Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 5. szám · / · FIGYELŐ · / · KÉPZŐMŰVÉSZET

Farkas Zoltán: A HARMADIK NEMZETI KÉPZŐMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS

Az első kérdés, mely ezzel a kiállítással kapcsolatban felvetődik az, hogy hű képet ád-e képzőművészetünk mai állapotáról, mert hiszen az úgynevezett művészeti béke, amelynek jelszavával a műcsarnoki kérdés rendezése megindult, végső eredményben csak illuzió. A különböző művészeti irányokat, multat, jelent és jövőt egy nevezőre hozni úgy sem lehet, sőt káros volna is, a béke nem jelenthet mást, mint azt, hogy az egymással küzdő gazdasági és szellemi törekvések között a felülről jövő hatalmi szó rendet teremtsen és teljes érvényesüléshez juttassa mindazokat, akiknek működése gazdagít.

Ennek a célnak elérése ezen a kiállításon sem sikerült. Sokszáz kiállítótól sokszáz kiállítási tárgyat tartalmaz és már maga ez a nagy szám is eleve kizárja, hogy célját megközelítse, Mert hiszen hol van nekünk ennyi igazi művészünk! A kiállításnak futólagos áttekintése is meggyőzheti a szemlélőt arról, hogy a kiállított művek igen nagy része nem jelent gazdagodást. Egészen értéktelen festmények és szobrok mellett bőven akad közepes holmi, de a jelentékeny alkotások száma csekély. Ennek oka nyilvánvalóan az az egészen helytelen elv, hogy egy-egy művésztől legfeljebb három alkotást állítanak ki, ami olyan numerus clausus, mely éppen a kiválóak ellen irányul. Ezt a helytelen megszorítást a jövőben feltétlenül mellőzni kell, a magyar művészet ügye sokkal jobban járna, ha legkiválóbbjai, akiknek számát még jókora optimizmussal is legfeljebb negyven-ötven főben lehet megállapítani, egyenként nem három-három művel, hanem jóval többel szerepelnének, amivel el lehetne kerülni a szégyentermek évtizedek óta fennálló és most is jelentkező szokását.

De rendezés szempontjából ez a kiállítás határozott haladást mutat a tavalyival szemben. Csánky Dénes, aki ezt a nehéz munkát idén is vállalta, egy-két harmonikus termet össze tudott hozni, a kiállítási anyag tetemes részének selejtes volta azonban megakadályozta abban, hogy általában is kielégítő eredményhez jusson. Egymástól minőségben és formavilágban messzire eső alkotásokat kellett összekeverni, ami nemcsak az egyes termek összhangja, hanem különösen az értékesebb festmények és szobrok érvényesülése szempontjából is kellemetlen.

Festészetünk multját nem retrospektiv anyag képviselte, aminek különben sem lett volna helye, hanem az epigonművészetnek, vagyis utánérzett formák ismétlésének bőséges szereplése. Tehát ez a kiállítás is inkább közönségünk nagy részének fejletlenebb ízlését szolgálta és nem a valóban teremtő mai magyar művészet ügyét. Hiszen a mi epigon-művészetünk is némi tehetséggel és kellő szorgalommal elsajátítható modor csupán, amely a naturalizmus talaján állva, egyetmást átvett az impresszionizmus külsőségeiből, de minden vonatkozásban távol van attól, hogy a lelki kispolgárt az alakítás teremtő merészségével lepje meg. Nyugodt és lelkiismeretes szorgalommal kamatoztatja az előző nagyok alkotás-módjának sablonná vált, elkoptatott formavilágát. Ezt a művészetet, ebben a nagy kiterjedésben valóban kár volt egy «nemzeti» kiállításon bemutatni. Ha szóhoz juttatásáról okvetlenül gondoskodni akartak, bőségesen elég lett volna, ha megelégszenek nehány kiemelkedőbb művelőjének bemutatásával, de nem vonultatják fel tömegesen azokat is, akik ennek az iránynak legfeljebb csak iparosai.

Általában meglehetősen fáradt volt ez a kiállítás - egy csoport kivételével - még azok munkásságában is, akik nemrégiben a magyar képzőművészeti termelés legjavát szolgáltatták. Legnagyobb részük, egy-két kiváló művészünk kivételével, akik mégis ragaszkodnak a valamikor jelentős megújhodást hozó naturalizmushoz, vagy impresszionizmushoz, meglehetősen túljutott már egykori formaeszményein, de kissé átalakítóbb, stilizálóbb törekvéseit alkotó ereje tetőpontján túlhaladva, ma már gyakran fáradtan követi, úgyhogy őket is inkább a multhoz, mint az alkotó jelenhez kell számítanunk.

A legkiemelkedőbb teljesítményeket kétségtelenül azok az egykori expresszionistáink szolgáltatták, akik átestek az európai képzőművészet nagy vajúdásán, lehiggadtak, lemondottak a képzőművészetileg lehetetlen tartalmak és formák erőszakolásáról, egymástól mindinkább különváló egyéniségekké alakultak és mégis sok tekintetben hasonlóak maradtak egymáshoz.

Ha a szemlélő abba a terembe lép, melyben Szőnyi István, Bernáth Aurél és Berény Róbert festményei az egyetlen összhangzó együttest alkotják, feltétlenül észre kell vennie, hogy képalakításuk módjában valami hasonlóság, akármilyen különböző egyéniségek is. Van valami víziós látásmód, mely messzire elkülöníti az ábrázolást az úgynevezett optikai valóságtól, mert olyan erős átformálás, mely az expresszionizmus egykori szertelenségei nélkül teremt egészen különös, látományszerű formavilágot.

Ami az ezen az irányon túl, mint még újabb formatörekvés jelentkezik, meglehetősen bizonytalan. Vannak ugyan a víziós iránynak is utánzói, ügyes epigonjai, de továbbfejlesztői egyáltalában nincsenek, innét a magyar művészet jövőjét várni aligha lehet. És épolyan kétséges azt a római iskola termékeiben keresni. Akármilyen lelkes prófétái vannak is nálunk a neoklasszicizmusnak: ez az irányzat nemcsak ezen a tárlaton, de általában sem sok reménnyel kecsegtet. Vajjon maga az irányzat múló jelentőségű-e, vagy pedig csak művelői tehetsége csekély és ez kelt csalódást, azt ma még bajos megállapítani.

Valamiképpen hiányzik erről a kiállításról a jövő. Nem szobrászati, hanem festészeti részében. Hiányzik a festő fiatalságnak az a szertelen és mégis átütő erejű jelentkezése, melyet a magyar naturalizmus, impresszionizmus és expresszionizmus sorsdöntő időpontjaiban megfigyelhettünk: nincsenek új és erős vágyak, nincsenek új és erős tehetségek.

Ilyenek csak a legfiatalabb szobrász-nemzedékben találhatók. Mintha a magyar szobrászatnak monumentálisabb és szobrászibb fejlődése kezdődnék, amely néhány kiváló, ma már idősebb, úttörő munkásságára támaszkodva arra hivatott, hogy szobrászatunkat végre kivezesse az elnyűtt naturalizmus és szinte kísértetiessé vált neobarok állendületnek únott keverékéből.