Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám · / · DISPUTA

RÉVÉSZ BÉLA: AZ “ESZTERGOMI LÉLEK" ÉS A LÉLEK

A bírálatokat, amiket rólam írnak, örömmel, érdeklődéssel, vagy közönnyel, tudomásul veszem. Nem szoktam válaszolni rájuk. Illés Endre cikkéről, amelyet a Nyugat legutóbbi számában ír körülöttem. máskép gondolkodom. Ez a bírálat úgy indul, mintha az Esztergomi Lélek című új munkámat méltatná, de kiszélesedik minden könyvem felé és fölméri, vizsgálja az egész írói mukásságomat. Érdekes tanulmány, nem az első rólam, éppen a Nyugatban és ha egyik-másik kitünő írást hallgatagon fogadtam, Illés Endre, egyenesen választ provokáló, ítélkező tételeire, nem hallgatom el a mondanivalóimat. Úgy érzem, akár a legszemélyesebb megállapításaim is, az irodalom, az írás eltakartabb problémáit világítják.

*

Régi kísérlet az én engedékenynek látszó személyem körül, hogy beosztanak hol a naturalisták, hol a romantikusok közé; mások megírták, hogy velem kezdődött a magyar expresszió; emlegették írásaimmal kapcsolatban Verhaeren-t, Proust-ot is; a beosztályozó, eléggé igyekezetes munkára visszatekintve, úgy veszem észre, még mindig kívül maradtam. Magamban maradtam.

Illés Endre olyformán fürkészi írói életemet, hogy megbírálja fiatalabbkori munkáimat és rámutat az útra, mely beletorkollik abba a viaskodó, már nem emberrajzoló, de festéssel, zengéssel, vagyis zenével átcserélődő küzdelembe, amelyet megjelölve körülhatárolni Illés Endre sem tud, de föltolná az íróiságomat, valahová a lebegő dimenziókba.

Illés Endre eljut a ködökkel felhőző állomáshoz - eljut, de ennek az erőfeszítésnek ára van.

Kell, hogy elintézze a «naturalista» korszakomat. És írja Illés Endre ifjabbkori novelláim gyüjtemény-kötetéről, a Prolétárokról: «A leírt szó, nem vált élő hanggá. Figurák és történet agyaglábon mozognak. A Gyufagyár-ban, Az Autodafé-ban, Vörös Nyúl-ban, Gépszedők-ben, A Csörömpölő Gonosz-ban a valóság vált valószínűtlenné, a sok borzalom panoptikumi viasz-halmaz lett.»

Jól fogta össze Illés Endre a novellákat, mert a dátumokat is jelzik, amennyi idő alatt mint író, a literatura elé kerültem. Életem jókora porciója.

Van érdemesebb mondanivalóm erről a «naturalista»-különösségről, de előbb talán mégis csak arra gondolok, hogy a fölsorolt novellákkal és körülöttük más írásaimmal lettem az az író, akinek ismernek.

Ha «agyaglábon járt volna» ez a literaturám, hogy történt mégis, hogy kemény meneteléssel, a mai irodalom élére, én is odakerültem?

A firtatott novellák fölbukkanásakor állt mögém a régi Hét hasábjain a legjelentősebb Ignotus, Jövendő-jében a csalhatatlan szemű Bródy Sándor, a konzervatív Vasárnapi Ujság-ban a nem könnyen lobbanékony Schöpflin Aladár?

Aztán mars-mars volt az bizony, amint az a «panoptikumi viaszhalmaz» fölvonult a könyveimből és egy egész nemzedék megtermékenyült tőle és akadtak kiválóbb írók, akik dobogón, írásban becsületesen megvallották, hogy ebből az ősiségből származnak?

Aztán nem volt az latolás, elbírálás, avatás? amikor a legnagyobb európai kiadók, a berlini Ernst Rohwolt, a müncheni Kurt Wolff ugyanezen novelláimat, társaival együtt, kiadták?

Miért halmozzam tovább, amikor e tények bármelyike, figyelmeztetve felel Illés Endrének. Tényleg fontosabb volna a kitűzött tétel igazolása, mint az igazság?

Nem értem Illés Endrét, annál inkább nem, mert annak idején írt már egyszer az itt emlegetett gyüjteményes kötetemről és akkor kifaragta értem e szép sorokat:

«Felsorakoznak egymás mellé a szörnyű sorsok. Egyenként önmagukat mondják csupán. De egymás mellett: egy magasabb, összefogóbb, világot átérő hierarchia részeivé válnak. Könny könnyre, szenvedés szenvedésre, vér vérre, halál halálra gyűl, az egyéni adottságok határai leomlanak, összekeveredik minden, s a sok jaj, nyomorúság, reménytelenség felörvénylik, feltornyosul, a felhők fölé emelkedik, mint egy roppant fárosz az éjszakában; a vér, a könny, a halál fölött a testvériség, az együttérzés, a megindulás, a jóság messzemutató, sötétséget bevilágító, tengerek fölött sugárzó, hatalmas fárosza».

