Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 8. szám · / · DISPUTA

Jancsó Elemér: Néhány szó a “megtámadott erdélyi irodalomról"

A Nyugat áprilisi számában hosszabb tanulmányom jelent meg a háboru utáni erdélyi irodalomról. Húsz év irodalmi életét próbáltam 18 oldalon röviden összefoglalni azzal a céllal, hogy a magyarországi olvasó, aki ma sokat hall «erdélyi írókról és irodalomról», «transzilvánizmusról» és «erdélyi lélekről», arról valamilyen összefüggő és a valóság életszerűségét legalább főbb vonásaiban visszaadó képet nyerjen. Az irodalmat, miként az élet bármilyen jelenségét nagyon sokfélekép lehet felmérni és megítélni. Engem ezúttal két szempont vezetett: mit jelent az erdélyi magyarság életsorsában az utolsó húsz év «erdélyi» irodalma, másrészt mi az erdélyi irodalom esztétikai értéke a modern magyar irodalom utolsó harminc évének mérlegére téve. Mindkét szempont, azt hiszem, becsületes és jogos. A kritikusok nagy többségének mát imádó és a jelen szemüvegén át néző módszerét félretéve, talán egyszer az irodalomtörténet is előállhat, hogy magasabb fennsíkról tekintsen le az alatta és körülötte zajló szellemi életre. Igy mutathat rá a nagy lelki és társadalmi összefüggéseken át a múló jelenségekre és a talán-talán jövőbe igérkező értékekre is. A beszámolóm ugyan elsősorban a valóság, a mai helyzet felmérését célozta, kritikát és értékitéleteket csak óvatosan és ritkán adtam, de mert minden helyzetjelentés nemcsak számadás, hanem egyszersmind számonkérés is, tanulmányom heves vitákra és élénk eszmecserékre adott főként Erdélyben alkalmat. Az Erdélyi Helikonban Makkai László siet a megtámadott erdélyi irodalom védelmére és személyeskedő kritikája még a Nyugatot sem kíméli meg. A Brassói Lapokban Finta Zoltán próbál a Nyugat-tanulmányom és Az erdélyi líra tizenöt éve c. könyvem között ellentmondásokat találni és közben az objektivitás álarca alatt, anélkül, hogy magához a kérdéshez hozzászólana, személyi aláértékelésen át igyekszik megállapításaim értékét kétségbevonni. A kérdés lényegéhez legszebben Reményik Sándor szólt hozzá a Pásztortűz hasábjain Társadalmi funkció c. cikkében, de mellette ugyanaz a folyóirat Vita Zsigmondtól és Szenczei Lászlótól is hozott hozzászólást. Jancsó Béla az Erdélyi Fiatalokban foglalkozott részletesen tanulmányommal, Korvin Sándor az Egy hétben és végül Olteanu két nagy cikkben a bukaresti Curentul c. napilapban. Reményik Sándor és Vita Zsigmond cikkeikben velem szemben azt hangsúlyozták, hogy az erdélyi irodalomnak sokkal nagyobb «társadalmi funkciója» van, mint ahogy én azt látom. Jancsó Béla tanulmányom hiányosságaira mutat rá és főként azt kifogásolja, hogy a székely írókkal és írói csoporttal alig foglalkozom. Korvin Sándor a «baloldali» irodalom nevében emel kifogásokat. Olteanu cikkei viszont jóakaratuk ellenére is félreértik tanulmányom gondolatmenetét és olyan szempontokat fedeznek fel írásomban, amik talán megfelelőek a Curetulnak, de semmiesetre sem tökrözik vissza mondanivalóm igazi arculatát. És végül Szenczei László a szociológiai módszer alkalmazásának jogát vonja kétségbe az irodalom területén.

Bírálóim egy része azt veti szememre, hogy az erdélyi irodalom értékét nem esztétikai szempontból állapítottam meg, hanem abból a szemszögből mértem le, hogy az irodalom mennyiben fejezte ki és szolgálta az erdélyi magyarság életérdekeit. Ez az állítás természetesen époly téves, mint annak a jognak, vagy csak lehetőségnek kétségbevonása, hogy egy nemzet irodalmát nemcsak esztétikai szempontból lehet vizsgálni, hanem úgy is mint egy nyelvet beszélő közösség lelki kivetülését. Vajjon hiba-e és éppen tudományos szempontból bűn-e az, hogy egy irodalomtörténész az esztétikai értékelés tiszteletben tartásával és felhasználásával meri az irodalom és társadalom viszonyait vizsgálat tárgyává tenni? És vajjon nem különös és ellenmondó dolog-e az, hogy az általam «megtámadottnak» vélt erdélyi írók «védői», akik mind hisznek a transzilvánizmusban és fennen hirdetik «erdélyi» voltukat, éppen ennek az «erdélyiségnek» a mai élő és való Erdélynek szemszögéből nem akarják bírálat alá bocsájtani «sajátosan erdélyi» irodalmukat?...

