Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 6. szám · / · FIGYELŐ

HALÁSZ GÁBOR: AZ ÖTVENÉVES KÖLTŐ
Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményei - Révai-kiadás

Az összegyüjtött költemények legtöbbször herbáriumra emlékeztetnek. A kötetek még olyanok, mint az egyes versek, az élet szabálytalan ritmusával hajtanak ki, az «összes művek» dermedt egymásmellettiséggel sorakoztatják mindazt, ami lüktetés volt és változat, már a formával rendszerezve, az összefoglalásban bujkáltatva az összefoglaló ítéletet. (A virág plusz láthatatlanul a latin név.) Kosztolányi köteténél mégsem ez volt az érzésem. A virág itt sem eleven, de nem szárított másához kapcsolódik a képzelet, hanem egy életéről készült filmhez, régi mozilátogatók gyönyörűségéhez, amelyik percekbe sűrítette a magból pompás növénnyé érés hosszú folyamatát. Aki a kötetet végiglapozza, ennek a sűrítő, préselt időnek a sodrába kerül, ellenállhatatlanul az évgyűrűk váltására figyel, a huszas, harmincas, negyvenes időszak feleleteit ügyeli az örök kérdésekre, a lélek változó rugalmasságát, az életérzés apályát és dagályát, a szervezet kopását és erőfeszítéseit, önmagunk sorsát a tovatűnő napokban. A míves versek, mint a röntgenképen a hús, egyszerre átlátszó ködbe borulnak és mögöttük lüktetve, munka, élet közben megtetszik a szív. Kosztolányi, a minden áron művész, többet árul el a legszemélyesebb és legközösebb emberi élményekről, mint bárki vallomásos és életre esküvő.

Talán mert művészi célja, eszközei és tárgyai csaknem egyformák kezdettől mostanáig, kapja meg a szemet az igazán és izgalmasan változó: a lélek. Újra és újra birkózni az örök feladattal, lemérni a mai képességet a tegnapi lendület emlékén és kiváncsian várni, mint ki nem számítható, új csodát a holnapot, amelyet csak a holnapi én élhet meg - ez a Kosztolányi-élet értelme és költészetének a lényege. Elmélyedésről, tökéletesülesről nála alig lehet szó, csak a kor kikényszerítette más és más irányú rohamozásról, taktikai fordulatokról, amit az évek diktálnak. A húszévesnek még mesterséges izgatószerre van szüksége, amit a negyvenesnek magától megadnak az elnyűtt idegek, a húszasban még spleen és irodalmi forma, ami a negyvenesben gyógyíthatatlan unalom, a húszas még félt, hogy bánatát, ezt a drágalátos ékszert elveszítheti, a negyvenes már tudja, hogy Nessus-ingként sohasem vetheti le testéről. A Négy fal között kezdője még képzeletbeli sürgönyt küldetett magának, hogy vérében érezze a vészhír rombolását, a Számadás mestere már sok mindent és mindenkit eltemetett, rettegett maga is az ólálkodó haláltól, «lelkek és göröngyök közt» botoltan alig érheti már új döbbenet. A pózok is könnyű grimászból milyen fájdalmas görcsös mosollyá váltak, mély barázdákká a merevült arcon. A magány, amely a fiatalember gőgje volt, most az apaság kacagó intermezzója után sivár, üres egyedüllét, a fájdalom, amelyet dédelgetett az erős lélek, most «megvastagult, vartól dagadt seb», már csak utálkozásra jó. És a test maga, amely szép volt és betegségében is lázálmokban kivirágzó, egyszerre nyügös valóság lett kínjaival, álmatlan éjszakák kábultságával, «gyönge fujtató», ami a semmiből lopja életét. A szervezetnek is megvannak a meglepetései, hosszan előkészített vagy váratlanul robbanó merényletek, egy élet testi történései. És megvannak a szívnek, érzésnek, ösztönöknek, észnek: csöndes katasztrófák, apró megrázkódtatások, látszólag mitsem jelentenek, mégis mintha ítéletet mondanának ki.