*

De értem Illés Endrét. E bírálat idején egy másik könyvemet, az Újra és Mindig című kötetemet is megvizsgálta és ekkor írta ugyancsak az egész írói munkásságomról:

«A tartalom szétfeszíti lassan a műfajok kereteit. Szükségszerűen fölébe emelkedik az élet dolgainak. Már nem az emberi lét realitásaiban, a földi élet örök helyzeteiben, az emberek egymásközötti viszonyaiban nyilatkozik meg. Alakok, történés, mese formáit levetve: maga ez a belső forróság, ez az ízzó lávamag, ez a szellemi lényeg materializálódik. Óriási képekben s freskókban. S a folyton megújuló stílusban. Amely most már lényegileg egy és összeforrott a tartalommal».

Látnivaló ebből az idézetből is, hogy Illés Endre valamiképpen elválasztani akarna engem a régebbi korszakomtól és nyilván a «fejlődés» tetszetős gondolatával, ott akar marasztalni a «kozmikus» bizonytalanságban, ahol a mai literaturámat találja.

A menetrend ellen nem volna semmi kifogásom, az aviatikus szfératurnézást is, ha muszáj, vállalom. De még vesztegelnék egy keveset a földi tájékon, ama «naturalista» parcellán, amiről van még más írnivalóm is, nemcsak az, amit már feljebb elmondtam.

Ha Illés Endre megkülönbözteti régi könyveimet és újabb munkáim nyomán jut el mai megállapításaihoz, rá kell mutatnom, hogy a hajdani, «zolai» novelláim mellett, ott, ugyanazon könyvnek másik oldalán, ugyanakkor írtam már az egyenlőre meghatározhatatlan jellegű furcsaságokat is, amikből az Esztergomi Lélek keletkezett. Az «agyaglábú, viasztestű» irodalom már föllélegzik ama sztratoszféra-irányzattal, amelyet Illés Endre számomra kijelöl.

Balgaság lenne, a bizarr röpdösés ellen a világűrben, tiltakozni, naivság, komolytalanság lenne az is, ha én mindenképpen lehántani akarnám magamról a «naturalista» köntösöket - nem erről van szó, de elhárítani akarom a megkedvelt elméletet, amikor ennek végrehajtását csak úgy lehetne megvalósítani, hogy megzúzza az én érdemes, siketek kereszttüzében fölemelkedett ifjabbkori irodalmamat, főként pedig egészen téves, földarabolva látni az utat, amelyet idáig megjártam.

Bennem sok az alázat és nagyon is tudom, pirinyó a mi nekifeszülésünk, amikor irodalmat írunk és bolygatott is a kedvem, hogy magamat magyarázzam, de ha elém sodorták a vallomás kötelességét, nem térek ki előle.

Hiszen «lángoló realizmus» gyujtogatja az Esztergomi Lélek jó néhány fejezetét is, mint ahogy már a legelső könyveimben próbálkozik az az irodalom, amit az Esztergomi Lélek nyujt. Sőt a kiszemelt novellákban is, a jelenetek, mozzanatok gyakran passzusokká alakulnak, amelyekben a «kozmikus» nyugtalanságok már «szétfeszítik a műfajok kereteit».

Csak öregebb lettem.

Volna kedvem az esztergomi városháza könyvtárában fölkutatni a Szabadság című újság ódon számait, amelyek élén az én kívánkozó, ostromló glosszáimat közölték. Írtam e hevületességeket 17, 18 éves koromban; akadozva, szedelőzködve ugyanazt a «stílust» mutogatják, ahogyan ma írok, ha a téma váltja ki a hangot.

Ha újságcikk, riport, vagy rádióelőadás az írnivalóm, csupasz egyszerűséggel, másként írom a föladatot - telik a jól felszerelt «orkeszterem»-ből.

