Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám · / · FIGYELŐ

RÉDEY TIVADAR: BERZSENYI DÁNIEL

Berzsenyinek a köztudatban nagyobb a tekintélye, mint a kedveltsége, több iránta a monumentális régiséget megillető tisztelet, mint a meleg művészi élménynek kijáró szeretet. Az iskolai oktatás érdeme szerint magasztalja, de azáltal, hogy az óklasszikai versmérték magyar példatárául használja, izzó szellemiségétől egy kissé túlságosan is a technikai külsőségek felé tereli a figyelmet. Görög-latin versformái, ókori mithológiai vonatkozásai amúgy is meglehetősen elriasztják a bátortalanabb olvasókat, méginkább pedig az, hogy egész lírája a szenvedélynek olyan magas fokán, az ünnepélyességnek olyan állandó hangnemében zendül fel, hogy napjainkban, a művészetek önmegtagadó demokratizálódásában, erősebb visszhangra márcsak ezért sem igen számíthat. Pedig aki költőnek annyira hatalmas és kiforrott, mint ő, az nem lehet korhoz kötve, nem merülhet el korával együtt. Művészi köntösének régies szabása és díszei alatt mai ember sebzett fájdalma borong. Kazinczyval, Csokonaival, Kisfaludy Sándorral együtt nyitja meg irodalmunkban a költőegyéniségek nagy századát, s egyéniségnek mind között ő a legmélyebb, legihletettebb, sőt életeszmény és érzelmi áldozat dolgában is legkitárulóbb, noha élete szegényesebb és szűkkörűbb valamennyi társáénál. Amazok több céltudatosággal csüggnek az írásművészet korszerű igényein, Berzsenyi több benső lírai energiával az emberi lélek örök rezdülésein.

Pályája majdnem remete-élet. Ha versírói magánkedvtelését baráti szem szinte rajtaütésszerűen le nem leplezi s baráti lelkesedés nyilvánosság elé nem kényszeríti: nevével a kor krónikájában egyebütt aligha találkoztunk volna. Pedig a Berzsenyi kora - amint a tizennyolcadik század utolsó negyedéből a tizenkilencediknek második negyedébe áthajlik, - történelmünkben is, irodalmunkban is annyira új világot teremt a régi helyén, hogy ily nyugtalan időszakot hazánk állami és közműveltségi életének fordulatokban ugyancsak gazdag évkönyvei sem sokat ismernek. Amikor költőnk megszületik - 1771-ban - az ország trónusán még Mária Terézia ül; gyermekévei II. József uralkodásának évtizedében telnek el, mely a magyarságot elkeseredett ellenállásba kergette; soproni diákkora egybeesik II. Lipót rövid országlásával, az elzsibbadt nemzeti nyelv és gondolat első kinyujtózásával; azután I. Ferencnek negyven évet meghaladó korszaka következik, benne a francia forradalom hullámverése, a napoleoni háborúk európai izgalma, majd a Szent Szövetség áporodott levegőjű szélcsendje, - minálunk pedig a hol álcázatlan, hol burkolt önkényuralomnak kegyetlen macska-egér játéka, Amidőn végül Berzsenyi 1836-ban meghal, a kétes értékű népboldogítás immár a jámbor V. Ferdinánd nevében történik; ez a név a mi tudatunkban már a rendiséget eltemető magyar szabadságharc világához tartozik. Európa az egész idő alatt recseg-ropog; Berzsenyi harminc éves korában méltán úgy érezhette, hogy a vén világrész «most forrja ki régi mérgét». «A népek érckorláti dőlnek, S a zabolák s kötelek szakadnak» - énekli abban a serkentő ódájában, melynek címe A magyarokhoz, gyönyörű kezdő sora pedig: «Forr a világ bús tengere, ó magyar!»