Ha negyvenéves elmultál, egy éjjel
egyszer fölébredsz és aztán sokáig
nem bírsz aludni...
- - - - - - - - - - - -
Olykor egy- egy zajt hallasz künn az utcán.
Minden zajról tudod, hogy mit jelent.
Még bús se vagy
Csak józan és figyelmes.
Majdnem nyugodt.

Aki mindig önmagával van elfoglalva, gazdag eseménysort él így át, számtalan rezdülést, amely továbbgyűrűzik az eszmélkedőben; a külvilág csak szegényít. Az élet riportage-zsal dolgozik, a lélek hangsúlyokkal, amelyek kimeríthetetlenek. A háború hekatombái alig hagynak nyomot idegein, amelyeket egy-egy «halálba hívó délután», a nyári nap fülledt haldoklása újra és újra megremegtet. És ha az összeomlás robaja mégis túlzengi a belső hangokat, a fájdalom itt is személyes, az énből szétsugárzó, egyszerre siratja a versek álmát és a pusztuló drága fajtát, a széteső országban régi kertjüket.

Ez a vonás egy lépéssel tovább visz bennünket. Az igazi éntudat folytonos ingereltetés, a külső-belső érzéklések csomója; magunkba hallgatózni annyi, mint az örök visszhangra figyelni. Kosztolányi önmaga szerelmese és lázában a környezet, tárgy- és embertársak furcsa-bús alakjai az elmaradhatatlan vizió. Éppen mert mindent magára vonatkoztat, éli felnagyítva, kínos élességgel a mások esettségét és fájdalmát; a részvét érzékenység. Szeme könyörtelen, de szíve a torkában dobog, amint meglesi a bandukoló rossz költőt, az öregasszonyt a villamosban, a robotoló gépírólányt, az élet dróton rángatott kis figuráit, az egyszerre jelentékteleneket és embervoltukban nagyokat, a halotti beszéddel búcsúztatott akárkit, kinek «a homlokán feltündökölt a jegy, hogy milliók közt az egyetlenegy».

Kosztolányi életbeágyazottsága talán a legtermészetesebb költőtársai között. Ahogy a hajszálgyökerek a tápláló földbe, olyan magátólértetődéssel simulnak ösztönei a fajta, család, vidék közösségébe. Nem rajongó és keserű lázrohamokban, nem különlegességnek és felfokozott élménynek, nem szólamokkal és kigyújtott pátosszal éli meg hatásukat, hanem egyszerű, meleg, vegetatív nyugalommal, örökölt hajlamok engedelmességével, erkölccsé vált fegyelemmel. Az adottságokat, amelyekbe beleszületett, a választott életformát, a megszerzett műveltséget egyforma biztonsággal tudja magáénak, alkotó fölényében egyesítve a vér hagyományait és a szellem forradalmát. Úgy magyar, amint a testvéreinkhez tartozunk, majdnem közömbös, mégis állati ragaszkodással; ha magyarságára eszmél, nyomban rokonait társítja képzelete, porladó ősöket és jellegzetes fejeket családi albumából. «Halottjaim csontját a földben, halavány, matróna arccal, mélyen alvó nagyanyám.» A gyöngédség, amely egyszerre elönti, erősebb sok büszkén viselt köteléknél és az elragadtatás, amellyel művészérzéke kielégül, míg nézi és formálja alakjukat, több forró vallomásoknál.

Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.
Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.
Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.
Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.