Volt már tanulmányozó csetepaté, bírálati vita, sőt kongresszusi vihar is (szocialisták!) az én írásaim körül és ezek az alkalmak rámintettek, hogy magam is jobban lássam magamat. Visszahajoltam egész az esztergomi gyermekéletemhez és megírtam: mindig, minden újság előttem. Legényke koromban írt didergéseim tőrőlmetszett olyan kísérletek, ahogyan ma is kísérletezem. A fölszakító szó, az átfült kép, a forgató forma: teremtődött, őszintén, soha: eltökéltséggel. Ugyanilyen újságos voltam, amikor a szocializmus elé kerültem és borzongva fölfedeztem a messziről mozduló levegőjét, sajátos káprázatait, hitbeli sugdosásait. A zúgolyt elhagyva a tér emelte föl a végtelenségét és a megnyilatkozás: a kikiáltás vágya új szavakért, más szavakért vajúdott. Egyik önéletrajzomban megvallottam:

«Valahol, a képzeletvilágom mögött, fölbuzduló izgalmakkal, mindig újraszülető hangulatokkal vár, adná magát régi nyugtalanságom: a kimondanivágyás. A Mindenségnek fordulói, az évszakok rebellis váltakozásai, ma is fölkavaró eseményeim. Ez az érzésem keresztül-kasul elgyökerezett. átfonódott minden idegszálammal és ezzel a tulajdonságommal kerültem a táruló élet, megnyüzsgő emberek, elsúlyosodó megsejtések elé. A rejtelmek közé kitüzdelt csillagok; a lét konstrukciója; az ember; sorsunk üllőjén: a gép, úgy érintenek, ugyanúgy, mint amikor először rámintett a dermedésből fölujjongó kikelet. Mindig, minden újság előttem. Ez a titka sokat firtatott «stílusom» sajátosságainak».

Tulajdonom lenne tehát a hangom és most jelentkezik a Nyugat-ban Illés Endre és írja a lelkedzett, árva szavaimról, hogy - Ady-szókincs. Hát ezért sem fogadhattam hallgatagon a Nyugat cikkét.

Kincs? Kincs? Összes kincseimet, hagyjam-e így elvenni?

De hogy van az, hogy Illés Endre, aki több bírálatában oly finoman elemezte már a «stílusomat», soha nem jött rá e kincstárnoki megállapításra? Aztán homályos is, a csak éppen odaejtett, de meg nem magyarázott kijelentés. Talán ugy érti a mondanivalóját, ahogy a multkoriban írta rólam Ignotus, éppen az Esztergomi Lélek-kel kapcsolatban: «Ugyanolyasmi ment itt végbe, mint Ady Endre körül, aki rákényszerítette az embereket, hogy egy új ábécét tanuljanak meg, csakhogy őt megérthessék». Adynál ez «korszakosan és mennydörgésesen» történt, nálam «kicsiben s halkan», de a magam területén.

Távol áll tőlem, hogy Ignotus nagy tekintélyének menedéke alá helyezkedjem, bár örömmel említem, a legszebb magyar sorokat okoztam; ahogyan Ignotus, még a foganást is érzékeltetve, ennek az esztergomi írásnak megszületését magyarázza, de tisztelgek Ignotus előtt azért, mert perbe hívhatom őt is és elmondok valamit róla, ami jól megőrzött emlékem.

Csodálatos Ignotus... így kell mondanom. Huszonkétéves voltam, volontőr a régi Friss Ujságnál, a régi Magyar Hirlap fedele alatt és izgatott törekvésű könyvem jelent meg Uj Novellák címmel. Ez a könyv Ignotus kezébe került. Ő a másik szobában dolgozott, a szentélyben, ahol Bródy Sándorral együtt írták, vitték a magyar irodalmat. Félénken oldalogtam körülöttük, ismerkedni már akkor se tudtam, soha nem is kerültem a szobájukba, mígnem Ignotus átjött értem a kalitkába, ahol a népújságot csináltuk. Vitt magával egyenest a szobájába. A könyvemről beszélgetett velem, még pontosabban, egyik hosszabb novellámról, A Halott Mosolyog volt a címe. Ott hömpölygött ez a szimbolista áhitatú, egyetemesség felé karolgató írás, a csörtető «realista» novellák mellett és Ignotus firtatva a kiválasztott írást, főként a hangomról, a stílusomról beszélt. Kikérdezett a legérdeklődőbben, hová való vagyok, hol nevelkedtem, merre éltem, gyöngéd, kutató faggatásaival az eredetet kutatta, a hangom, a más hangom érdekelte - az Esztergomi Lélek pubertáló hangját hallotta ki zsenge könyvecskémből, harmincöt év előtt, a csodálatos Ignotus.

Ez az a hang, mely megreszketett már az esztergomi öreg újság hasábjain, benne van egy röstelt, eltakart könyvemben is, amelyet még előbb, húszéves koromban írtam (Emberek Harca). Dárius-halmozással gyülekezett már a kincsem, a «szókincsem», amikor Ady Endre még csak csupán kollégiumi diák volt Zilahon, vagy igyekvő jogász Temesvárott, Debrecenben.

