Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 1. szám

FÖLDI MIHÁLY: EGY FRANCIA KÖNYV LELKE

Jelentős irodalmi eseménynek érzem a Nyugat könyvsorozatát, mely Mai Külföldi Dekameron címen most indult meg s amely jól válogatott kötetekben a ma élő világirodalmat ismerteti meg a magyar olvasóval. Divat s mély vágy ma az utazás; a háború s az államok konok elzárkózása óta emberek és népek egyre fokozódó kíváncsisággal keresik egymást; nem alkalmasabb-e néha a megismerésre a könyv, az írás a beszédnél, az uccánál, a néma épületeknél, az elfutó vasúti síneknél? Nem tudom, más hogy van vele, én minden külföldi utamról könyvvel megrakodva érkezem haza; az arcok és szavak mögül a lélek névjegyét akarom bennük elvinni. Ennek az új Dekameronnak egy-egy kötete felér egy utazási jeggyel, mely valamelyik nyugati gyorsvonaton ad helyet; a vonat a lelkek fővárosába röpít.

A Dekameron első kötete megjelent s a mai francia irodalomnak egy részét mutatja be; teljessé majd a második kötet megjelenésével válik. Rég nem nyultam ily nyugtalan érdeklődéssel könyvhöz, mint ehhez a szép kötethez. Finom papíros, jó betűk, gusztusos kötés s a vaskos könyv lapjain kitünő fordításban, Gyergyai Albert remekbe szabott kis tanulmányainak karján felvonul a mai francia irodalom olyan műfajjal, amely a magyar író és olvasó különös érdeklődésére tart számot. Ez a műfaj az elbeszélés, a novella.

A háború óta háttérbe szorult az elbeszélés a legtöbb ország irodalmi életében, nálunk is. A tény kétségtelenül szemlélhető, okait feltárni körülményes. Legfontosabb oka bizonyára a közönség érdeklődésének hullámzása; a nagyobb tömegek kedve a regény, az egy témát feldolgozó könyv felé fordult. Elszaporodtak mindenfelé a napilapok, hetilapok, magazinok, amelyek tömegtermelésre rendezkedtek be; csak Budapesten naponta átlag huszonöt-harminc novella jelenik meg: lehet ez mind csak közepesen is jó, hát még értékes? De mi van aztán nyugatabbra! Párisban, Londonban, Amerikában... Naponta százszámra írják a novellát, írják, nyomtatják, gyártják. A gyári termelés légköre nem kedvez az egyéni alkotásnak; értékesebb munkával nehezebb feltünni a gyors termelés és sikeráhitat inflációs hajszájában; a tömegprodukció árakat szab, ezt a kis irodalmi műfajt ma rosszul honorálják, az írókat pedig a nagyobb lehetőségek, a könyv, a színház, a film felcsillanó kincsei vonzzák. Kár. Különösen sajnálhatjuk ezt az átmeneti és kedvezőtlen divatot mi, magyarok, akik aránylag erősek voltunk ebben a műfajban. Az irodalmaknak egy nemzetközi olimpiászára mi főként novellákból és lírai versekből álló kis csapatot küldhetnénk, velük állhatnók meg legjobban a helyünket, bennük értük el a leghatározottabban az európai színvonalat; regényírásunk csak néhány csúcsteljesítménnyel kapaszkodik fel a világirodalom hegyláncába, essayirodalmunk pedig nagyrészt elködlik a völgyben. A novellának ez az újjászületése, amelynek most jelei mutatkoznak Párizsban, a magyar irodalomnak egyik legegészségesebb ütőerét töltheti meg friss vérrel.