Az író és a közönség viszonya nagyon sokféle lehet, de ez a viszony fennáll és erre az irodalomtörténésznek elsőrangú kötelessége rámutatni. És ha valahol, úgy éppen egy, a multjával homlokegyenest ellenkező feltételek közé került irodalomnál fontos annak a megfigyelése, hogy minő az irodalom és a társadalmi fejlődés egymással való viszonya. Igaz, a szociológiai nézőszög mellé nem ártott volna még az esztétikainak erősebb hangsúlyozása sem s a jelenségeket képviselő jelentősebb írók egyéniségének, lelkialkatának és művészi kialakulásának vizsgálata. A kép így mindenesetre teljesebb lett volna, de akkor a tanulmány egységes és áttekintést nyujtó jellegét vesztette volna el. Az erdélyi irodalomról készülő nagy könyvem, mely már nemcsak az irodalmi életre és a jelenségekre fog rámutatni, hanem magukkal az írókkal is külön-külön kíván részletesen foglalkozni, ezt a hiányt természetesen pótolni fogja. Nincs tehát igaza Szenczeinek akkor, amidőn azzal vádol, bár nevemen nem nevez meg, hogy a «rövidlátás ürügye alatt» «áltudományos társadalomtudományi kenetességgel» a művészet «szabadságát» akarom feszélyezni. Sem a Nyugat-tanulmányomban, sem másutt nem állítottam olyasvalamit, amivel Szenczei és kritikusaim vádolnak. Az ő védelmük a «tiszta irodalom» érdekében szélmalomharc és üres kapu döngetése, mert én és a fogalmakkal tisztában lévő irodalomtörténész társaim kivétel nélkül azt valljuk, hogy az irodalom körébe csak az tartozik, ami a művészi kifejezés bizonyos mértékét megüti. Az írnitudás épolyan kelléke a Parnasszusra vágyakozóknak, mint az olvasni és megérteni tudás azoknak, akik mások felett itéleteket mondanak.