Elmondom azt is, hogy nekem már két könyvem volt, azzal a hangszereléssel, ahogyan ma írok, amikor Ady Endre Versek című első verseskönyve Debrecenben megjelent és erről a könyvecskéről tudjuk hogy visszahangozta Reviczky Gyula, Ábrányi Emil, Makai Emil költészetét és semmiképpen sem árulta el még azt az Ady-szókincset, mely jóval később felömlik Ady Endre verseskönyveiből.

Arról lehetne szó, hogy találkoztam Ady Endre hangjával, forradalmas «stílusával», amikor már ő is eljutott kiválasztott önmagához, a rejtelmekhez, amelyek mindenfelől az újkedvű, talajforgató munkára sarkalták; ez velem hamarabb történhetett meg, azért is, mert valamennyire idősebb voltam, mint Ady Endre és még inkább azért, mert városi származású vagyok és sorsom már egész korán megforgatott a tájékokon, ahol rezzenni, ocsudni kellett.

Nagyon együtt voltam felejthetetlen barátommal, borban, bőjtben, csak fölöttünk panorámázó álmokban, de időben sem történhetett másként, hogy amikor Ady már írta a könyveit, mellette, ott, a szomszédságban, én is róttam a porciómat; szilaj öltözködésünkkel, ahogy kitaláltuk az új szavakat, mondatokat, a formaromboló formákat, magunkat is megleptük és Ady ezt a meghökkenést a Magyar Pimodán-ban föl is jegyezte és rólam írta e sorokat: «Van egy gyanús fajtából származó barátom, aki magyaros, lázas, színes elbámulásait alighanem a felhajtott borospohár fenekének szivárványzásából cseni el».

Ennyit az igazságért, erről az igazságról is.

Nem védekezés, amiről itt írok, csupán eligazítás. Védekeznivalóm valóban nincsen, mert annyiszor megkémlelt, megbírált életutamon, soha senki ellenem nem vetette, az Ady-epigonságfélét. Hiszen időm sem lett volna reá. De könnyelmű a vélekedés azért is, mert ha újító, velünkteremtődött, testvérségbe hajlónak látszó is a magunk hangja, Ady Endre kifejezéseinek megtalálási módja, az alakító indulata, a pátoszának arculata, szavainak anyaga, gyökérzete, szándéka, mindene - a «szókincse» lírája egészen más, mint ahogyan az én prózám íródik.

Az «Ady-szókincs»-től legföljebb az utánunk következő nemzedék termékenyülhetett meg, mint ahogy «meggazdagodhattak» a «Révész Béla-szókincstől» is.

Az asztalomat évek óta elöntik a kéziratok és könyvek - az én hangommal ágálnak. Teleírják a könyveket az én megszólalt szavaimmal, háborító formáimmal, elszabadult képeimmel.

A tehetségeseket szívelem. Ez már a nemzett nemzedék. Hosszú bolyongás után találkozom velük...

*

Egy kissé gúnyosan írja Illés Endre, hogy akármilyen témát választok, «mázsás súllyá» változik a kezemben.

Ha már így is mérlegel engem Illés Endre, mondom feléje, nem könnyű az írás, ahogyan azt én érzem.

A «tollrajzok» könnyedségét bízza reám, találhat ilyesmit, mondjuk, a Miniatürjeim között. Ám «mázsa»-vajudásból könnyültek elő, a grammos karcolatok is...

Talán nem lehet a «szótorlaszok» dolgát sem úgy futtában emlegetni, mert irodalom lehet a bonyolultság is, mert «szókataraktákból» töri föl magát sokszor, akár az emlegetett Adynak egy-egy diadalmas elrévülése, mert irodalomértőket érdekelhet a kohólehelletű folyamat, ahogyan fölemelkednek, már «zavartalan harmóniákban, ritka módon» azok a bizonyos «legjobb négy-öt oldalak».

Rendkívüli «négy-öt oldalak» - így áll össze a könyv, a könyvem. Nem parkettás kényelmesség, körülnyírt allé, de megpróbálóbb, útveszejtően és utattörően bozótosabb valami.

Nagyon becsülöm Illés Endre hivatottságát, ismerem az ösztönösségét, ahogyan érzi, megpillantja az írás történeteit, nagyon tetszik a rátapintó, világos «stílusa» is és mindezekért meglep Illés Endre mázsáló íróniája - nincs több mondanivalója a másfajta írásról?

Talán célirányosabb lenne a kellemetes anekdótát írni; megkímélőbb lehetne a jól kitaposott promenádokon andalogni; nógathatna a törekvés is, legyalúlt akadálytalanságokkal közelebbférni az olvasóhoz - gondolkoztam én már e hasznosságokról, értelmességről jóegynehányszor és megbabonázottan, bőrömben bennemaradottan, egyforma maradtam.

Másként írni, élni, hogy megfordítsam Illés Endre bírálatának befejező szavait: nem adatott meg nekem.