Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 4. szám · / · DISPUTA

Farkas Zoltán: KÉPZŐMŰVÉSZET

Vaszary János kiállítása

Mai festészetünk kiemelkedő egyéniségei között Vaszary János az, akinek pályája a legtöbb stiláris átalakulást mutatja. Valahányszor egy-egy gyűjteményes kiállítással a nyílvánosság elé lép, új formavilággal lepi meg a közönséget. Nyugtalan, szangvinikus temperamentuma nem tűr megállást, gyorsan elúnja a kifejezésnek azt a módját, melyet egy ideig megfelelőnek talál és rendszerint írásban is hirdetett. Együtt akar rohanni az élet külsőségeinek gyors változásaival. Művészeink között a legidegesebb alkotó, aki külföldi hatásokra is gyorsan reagál.

Az Ernst-múzeumban látott képei közül a legújabbak egysíkú színhangsúlyokat adnak egymás mellé vetett, legtöbbnyire harsogó és világos színekből, melyek között az ábrázolt tárgyak testisége, térbelisége teljesen feloldódik. Rikoltó, világos színek pompáján nyugszik képalakítása, mely nem részletez, hanem néhány színfoltból, vagy színes vonalból komponálja a képet. Lázas nyugtalansággal vájkál az élet és világ színtarka jelenségeiben, de színeinek és vonalainak rakétaszerű szétrobbanását gyakran nem könnyű képpé összefogni.

Látszólagos egyszerűsége mögött sok technikai raffináltság rejlik, melynek külsőségei meghökkentik ugyan a nézőt és harsogó hangsúlyaikkal erősen foglalkoztatják érzékeit, de nem mindig győzik meg arról, hogy a kialakított kép mély művészi élményből fakadt.
 

Hekler Antal magyar művészettörténete
 

Kétszázharminc oldalon megírni az egész magyar művészet történetét, nehéz feladat, amely szinte leküzdhetetlen nehézségek elé állította Hekler Antalt, a budapesti egyetem tudós professzorát.

Az ilyen kísérlet csak vázlatos képet adhat, mert a szellemtörténeti jellemzés az adatok sokaságával küzd benne.

Jól tudjuk, hogy a XIX. század előtti művészetünk túlnyomó részében inkább magyarországi művészet volt, mint magyar, mert gyakorlói túlnyomó részben idegenek voltak. Ezért egészen különös az, hogy Hekler a XIX. század művészetének összesen harminchárom oldalt juttatott, míg a régebbinek e terjedelemnek több mint hatszorosát. Így aztán Rippl-Rónai jellemzését három-négy sorban intézi el, míg az érdemén felül túlbecsült osztrák Maulbertschnek harmincnyolc sort szentel.

Könyvének legértékesebb része a barokk művészettel foglalkozik. Hatvannyolc oldalon foglalja össze az osztrák művészetnek ama kisugárzását, amelynek tudományos feldolgozása első sorban is az ő érdeme. Itt elemében van, pazarúl osztogatja dícsérő szavait: de a Trogerekre pazarolt magasztalás után milyen szegényes és bántó Paál László e jellemzése: «aki a barbizoniakhoz csatlakozott s az erdők titokzatos csöndjének lett melegszívű festője». Pont ennyi és semmi több!

Hekler művét nem volna tanácsos idegen nyelvre fordítani. Belőle az idegen olvasó a magyar művészi teremtő léleknek nagyon szegényes képét nyerné!