Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 2. szám
Mi lesz vélem... Mindenki vallomást,
önéletrajzot, naplót ir köröttem.
Reszeli szobrát ellenség, barát
az öröklétre... Én meg csak tünődtem.
Verset irtam, jót, rosszat egyaránt.
Nem is gondolva, hogy a nőnemü
Jövő fülének is több élvet ád:
kedvesebb lesz a pletyka, mint a mű.
Éj van; az éjben fényes ablakok...
Te tudod azt, te mindenható isten,
megannyi lángelme forr, izzad ott:
valakit végre jól befeketitsen.
Mint fövény s füszál olyan számosak
Uram, kik engem is figyeltek itten . .
Oh nyujtsd pallosodat, a lángosat,
hogy ellenimet én is kikészitsem.
Mert fenyegetnek... Nyolc kötet után
közelg a naphoz, jaj közelg a K...
mikor utólért a Dôme terraszán...
Mi lesz velem, ha csupán őt olvassák?
Tüzelem máris néma müveim,
mert kivüle még nyolc-tiz hatalmasság,
mint golyóhalmon, ül emlékein,
s vezeti földön, föld alatt a harcát.
Igy készült mindig a jövő, tudom.
De csábit, vonz engem is az öröklét!
Kajla fülem legyen, gacsom, pupom,
ha kitapsol az utókor-közönség?
Hol minden szót tőr s csapda vár, már szótlan
a társaságban magam meghuzom -
majd otthon! Otthon elkiáltja tollam,
pályám mi bölcsen és bátran futom!
S mi hős valék... Mert először is ezt
hagyom e korból örökségbe hátra.
Egy hős alakzat, kit mi sem ijeszt,
parasztok, prolik dali ideálja,
s a hölgyeké is... Hány sugá: szeretsz?
(Nevük fölirvák) Szóval egy vezéri,
nagy jellem, rólam bármit is jegyez
N..., I... s - last, not least: H...
Mi fájdalom, hogy egyedül valék!
Pusztába hulltak szavaim rekedten.
Mint vásáron az igali fazék,
hasonlót hozzám hasztalan kerestem.
Igy éltem én, igy próbált az idő -
Van, mondták, még pár költő... lent megettem,
nagy messze... egy-két kisérletező -
izé... mizé... a nevük elfeledtem.
Mert e sárföldről fel csak úgy repül:
az igaz költő - látom, valahára:
ha törik-szakad folyton istenül:
magába fuj szuszt és nem a dudába.
Hát szállni fogok, szállni! Oh lapok,
miket tollam már eddig beirkála,
élményeimmel, mint a csillagok,
ragyogtok a nagy magyar éjszakába.
Példát és utat kell mutatnotok
itt a magasban hol örökre égtek,
hogy azt ki benne otthonin forog:
hová ragadja azt föl a költészet!
Hogy az öröklét hüs legében itt,
a lant bajnoka annyit emelődhet,
ahány kartársat buzgón kiszorit -
jogán a gonddal ápolt őrületnek.
Teremteni! - ah érzem már a kéjt,
egy világot tartani a kezemben!
Nem költött hőst, de eleven személyt
gyurni, furni és ütni szét kegyetlen,
hogy ha meguntam, vagy ha ő megunt:
ez az isteni s nagy a művészetben -
Már értem én is. Nyilik már az út.
Az első részét máris befejeztem.
De jön a többi! Jön! Jön! Mint falun
a cirkusz híre az állatsereggel.
Bujnak kebelem ketrece alul
uj verssorok vérben forgó rimekkel.
- Hust-vért akarunk! sziszegik vadul.
- Naplót! Gyerünk már! Kezdj belé legottan!
- Rögtön elkezdem, - mondom vigaszul -
mihelyt a mondandóimból kifogytam.