Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 3. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: TERSÁNSZKY

Körülbelül huszonöt éve most, hogy a Nyugatban megjelent egy novella, Matyi, a kis fiú címmel. Abban az időben sűrűn bukkantak fel új nevek a Nyugatban, - a felfedezések, váratlan jelentkezések és váratlan kivirágzások ideje volt ez, - de ez a novella különös feltűnést keltett új hangjával, friss realizmusával és furcsa humorával, amely olyan volt, mint a tavaszi levegő. Csakhamar megjelent közöttünk a szerzője is, Tersánszky Józsi Jenő, alig húsz éves nagybányai fiú. Hetykén, öntudatosan lépett fel; a kiállása olyan volt, mint egy pajkos falusi legényé, faunforma arcának éles vonásai könnyelmű mosolyban futottak szét, sovány alakja szinte hórihorgasnak mutatta, pedig csak középtermetű volt. Időnkint felbukkant, nagy lumpolások híre járt utána, aztán eltűnt hosszú időre. Közben a Nyugat kiadta egy novelláskönyvét, amely már kész, eszközeiben biztos írót mutatott, akinek saját, mindenkiétől különböző hangja van és saját, addig soha nem volt világot építgetett ki magában. Fiatal írók, festők hamar megszerették, mert jó cimbora volt, a Nyugat főemberei, különösen Osvát és Fenyő szeretettel karolták fel, sokat vártak tőle.

Nemsokára ezután eltűnt közülünk. Belekerült a háborúba, még az elején és benne maradt végig, sőt még azon is túl. Azok közé a magyar katonák közé tartozott, akiket az olaszok a fegyverszünet megkötésének pillanatában ejtettek fogságba s csak jó pár hónap után szabadult haza. Megjárta Galíciát, az olasz harcteret, - ha egyszer-egyszer felkerült szabadságra Budapestre, hadnagyi ruhában, félrecsapott sipkával, tábori adjusztírungban, kezében kis nádpálcával - olyan volt, mint egy szabadságos magyar katona a nótában. Friss volt, kedves volt, - ezt a képét szerettem legjobban.

A harctérről hozta első nagyobb munkáját, a Viszontlátásra drága című regényt. Ebből a regényből tudhattuk meg legjobban, hogy mit jelentett Galíciában a háború, amely elgázolt nemcsak falukat és városokat, hanem emberi erkölcsöket is. Egy galíciai lengyel leányzóról szól, akit szerény polgári módban, normális erkölcsi levegőben talál a háború, hogy aztán a faluján átvonuló mindenféle nemzetbeli katonák révén cafattá rongyolja. Egészen új és sajátságosan meggyőző szemlélete volt ez a háborúnak, teljesen a leány személyes átélése a furcsa nemi életén keresztül, amely mintha igazi lényétől függetlenül viharzott volna le. Az ágyúszó, a hadmozdulatok csak messze távolban, valahol a regény láthatárának szélén voltak érezhetők. De a lengyel leány sorsa lassankint, amint egyre jobban kibomlott, az író akarata nélkül, talán annak ellenére is, szimbolikussá nőtt: annak a földnek a szimbolumává, amelyet sokszorosan, kíméletlenül végigtiport jóbarát, fegyvertárs, ellenség egyformán s kivetkőztette eredeti jelleméből és bemocskolta mindenféle szennyével. Galícia regénye ez, ahogy egy magyar katona átélte. Nincs benne semmi politika, sem pacifizmus, sem militarizmus, az író sohasem szól bele bírálatával, nem is érezteti véleményét a dolgokról, de a végső érzés, ami elolvasása után megmarad: az emberség pusztulása a háborúban. Megjelenésekor sokan olvasták Tersánszky könyvét, de nem elég sokan arra, hogy belemenjen a köztudatba az értéke, mint a legkitűnőbb magyar háborús regényé. Tersánszkynak magától sikerült a legnehezebb: a legegyszerűbb eszközökkel, a legköznapibb anyagból nagy dolgot csinálni. Erős bennem a gyanú, hogy többet, nagyobbat csinált, mint amit akart, hogy szándéka nem volt több a háborús élet erotikájának ábrázolásánál. A tehetség vitte messze túl eredeti szándékán. Jóval később megírta A margarétás dal című könyvében ennek a témának a variánsát, érettebb művészi ábrázolással, az előadásnak melegebb lírájával, de a friss átélés közvetlensége már nem volt benne s az új regény már egészen erotikára van beállítva.

Tersánszky nagy élménye az erotika. A testi szerelem, a ráaggatott romantika nélkül, nyersen, animális meztelenséggel, a maga ellenállhatatlan csábításával, mondhatni, erkölcs-alatti végzetszerűségével. Nem naturalisztikusan, mert ábrázolásában van valami szimbolizmus: a nemi élet nem öröm nála, élvezetek forrása, hanem keserű iga, a test rettenetes kényszere, amely fel tud fokozódni egész a mániáig. A szerelem sötéten izzó valami, gyötrelmes és görcsös, az ember hörög és vergődik, nyöszörög és jajgat bele. Azt kell hinni, ez az ős-szerelem, a kultúrától még meg nem szelidített, a természethez közel álló ember rabsága a természet zsarnoki parancsa alatt. Nyíltsága miatt egy ízben meggyűlt a baja a bírósággal is, pedig semmi sem esik tőle messzebb, mint a pikantéria keresése. Az ő írása igazán nem sikamlós, nem csiklandozza az olvasót a szerelem felcifrázásával, hanem benyúl az emberi természet ősi magváig, ahol a meg nem szelidített ösztön dolgozik komor konoksággal.