De így élet és kép számára a szűkebb család is. A családi költészet többnyire az érzelmek tornája; az anya, vagy feleség személye csak eszköz, hogy a hála, szeretet vagy szenvedély táncrakész kedvét felszabadítsa. Rosszabb esetben genrekép, ahol hálás helyzetük van végletekig kiaknázva, sorsuk példázattá gyúrva. Kosztolányit a viszony, szülők és gyermekek, férj és feleség ősi együttesének lélektani rejtélye izgatja, az alig elemezhető egybefűződés, testi emlékek, lelki megszokás, mindennapok és legbelsőbb mitikus erők összjátéka, valami, amit minden pórusunkkal érzünk, de nyelvünk dadog, ha szavakba akarja önteni. Az apa fel-felbukkanó emlék, a gyerekkorban beidegződött tisztelet jóleső visszaérzése, megrokkanásában is tekintély, magányával bús mementó, elmúlásában megrendítő szépség. Az anya mindig jelen van, gyöngeségében félelmes genitrix, akivel oly reménytelen, ellenkező-odadó küzdelmet vív a testéből szakadt test, mint amilyent Jákób harcolt az angyallal. És a feleség, «titokzatos alvótárs, földi vágyban s a hideg ágyban», az óhajtott és a megszokott, a szerető és az ápolónő, aki lassan olyan nélkülözhetetlenné vált, mint a levegő, olyan melengető, mint a déli verőfény. A gyerek drága játékszer volt nyiló testével-lelkével és most, hogy nagyranőtt, ócska játékként ő tólja félre apját. A család idill, de tragikusan az; fészekéletében úgy ismétlődnek a szomorú helyzetek, mint kint a nagyvilágban.

Ó e magány a régihez hasonló,
mikor még nem éltél.

Távolabb nagynénék és nagybátyák morzsolják napjaikat, bácskai mulatós rokonok töltik kedvüket; szinte nem is élők, csak illusztrációk a Vidékhez. A kisvárost, amelyről adomákat írtak és keserű riadókat, ő föl nem magasztalja, le sem leplezi, krúdisan a színét, ízét, hangulatát élvezi. A magyar regény segédjegyzőket választott hősül és birtokost, hogy a köznapiságba beletört intelligenciát jellemezze, a Kosztolányi-vers patikussegédet, aki testetlen álomalakká stilizálva válik ki a vaskos, kézzelfogható környezetből. De a kép minden céltalanságával éppúgy elgyönyörködteti költőjét, mint a vonatablakból látott alföldi táj, vagy fogadott hazájának, a nagyvárosnak élete; a beilleszkedésnek nincs nála nagyobb mestere. Mert amilyen közel került hozzájuk, éppolyan messze is van tőlük; lévén az egész mégis csak irodalom.

Kell-e még mindig mentséget felhozni erre a «vádra»? Nem érezzük-e, hogy a valóság ott kezdődik, ahol a szemlélet, előtte még káosz sincs, csak békés apátia, süket csend, ahol szelet csak az ébredező gondolat kavarhat és a vihar nagysága egyenes arányban áll a szél erejével. A lélek titkai a magasban vannak és nem a mélyben, az ösztönök eredmények és nem kezdetek. Kosztolányi alaptermészetét tekintve, jámbor bonhomme is lehetne, biedermeier nyárspolgár, aminek egyszer maga is látta magát, békaperspektívájával, a kis dolgok megbecsülésével, apró örömökkel és céltalan bánatokkal, kifelé igénytelen önérzetével, ha ugyancsak a természete nem hajtaná, hogy felöltse a kényszerítő maszkot (a póz mindig életszükséglet) és eszközeinek mesterkéltségével hagyassa jóvá mindazt, ami benne romlatlan és egyszerű. Ideges, amíg a nyugalmat énekli, fáradhatatlan bűvészmutatványokat végez szavakkal és színekkel, amikor már első versébe belesűrítette minden művészi megoldását, a szépségre esküszik és a jóságra gondol. Ilyen elhatározottan homo estheticus csak az lehet, aki menthetetlenűl homo moralis.

Eszközök és megoldás alig változtak, a művészi eredmények mégis különbözők a kötetek rendjében. Nem hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást, hanem éles körvonalú első hullámok ismétlődő, elmosódottabb, bágyadtabb új hullámgyűrűkkel. És csodálatos, ami a tökéletes kört felveri, mindig emlék, visszaidézett benyomás, míg a közvetlen, friss élményék ennek az utánrezgésén ringatóznak; a belőlük született versek feltárulóbbak, de kevésbé remekek és így mégis csak kevesebbet mondók. (Bűvös kör, amelyből nem léphet ki a költő.) A jelent a múlthoz méri a lelke; impresszióinak időre van szüksége, hogy mint gyöngyöt a kagyló belsejében, bevonja őket az utánozhatatlan csillogás. Maga vallotta:

Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.