Tizennyolcéves ifjú volt, amikor Bécs a forradalmi káté lemásolásáért várfogságba hurcoltatta Kazinczyt, aki azután a századfordulótól kezdve egy emberöltőn át lelkévé és éltetőjévé lett irodalmunk egész világának s Berzsenyi költészetének is első fémjelzőjévé, - amikor pedig Berzsenyi utolsó, hatvanadik évében járt életének, akkor már a veszedelmes felforgató hírébe keveredett Kossuth Lajosnak készítették a kvártélyt Bécs urai a budai vártömlöcben. S a nyugtalan talaj alatt a változó időkkel együtt buzogtak a magyar szellemi élet forrásvizei, mindinkább nekiduzzadó áramlatai. Berzsenyi születése idején még a császárvárosban élt és írt, az udvari könyvtár szolgálatában, a volt nemesgárdista, Bessenyei György, ott forgatta elméjében «jámbor szándék»-kal egy magyar tudóstársaság gondolatát, hat évtized lepergése után pedig úgy halt meg Berzsenyi, mint a Széchenyitől életreszólított Magyar Tudományos Akadémia első vidéki rendes tagja, aki a tudós gyülekezetben már székfoglalóját is megtartotta. Bárhová nézzünk: mindenhol ilyen gyökeres átalakulás, szinte egész világnyi távolságot sejtető szín- és hangváltozás fogad. A regényírásban Dugonics Andrástól Jósika Miklósig vezet az út, a drámában Bessenyei Ágis-ától Katona Bánk bán-jáig, az epikán ez idő alatt átviharzott az egész párduckacagányos, daliás magyar «előidő», a lírában pedig megterem Kölcseynek nemzeti imádsággá lett Hymnusa, majd - éppen Berzsenyi halálának évében - másik szent énekünk, Vörösmarty Szózata, melynek fenséges ércszava előtt úgy jár a Berzsenyi hazafias költészetének nemes és emelkedett zengése, mint a Megváltó előtt Keresztelő Szent János.

Ezek a szélső határvonalak jelzik Berzsenyi Dániel földi pályafutását, beláthatatlan távolságukkal szinte valami pátriárkai életkort sejtetve, holott nem ért meg többet ötvenkilenc esztendőnél, s abból is költői alkotókora nem tartott tovább mint jó másfél évtizedig. Irókortársait jobbára sodrába ragadta a kor forgószele, abban az időben a magyar írónak nem volt nehéz a találkozása a legtarkább sorsfordulatokkal; forgandó katonaszerencsével, külországi hadifogsággal, vagy a császár kazamatáival, s még a vesztőhellyel sem. Az ókonzervatív gondolkodás éppúgy gyanúba keverhette hirdetőjét, mint a reformtörekvés; aki a cselekvés terére lépett, az elbukás kockázatát is vállalni volt kénytelen. A Wesselényi-sorsok döbbenetes árnyéka fájdalmasan vetődött rá a költő lelkére.

Ő maga azonban cselekvő részt semmi közügyben nem vállalt, a borús szemlélődésnek olyan tökéletes visszavonultságában élte le napjait, hogy életmagányát teljes joggal hasonlítgathatta Diogenes hordajához. Ösztövérebb életrajz, gyérebb nyilvános szereplés az övénél valóban kevés akad irodalmunkban. Húszéves koráig arról, hogy íróul valaha is felléphetne, még álmodni sem mert; huszonhétéves, amikor szomszédja és keresztkomája, kis János evangélikus lelkész, Kazinczy legodaadóbb bizalmasa, versírás közben mintegy in flagranti éri; túljár a harmincon, mikor Kazinczy kéziratban elterjeszti költeményeit s országos hírt ver azok mellett; a negyvenhez közeledik, mikor a pesti és székesfehérvári növendékpapság lelkessége nyomtatásban is nyilvánosságra juttatja; mikor pedig könyve három év mulva második kiadást ér, lirikusi pályája körülbelül be is fejeződik. Tekintélye rendületlenül megmarad évtizedeken át, de maga megsebzett lélekkel, testi kórtól és gazdasági bajoktól kínozva már csak házatája gondjainak, az ifjúságában elmulasztottak pótlására, meg keserű lélekkel viselt irodalmi sérelmének megtorlására szánt elméleti tanulmányainak élt, immár nemcsak az irodalmi élet napi mozzanataitól, hanem hovatovább barátaitól és tisztelőitől is végkép elszigetelve. Három helyhez fűződik élete: huszonegy évet szülőhelyén tölt, az apai birtokon, a vasmegyei Egyházashetyén, tizenegyet az ugyancsak kemenesalji Sömjénben, ahol huszonhároméves fővel feleségül vette a tizennégyéves Dukai Takács Zsuzsannát, azután pedig majd három évtizedet, mindhaláláig, a somogymegyei Niklán, elhúnyt édesanyjának zálogból kiváltott, ezerholdat meghaladó birtokán. Ami időt e három helyen kívül máshol töltött, rövid, s többnyire kelletlen vendégszereplésnél nem egyéb. Nem egyéb már soproni iskolázása sem, mely tanárainak époly kevés örömet szerzett, mint atyjának. A latin nyelv inkább a Kis János buzgóságából hazánkban elsőül megalakult Önképző Társaságban ragadt rá, semmint az iskolapadban, német szóra a soproni lányok társaságában kapott rá. Egyébként többet törődött tánccal, dorbézolással, legénykedéssel, mint tanulással, vagy fegyelemmel. Akárhányszor elképesztette a jámbor burgereket, teszem amikor tizenkét németet megvert és a város tavába hányt. Nyugtatan vére szökésre is nógatta, katonának akart állni, de apja röviden hazaparancsolta. Egy év mulva még egy kísérlet történt iskolai hámbafogására, de ez már egyenest consilium abeundival végződött.