Reményik Sándor és Vita Zsigmond azt állítják, hogy az erdélyi irodalom hatása, társadalmi funkciója sokkal nagyobb volt, mint ahogy én rajzolom. Bár úgy volna! Bár nekik volna igazuk és én tévednék! Valóban nagyszerű lenne, ha Erdély és a Romániához csatolt részek magyar könyvet olvasó tömegei tizezerszámra a Helikon regényeit vásárolnák és az erdélyi írók által felvetett problémákon vitatkoznának. Ez azt jelentené, hogy a «transzilván» irodalomnak valóban gyökere van Erdélyben és köze a mai élethez. A székely falvakban azonban épúgy, mint Erdély nagy ipari és kereskedelmi központjaiban ma a Szinházi Élet és a sárga könyvek a szinte-szinte kizárólagos szellemi táplálék. De nem hisszük azt, hogy az úgynevezett komolyabb irodalomnak ne volna Erdélyben is jelentős olvasótábora. Móricz, Babits, Szabó Dezső, Kosztolányi, Illyés Gyula, Kassák Lajos könyvei legalább is annyi példányszámban fogynak el, mint akármelyik erdélyi író művei. Tanulmányomban azt állítottam, hogy Erdélyben a legutóbbi évek folyamán is jóval több magyarországi kiadású könyvet olvastak, mint erdélyit. Ezt az állításomat akkor, sajnos, csak a megfigyelésre és hosszú évek másoktól hallott tapasztalataira alapítottam. A véletlen folytán épp most jelent meg a Revue de Transilvanieban egy tanulmány, mely teljes mértékben az én állításomat igazolja. Sabin Manuilu, a román statisztikai hivatal egyik vezetője számol be a magyar és román vámhivatalok adatai alapján a Magyarországból Erdélybe jövő könyvekről és lapokról. Ez a tanulmány rendkívül érdekes adatokkal szolgál és adatait a Magyar Statisztikat Szemlére hivatkozva közli. Eszerint Romániába Magyarországról 77 millió lej értékű könyvet hoztak be, de volt év, amikor ez az összeg még nagyobbra emelkedett. A Magyarországról külföldre kivitt könyvek 50-60%-át ma is Erdély veszi meg, pedig a magyar könyvkiadás a háború utáni Erdélyben a régihez viszonyítva nagyot emelkedett. Vajjon e 70 millió lej értékben eladott könyvvel és lappal szemben, milyen értékben fogy az erdélyi könyv? Az erdélyi könyvkereskedők szerint minden 30-40 eladott pesti kiadású könyvre esik egy erdélyi. És éppen ezért kellene az Erdély irodalmi életét irányítóknak belátni, hogy az olvasók és az irodalom között mély szakadék van, amit vagy áthidalnak, vagy önmagukat zárják el nemcsak az élettől, de a fejlődés további lehetőségeitől is. Az erdélyi irodalom nem lehet csupán a pesti könyvkereskedők üzleti konjunktúrájának a függvénye, mert az esetleges bukás, vagy dekonjunktúra az irodalmi élet nehezen kiépített várait semmisíthetné meg és Erdélyben minden újrakezdés nehéz. A húr túl van feszítve. Az erdélyi irodalom éppen a szociális feladatokra ismeréssel válhatik igazi hatóerővé, de ehhez valóságszemlélés és a romantikamentes erdélyiség szükséges. Az író és közönség mithosz-mentes egymásratalálása a való élet fájó és mindnyájunkat égető problémáinak művészi feldolgozásán át olyan feladatkör az erdélyi irodalom számára, amire sok író elnyomott szociális lelkiismeretének felébresztésével bizonnyal képes volna. És így végre megvalósulna az az erdélyi irodalom, amelyik tényleg erdélyi és valóban irodalom. Az irodalom számára nem lehet programot állítani - fogják bizonyára szememrevetni támadóim. Ez igaz! Az író teljes szabadsággal rendelkezik (egyéni és szociális adottságai szerint) a témaválasztásban és a feldolgozás módját illetőleg. De ugyanezzel a szabadsággal bírálhatja el a közönség és a kritikus is az író alkotásait és vallhatja azokat magáénak, vagy vetheti el. Utóvégre az irodalom mégis az olvasótömegeknek és nem a céhtársaknak, a szakmabelieknek iródik csupán. S vajjon nem minden író titkos vágya-e a megértés, az olvasók rokonszenvének megnyerése?

Vita Zsigmond A megvádolt erdélyi irodalom c. írásában azt mondja, hogy «a költő mellett a kritikusnak kellene megszólalnia, hogy védje és bátorítsa» az erdélyi irodalom «további szabad röptét». Azt hiszem, erre a bátorításra már nincs szükség. Erdély magyar irodalma elérkezett a jóakaratú babusgatások után nagykorúságához és elbirja a szigorú, de igazságos kritikát is. Már nem a tömegtermelés, hanem a jobb minőség kell az erdélyi írók szeme előtt lebegjen. Vita szerint csak azt kérhetjük számon az erdélyi irodalomtól, hogy tudott-e a magyarság megváltozott helyzetében, «hitet, életeszményt, célt és kötelességeket adni». Erre azt feleltem, hogy csak részben és csupán néhány száz ember tudott «életeszményt» adni s ez az «eszmény» is gyakran a pesti könyvkiadás változó divatjának irányvonalát követte. Kevés az az író és nagyon szűk az a közönségréteg, ami ez alól kivétel. De bármi legyen is a felfogásunk az erdélyi irodalom hatásáról, mégis egyszerűen túlzásnak kell állítanunk azt, amit Vita cikke végén, mint főérvet felsorakoztat az erdélyi irodalom nagy társadalmi erejének bizonyítására, hogy az az «egész közszellemet megváltoztatta». És éppen olyan túlzás az is, hogy «egy felekezet és egy kollektivum minden erdélyi magyar író».