Ezért értékesebbek az alkotás szempontjából a szegény gyermek, mint a bús férfi panaszai, ezért jobbak a Meztelenül látszólag elvonatkozott képei, mint az egyébként szívbemarkoló és néhány nagyszerű verset felmutató Számadás. Tehetségének úgylátszik vannak mintázó és érző periódusai; az elsőben a kész nyersanyaggal dolgozik, a másikban mohó készséggel szedi magába az utánpótlást, de erejéből ekkor már csak az egyszer megtaláltnak brilliáns ismétlésére telik. Ilyenkor virtuóz, míg máskor egyszerűen művész. De az elemzőkedv másirányú fejlődést is észrevehet. Rajza biztosabb lesz az évek folyamán, színei nyugodtabbak, mélységükkel hatnak és nem váratlanságukkal, hangsúlyai tévedhetetlenebbek; erények, amiket nem hozhat meg más, csak az idő. Az öregedés egyetlen vígasza a rétegeződő és egyre jobban tápláló belső humusz. A régebben hosszan exponált, fényárnyjátékra gondosan kidolgozott felvétel ma többnyire pillanatkép, festői helyett inkább drámai hatású, szűkszavú és szókimondó. «Ötven felé kivetjük önmagunkból mindazt, ami cifra és szedett-vedett lom.» A fioritúrákat ma sem hagyja el, csak szeszélyességükön enyhített, Jótulajdonságai és nem, mint másnál, a hibák közelítik költészetét a prózája stílusához. Vannak, akik prózai írásait fölébe helyezik a költeményeinek; pedig, ami ott csak kifogástalan, verselemként felhasználva válik újszerűvé és izgalmasan érdekessé.

Mi már most a Kosztolányi-vers fegyvere a maradandóságért meg-megújuló rohamban? Belső ékítménynek nevezhetném; nála nem a vers fogja igájába a nyelvet, hanem a nyelvi lehetőségek fakasztják ki a költészetet. Mert élvezi a magyar beszédet, keresi a fordulatokat, amelyekben próbára teheti simulékonyságát, rejtett képességeit, színjátszását; a legigazibb ihletője a nyelvérzéke. És a magyar nyelv megint olyan természetes sajátja, akár a vérségi kötelék; mintha a felszínén lebegne, valójában legbelsőbb erőit aknázza ki, megcáfolva az uralkodó babonát, hogy csak a dús hangzással, vérbőséggel, vagy territoire-ízzel lesz magyarrá a magyar mondat. Kazinczyék fentebb stílusa késői rokonukban sem tesz engedményt az őserősöknek. Akik stílusában csupán l'art pour l'art ékszereket láttak, ma meglepetten figyelik és nem értik az elméleti makacst; pedig az aranyművesben éppenúgy bennerejlett a purista, mint a homo estheticusban a homo moralis. Tételeivel bizonyára nincs igaza, de leszüremlett gyakorlatával igen; a nyelvújítók programja is túlzott volt és elavulhatott, a szavaikat nem nélkülözhetjük. Kosztolányi nyelvtisztítása egy-egy remekbe írt költemény.

A kötet első verse a lámpafényről dalol, hogy a jelkép mögé odalopja a nihilt, az utolsó ének már egyszerűen nevén nevezi a semmit. Az első így végződött:

Most tört a lámpám és nincs lámpafény.
Isten-kísértő, vágyvillámos éjjel,
járok kihült lámpával, tört cseréppel.

A másik így kezdődik:

Amit ma tartok, azt elejtem,
amit ma tudtam, elfelejtem,
az arcomat kezembe rejtem
s elnyulok az üres sötétben,
a mélyen-áramló delejben.

A vágyvillámos éjből üres sötét lett, a jelzők bódulatából a kijelentő mondatok mai ízlésünkhöz illő mágiája, a fiatal igényből az öregséggel igazolt tapasztalat. De a zene, a vers lelke a régi, egybekötő és hasonító, akár a csodálkozó szemek a költő húszéves és ötvenéves arcában.