Apja ekkor gazdálkodásra fogta, s noha maga is könyvforgató ember volt, Seneca buzgó lapozója, gondja volt rá, hogy fia csak az erkölcsedző klasszikus prózaírókat olvassa, ne holmi szabados felfogású poétákat. De Berzsenyit már elkapta az édes métely, éjszaka, lopva mécselt kedves Horatiusa mellett, akihez néhány korabeli német divatköltő is társult, leginkább az érzelmes, holdvilágfaló Matthisson. A kezdő versíró tőle kölcsönözte a kulisszákat, a szerelmes nyögdécselést, csak a nyugateurópai, mértékes verselést nem vette át: erészben holtáig hajthatatlan maradt a magyar nemzeti versidom pártján, melynek későbbi elméleti munkáiban egyik legelső védelmezőjévé szegődött. Hanem Matthisson negédes hangnemében Berzsenyi férfias erejű és gyöngédségű egyénisége ki nem bontakozhatott. Ezek az Emmikhez, Nellikhez, Lilikhez és Lollikhoz epedő dalok a későbbi Berzsenyinél közelebb állnak Kisfaludy Sándorhoz, noha a Himfy könnyed kellemének is híján vannak. Csak egy-két fordulatuk lep meg azzal a merész stílromantikával, mely aztán utóbb a klasszikus ódaköltőt is annyira közelébe sodorja a később fellépő, húszasévekbeli lirikusoknak. Amikor Cencije szemét «villámkacér»-nak mondja, vagy Lollijáról így énekel: «Szívégető szemeiddel Belém ezer tőrt nevetsz» - akkor mintha a Vörösmarty nyelvi fantáziájából kapnánk előleget. De a klasszikai méretek vasfegyelme volt az mégis, mely költői hangszínét létrehozta, a formák szigorú parancsuralmának köszönhető, hogy szava megkapta azt a tömör és érces hangzást, ami - saját kitűnő hasonlata szerint - a hangszerének összeszorított torkán kiszabaduló trombitaszóra emlékeztet. Legelső, legkomorabb szemléletű ódája, mely a «Romlásnak indult hajdan erős magyar!» híres fortisszimójával kezdődik, már teljesen megokoltnak mutatja első olvasójának, Kis Jánosnak felkiáltását: «Oroszlánnak látom én itt körmeit!» A baráti közvetítés nyomban Kazinczy oltalmába utalta Berzsenyi pályáját, a széphalmi mester nagy áldással és nagy jövendöléssel bocsátotta útjára a költőt, ki horatiusi eszményével Kazinczy ízlésének amúgy is megfelelt. Majd három évtizedes levelezés indult meg köztük, irodalmi életünknek egyik legvonzóbb emléke, mely Kazinczy állandó jóakarata s Berzsenyi állandó, szinte gyermeki hálája mellett is, azt a szakadékot sem rejti el, mely egyéniségüket elválasztotta; hol vonzották, hol taszították egymást, az életben pedig egyetlen egyszer sem találkoztak. A nyelvújításban hívének számította a vezér a Minerva fejéből szinte kész fegyverzettel előugró költőt, noha ez - az igazi alkotóművész bölcsebb érzéke szerint - csak okkal-móddal alkalmazta azt, amit Kazinczy tűzzel-vassal erőltetett. A goethei újklasszicizmus bámulóitól Berzsenyit a maga politikai óhitűsége is messzi eltávolította. Amazoknak faji hagyományokat gyűlölő és nemzeti multat megvető magatartásával Berzsenyi