Az ösztön-ember Tersánszky igazi embere. Ez vezette őt az élet társadalom-alatti rétegébe, ahol azok az emberek élnek, akiket a társadalom centrifugája kivetett magából s akiket épen ezért nem köt sem erkölcs, sem konvenció, sem a polgári élet többi fegyelmező ereje. Ehhez a réteghez hozzányúlt már közvetlenül a hadifogságból való hazatérése után, A két zöldász cimű kevéssé méltányolt s jóformán elhangzott regényében, amely egy züllésre született fiatalember hamiskártyássá züllését mondj a el föltétlen elhitető erővel és a kitűnően jellemzett emberalakok olyan gazdagságával, amilyen kevés van a modern magyar regényirodalomban. Ennek a regénynek olyan penetráns levegője van, hogy aki olvasta, majd másfél évtized után is orrában érzi. Nem finnyásoknak való, illatszeres szag ez, de hiteles szaga egy emberi életformának, amely kétségkívül van, tehát joggal belekívánkozik az irodalomba. Tersánszky nem a finomkodók írója, szereti olyan helyekre vezetni az olvasót, ahol nem divat a mindennapi fürdés, nem épen előkelő a tónus, pipafüst és verejtékszagú a levegő, csendőr-rendőr könnyen talál munkát, - de olyan pontosan ismeri az itt megforduló embereket, minden gondolatukat és minden kiszólásukat, hogy egész teljességgel át tudja őket vinni az írásába. És akármilyenek ezek az emberek, mégis embereknek nézi őket, az uralkodó világrend termékének, erkölcsi ítélet vagy szociális felháborodás nélkül. Külön, saját törvényük szerint élő embereknek tartja őket, a polgári morál szempontjából nézve amorálisoknak.

Ezen a nyomon találta meg Tersánszky Kakuk Marcit, azt az alakot, akiben legtökéletesebben tudja magát kifejezni. Amikor először írt róla, sokunk számára reveláció volt, ma már, öt vagy hat kalandozó könyv után, bensőbb ismerősünk, mint akárhány ember, akivel mindennap találkozunk. Az én számomra valóságos életet élő ember. Egész bizonyosan a mai magyar irodalom legszerencsésebb leleménye. Csak Tamási Áron Ábele mérhető hozzá: de ez nem csurgatja olyan bőven a lehetőségeket. Kakuk Marci már a róla szóló első könyvben kész, kerek alak, bizalmas ismeretségben vagyunk vele. A legeslegalacsonyabb fajtából való figura, bőgőhordozója a cigánybandának, úgy él, mint a piacon a verebek, de van benne valami primitivül ravasz okosság, amivel túl tud járni azoknak az eszén, akik nála jobb sorsban vannak és végtelen magasságban érzik magukat felette. Csirkefogó, de igazi bűnt nem követ el soha, a törvény paragrafusai között, amelyeket nem is ismer, csak ösztönszerűen sejt, úgy tud átbujkálni, mint az ángolna. Ami jó, ha nő, ha ennivaló, ha kényelem, azt nagyon tudja élvezni, de bajban sem keseredik el, halhatatlan életerő van benne, egy erdőben bujkáló róka életkedve. A nőkre valami különös hatása van, mindig akad nő, aki kegyeibe fogadja. Van ember, aki a jég hátán is meg tud élni, Kakuk Marci mindig a jég hátán él és mégis mindig megél. Az üldözöttség, elesettség egy külön érzéket fejlesztett ki benne, amivel mindig meg tudja találni a maga életlehetőségeit. Soha nem kell félteni, mindenből kivágja magát, a bojtorján szívóssága van benne. Alapjában véve minden bajai ellenére mindig jókedvű, mert nem vesz komolyan semmit és senkit, önmagát sem. Nem lehet haragudni rá. mindig mosolyogni kell rajta. Alakja körül a nyers humor átható illata száll, - a magyar humor egészen új változatára talált benne Tersánszky hangot. Egyik-másik eleme megvan a Bolond Istók egyes passzusaiban, meg a Nagyidai cigányokban, de a hangját egész teljességében Tersánszkyból váltotta ki a Kakuk Marci elképzelése.

A figurához aztán, amint fölfedezte, azonnal feltalálta a hozzávaló nyelvet. Ezt külön tanulmány tárgyává kellene tenni. Tersánszkynak kezdettől fogva egészen sajátságos külön nyelvjárása van, ami jóideig kissé modorosságnak is tűnt fel, pedig csak a keresése volt annak a nyelvnek, amelyet végre a Kakuk Marciban megtalált. Ilyen nyelv-formálásra talán nincs is több példa irodalmunkban. A mindnyájunk-nyelve ez, de olyan íze, illata, színe van, ami egészen Kakuk Marcié, a figura és a nyelv teljesen összeillenek. Egyik a másikból lett, életet adnak egymásnak. Nem valami szalón-nyelv ez, de hát micsoda Kakuk Marci volna az, aki szalóniasan beszél? Egy furcsa nyelv-alakító géniusz találja meg önmagát ebben a nyelvben.

Huszonöt küzdelmes év, - Tersánszky a küzdők közé tartozik, akik sohase tudnak a jó meleg Golf-áramban úszni, mindig ott maradnak, ahol a hullámok ellen kell dolgozni. Nem tud máskép. De abban maga is Kakuk Marci: a kedvét nem veszti el. Mindig dolgozik, a legerősebb munkások egyike íróink között.