizhetetlen s részben önkényes statisztikai adatokkal való dobálózásban több mérsékletet bízvást és őszinte baráti jóindulattal ajánlhatunk neki. A szempontjainak egyoldalúsága adott esetben és sokoldalúsága másutt, ahol túlbuzgó megértését igazán nehéz megmagyarázni, ugyancsak sok félreértésre adnak alkalmat, de legkárosabbak írójukra, mert ez már a megbízhatóság rovására megy. A legnagyobb baj azonban szerintem Jancsónál a
Én is féltem az erdélyi írók legtöbbjét, hogy frisseségük és eredetiségük rutinná ne sekélyesedjék, mert erre némelyiknél máris sok hajlandóságot látok. Nekem is hiányzik hellyel-közzel a szociális tartalom, bár őszintén beismerem, hogy ennek egyoldalú erőltetése sok felkapott és divatos író olvasását egyenesen lehetetlenné tette számomra. A stilromantikában - beismerem - sok veszedelmes kísértés lakozik, de példa a Tamási esete, olyan baj ez, amit ki lehet nőni. Aki belefullad, azért meg nem kár. Maga kereste.
Egyébként az erdélyi könyvek itt is, odaát is eléggé közkézen forognak már ahhoz, hogy egyenként a maguk idejében elbírálhatók legyenek s ezzel komoly irodalmi folyóiratok rendszeresen foglalkoznak is. Erdélyi írókat éppúgy nem lehet egy kalap alá fogni, mint a nemerdélyieket és történelemnek még túlságosan távlatnélküli az erdélyi irodalmi élet ahhoz, hogy végleges ítéletet lehessen mondani róla. Feladatait pedig nem Jancsó Elemér, hanem a műalkotás belső törvényei és a külső adottságok kényszerítő nyomása fogják megszabni.