multimádata, politikai merevsége még alkalmi egyezkedésre sem léphetett. Nem volt kevésbbé a nemesi büszkeség énekese, mint Kisfaludy Sándorék, de e dunántúli Kazinczy-ellenzék szemében meg a széphalmi mentorkodást írták a rovására s azt a kapcsolatot, mit Kazinczy pesti írói körével végiglen fenntartott. Ez jutatta fel őt két alkalommal, 1810-ben, majd 1813-ban a fővárosba is, hol félszegségével, mogorvaságával tisztelőit jócskán lehűtötte. Kölcsey legalábbis váltig ifjúkora legnagyobb csalódásául emlegette ezt a találkozást. Erre majd húsz évig ki nem mozdult magányából s csak élete végén, akadémiai felolvasására ment fel újra Pest-Budára, mely akkor már Széchenyi izgékony kezenyomát mutatta s a niklai remetét is lelkesedésre ragadta. Közbeesik hosszú mezei visszavonultsága, mely túlságosan is valóra váltotta azt, amivel mestere, az epikureista Horatius inkább csak kacérkodott. Lelke szerint sohasem is tudott a tiburi bölcs életelveivel egybeforrni. Ami amabban békés megalkuvás, ravasz alkalmazkodás, vizetprédikálva bortivás, az Berzsenyi előtt minden, csak nem életideál. Horatius eszményeiből csak azokat ragadja ki, melyek stoikussá fegyelmezett rettenetes indulatához találnak, s Horatius formanyelvéből is csak a nemes páthosszal meg az elégiai ellágyulással él, de léhább művészkedéséből, tarka formaleleményéből semmivel. Kortársai a tisztes, higgadt és száraz Virág Benedek kezdeményének magasabb fokon való folytatóját látták benne és ahol ő e kezdeményt keresztény mélységével, erkölcsi hatalmas indulatával meggazdagította, nem is birtak mindig nyomába kelni. A fiatal s még egészen «irodalmi» ihletésű Kölcsey - ki csak pályája végén jutott el maga is Berzsenyi érzelmi örvényeinek közelségéig - híres szigorú bírálatában hol túlhangosságról, hol a megkívánt célon innenmaradásról vádolja líráját, melyben mi már éppen a roppant egyensúlynak, a szerkesztés és költői kifejezés elmozdíthatatlan biztosságú hatásértékeinek legmegkapóbb példáit csudáljuk. Tagadhatatlan, hogy éppen nem szapora lírai ihlettel és igen csekélyszámú költői indítékkal dolgozik, egész hagyatéka nem több százhúsz versnél, s ennek is talán csak egytizede a tökéletes műremek, de ezek a hegyormok valóban az eget vívják. Nem egyszer ismétli is önmagát, de ezek a visszatérő fordulatai szinte a szemünk láttára érnek és nemesednek, míg azután a valódi nagy versben végső tökéletességüket elérik. E nagy versei közt is kimagasló hely illeti meg százszor hallott, de százegyedikszer is térdre kényszerítő Fohászkodás-át, ahol a Horatiustól eltanult alkaiosi versben a léleknek olyan fenséges harangszava kondul meg magyarul, aminőhöz foghatót latinul maga a tanítómester sohasem szólaltatott meg. Az egyik szakasznak első mintájára itt is rábukkanhatunk egy korábbi Berzsenyi-ódának, a Tizennyolcadik század címűnek e versszakában:

Népek születnek, trónusok omlanak
Lehelleteddel s a te szemöldöked
Világokat ronthat s teremthet,
A nagy idők folyamit vezérelvén.

Ez a fordulat a Fohászkodás harmadik szakaszában majdnem szószerint visszatér, de teljesebb ragyogással, mint a drágakő a méltóbb foglalatban! S hogy Berzsenyi útjaitól a saját kora hányszor elmaradt, arra talán elég felhoznunk, hogy ezt az egyszerű fenségű zsolozsmát maga Kazinczy ki akarta rekeszteni a kiadandók közül, mivel - úgymond - «messze alatta van a tárgyának». Az Istenhez nyilt magyar beszéddel forduló költő darabosnak találtatott azokban a körökben, ahol Klopstock kegyes áradozása volt az eszmény...

De nemzeti indulattól fűtött ódái, a nagy közéleti férfiakat nem horatiusi hízelgéssel, hanem férfias parolával köszöntő énekei megfogták a lelkeket, csakúgy, mint gyöngédségükben és bájukban is hatalmas erőt éreztető elégiái, melyek egy kemény és háborgó léleknek mélyen megindító ellágyulásait tükrözik. - Amazok közül elég a Festeticshez, Felsőbüki Nagy Pálhoz, az insurgens nemességhez vagy Wesselényi hamvaihoz írt ódáira utalnom, emezek közül néhány olyan alkotásra, minő A közelítő tél, Az én osztályrészem, a Magányosság, a Jámborság és középszer, vagy két, magyar ritmussal zendülő remeke: a Búcsúzás Kemenes-Aljától, meg az Életphilosophia. A klasszikai műgond és fegyelem itt mintegy visszahatott nemzeti versformáira, kezdő kora pongyolaságának ezekben semmi nyoma: a kifejezés a képzelhető legegyszerűbbé válik, anélkül, hogy az emelkedettségből egy hajszálnyit is feláldozna. A Horatius-utánzónak elhíresztelt Berzsenyi akárhányszor a klasszikus díszítőelemek tökéletes kikapcsolásával a modern hangulatlírának tőszomszédságába kerül. Borús önszemlélete ugyanaz, mint a mai költőé. Pályája végén, amikor ódai heve alábbhagyott s jobbára csak jambusos költői leveleket írogatott barátaihoz; egy ihletett óráján a Levéltöredék Barátnémhoz című költeményében olyan bensőséges lírájú arcképet rajzolt meg önmagáról, hogy máig ezt a képet őrizzük a niklai földesúrról, aki pedig a fellázadt idegeknek, az önbizalom legrettenetesebb válságainak elgyötört prédájául vonta meg magát éppen nem horatiusi derűt sugárzó asylumában. Másfél évtizedig kitépte magát minden kötelékből, még a régi barátokéból is. A korábbi irodalomtörténeti felfogás ennek elégséges magyarázatát látta Kölcsey végzetes kritikájában, melynek parittyaköve a nehézvérű óriást valóban homlokon sujtotta. Keserűsége és dühe filozófiai és esztétikai német könyvkolosszusokhoz hajszolta, melyeket a jó Isten sem az ilyen Berzsenyi-féle koponyáknak teremtett. De lírai vénájának elakadása azért sem költői és nemesúri sértődöttségéből, sem nehéz olvasmányainak béklyózásából egymagára meg nem magyarázható. Mai idegéletünkkel, az önfegyelem kalodájába menekülő meghasonlottságunkkal ilyen tisztára racionalis okadatodás nélkül is jobban megközelíthetjük ezt az eszményeiben és szenvedéseiben egyaránt nagy lelket, aki az irodalom vezéreitől felkenve s a közönség hódolatától magasra emelve is az öntörvényeinek alárendelt, hatalmas egyéniség örök magányosságában élte le földi pályáját. Apai zsarnokság alá fogott serdülőéveitől kezdve, nagyobb műveltségű írótársainak idegen igényeket támasztó bírálati visszhangján át nagyon is megérthetjük költészetének mind mértéktartó kevésszavúságát, mind pedig a torlaszokat időnkint szétvető mázsásszavúságát. Olyan művészet volt az övé, mely - hogy az ő szavával mondjam - «fojtva erősödött, mint a puskapor és harag». Felemelkedett a világszemlélet legmagasabb fokára ahonnan már így lehet szólani: «Látom hangyabolyi míveidet, világ»! De egyre azt érezzük, hogy ezt a bölcsességet valóban véren vásárolta. Egész költészete ennek a két sorának zengő példatára: «Itt minden édes mérget rejt magába, S gigászi harcot minden nyugalom».

Közelebb áll korunkhoz, mint utódainak akárhánya. S ha kedves költőjükül ma talán aligha sokan vállalják is: a magyar vers érző és értő kritikai szolgálattevője kedvesebb költőjére aligha lelhet nálánál. Ha megszívleljük Babits Mihály intelmét, mely így szól: «Aki azt hiszi, hogy a meleg és eleven szó a mindennapi beszéddel jelent egyet, aki elvileg lemond a dikció emelkedettségéről, az a költészet szárnyait nyírja meg» - akkor sohasem feledkezhetünk meg arról, hogy milyen kincset bírunk Berzsenyi Dániel lelkében és lelkének fenséges zenéjében: költészetében.