Makkai László Nyugat-tanulmányom leghevesebb támadója. Félremagyarázó írásához azonban volna néhány szavam. Egy tanulmány gondolatmenetét csak akkor lehet hűségesen visszaadni, ha abból az ismertető a pro és kontra érveket egyaránt felsorakoztatja. Makkai azonban ezt nem teszi. Tanulmányomat úgy mutatja be az Erdélyi Helikon olvasóinak, mint egy az erdélyi irodalmat teljesen leértékelő írást. Tétele alátámasztására tanulmányomból csupán a neki kedvező részeket, sőt legtöbbször csak kiragadott sorokat idéz. Az erdélyi írókról és irodalomról tett elismerő soraimról azonban hallgat, vagy azokat félremagyarázza. Módszerének jellemzésére hadd idézzek egy példát. Tanulmányomban, mint sajnálatos, de való tényt említettem, hogy «Kolozsvár, Nagyvárad és Arad fényes kirakataiban erdélyi műveket még ma is alig lehet látni». Ezt Makkai így ferdíti el: «városaink «fényes kirakatait» erdélyi könyvek ma sem igen homályosítják» (a belső idézőjel az én írásomra, a külső Makkai ismertetésére vonatkozik). Ilyen idézeteket Makkai kritikájából még felhozhatnék.

Egyes kritikusaim szememre vetik, hogy a transzilvánizmusról másként nyilatkozom Erdélyben és másként Budapesten. Ez nem igaz! Már 1931-ben a transzilvánizmus körüli zajos viták alkalmából így írtam az erdélyi irodalomról szóló hosszabb beszámolómban (Új arcvonal. Az erdélyi irodalom útjai 1919-1931.): «Erdélyiség tényleg van, de ezt az erdélyiséget nem kell csinálni, mert ez feltalálható Erdély speciális gazdasági és társadalmi adottságaiban és az azon felépülő szellemi életben. Erdélynek minden időben voltak külön gazdasági és szellemi törekvései. Ezeket, ha akarjuk, nevezhetjük transzilvánizmusnak is, de belőlük szentséget, tabut csinálni fölösleges, szükségtelen és káros».

Ime ez volt és ez ma is a transzilvánizmusról vallott felfogásom. A Nyugat-tanulmányomban és más helyen megjelent hasonló tárgyú írásaimban mindig azt hirdettem, hogy van egy képzelt, romantikus, irracionális és mithikus transzilvánizmus, amely éppen ideológiai és művészi tisztázatlansága és igényei miatt lehet veszélyes és káros. Ezzel szemben azonban van és lehet egy reális, a valóságot visszatükröztető és azt a művészet eszközeivel megváltoztatni akaró erdélyiség, a mai végzetes ellentétekből egy jobb, békésebb és főként szociálisabb jövőt kialakítani akaró erdélyi valóságszemlélet!

Az Erdélyi Helikon most ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját. Az ünnepi beszédek és lelkes beszámolók alkalmából ideje lenne, a senkitől kétségbe nem vont eredmények elismerése mellett, rágondolni azokra a feladatokra is, amik az erdélyi irodalomra még ezután várnak. Ezek a feladatok a következők volnának: az erdélyi irodalom sokat hangoztatott «egységének» tényleges megteremtése a magyar nyelv és műveltség megvédése érdekében. Küzdelem a békés meggyőződés és a művészet eszközeivel a magyar parasztért, munkásért és az egyre szegényebb középosztályért. Őszinte és becsületes kulturközlekedés a románok felé és ugyanakkor harc a szélső nacionalizmus ellen a román írókkal együtt. Az irodalom és az olvasótömegek egymáshoz való közeledése. Magas művészi nívó és a dilettantizmus letörése. A szellemi kapcsolatok kiépítése a magyarországi modern magyar irodalommal... Minden elkülönülés: visszaesés, pusztulás és halál; minden egységre törekvés, ha az a problémákkal való őszinte szembenézésen alapszik és nem azok megkerülésén: jövőbe mutató, erőt kibontó akarat. Élet és továbbfejlődés! Az erdélyi magyar irodalom pedig nem akarhat mást, mint amit az erdélyi magyarság: megtartani nyelvét, megvédeni önmagát s a szegénységben és elhagyatottságban élő erdélyi magyar népet felemelni az «emberi» megértés és kultúra sokat hangoztatott magaslataira. Ennek az útnak az irodalom lehet kibontakoztató tényezője, de ugyanakkor kerékkötője is lehet. Az írókon múlik, hogy az legyen. S ily módon az írók az erdélyi magyarság jövője felett döntenek.