Jóleső örömmel olvassa az ember ezeket a fínom írásokat ebben a francia elbeszélő kötetben. Milyen szép ez a forma, rövidségében is milyen tartalmas, zártságában is milyen tág tud lenni! Ez a novella, amit az új francia írók írnak, sok tekintetben talán már nem a régi. Ezek nem balzaci, nem flauberti, nem is a maupassanti novellák. Hiányzanak belőlük a régi, szilárd gerendák; ritkán bukkanunk a mese aranyló folyamára, a lelki folyamatok gondos és világos rajzára; a stílus világos és rövid határozottságára. Mások, más fajtájúak, de novellák, vérbeli elbeszélések. Ablakok, melyeken át egy világot látni meg; kis sebek, melyeken át elfolyik egy élet vére; kis nevetések, melyekben egy ember sorsa változik; sikolyok, melyekben egy lélek vergődik. Fínom műfaj, nehéz forma, művésznek való, igazi olvasó kell hozzá. Ezek a franciák mélyen érzik ezt a formát; tollukból természetes egyszerűséggel árad.

Mi változott meg? A forma valahogyan határozatlanabbá vált, ködösebb lett. Ingadozóbb a témák megválasztása és feldolgozása; meglazult a zárt drámaiság, csökkent az objektívitás, több a szubjektív, a lírai ziláltság. Az objektív kép, mely a régi novella kereteit teljesen kitöltötte, új elemekkel egyszerre színesedett és homályosult: lírával és essaymagvakkal. Egy maupassanti novella: vasárnapi kirándulás, egy asszony elszédülése, kis és nagy izgalmak, édes örömök, felvillanó fájdalmak, tiszta színek, egyenes vonalak. Tiszta színeket itt is találunk, az új francia novellában, de sokkal több a köd, a problematikusság, a lírai kétely, a bizonytalanság, más műfajok hatása, így a szabad versé, de főként a tanulmányé.

A kötet elolvasása után nyugtalan érzéssel nézek szét. Milyen különös képtárban jártam! Milyen furcsa társaságban voltam! Csupa érdekes egyéniséggel találkoztam, de egyik sem teljesen megnyugtató. Mindegyiknek a szemében bujkál valamely rejtélyes láng; ismerősen indul a beszédük, de itt-ott megzökken a szavuk és különös fordulatokba fullad; a legátlagosabban viselkedő tagján is a társaságnak hirtelen felfedezek valamely rendellenességet, szokatlanságot, egészen egyéni hangsúlyt, vonást, szokást: legalább a nyakkendőjét viseli máskép, utánozhatatlanul, túlságosan egyénien... merjem azt mondani: dekadensen, vagy éppen: patológikusan?

Rendezzük el benyomásainkat, építsük ki óvatosan ítéletünk útját s mert tudjuk, hogy minden igazi író több egy embernél, hogy az írót fínom, de határozott szálak kötözik korának tömegeihez és azok áloméletéhez, ne tegyük kizárólag az írót felelőssé munkáinak mélyebb jelleméért. De minden nyugodt szemlélőnek meg kell állnia már e novellák témáinál is. Cocteau elbeszélése, mely egyébként remekmű, szekszuális tévedése egy öreg úrnak, aki női ruhában bujkáló jasszban ifjú hölgyet szeret. Roger Martin du Gard tökéletes elbeszélése egy testvérszerelem drámai, fanyar és szellemes története, Duhamel: egy milliárdos különös alakja a háború másodpercében. Duvernois: egy különc író tragikomikus beavatkozása két fiatalember életébe. Giraudoux: egy túlságosan egyéninek rajzolt útbiztos mámoros hajladozása egy romantikusan megnagyított és hasonlatokkal agyonvirágozott patikusné körül. Julien Green: egy fiatalembernek lelki kísértetjárása egy magányos ház s egy rejtélyes lány életének homályos folyosóin. Jouhandeau: egy pásztorlány kivételes és alázatos megdicsőülése. Mauriac: egy író idegizgalmai a nők és a munka között. Maurois: történetek oroszokról, zsidókról, mosolygó öngyilkos asszonyról, melankólikus lordokról és ladykről. Supervielle: beszélő állatok a csoda körül... Nem merítettem ki, csak érintettem a könyv témáit, melyeket úgy a műfaj, mint a mai lélek szempontjából nagyon jellemzőknek tartok. A novella rokona a drámának, tehát régebben jellegzetes alakokat, ismerős típusokat vonultatott fel. Az élet köznapi figuráit vagy oly rendkívüli hőseit, akik általános szenvedélyeket képviselnek, normális szerelmet, féltékenységet, kapzsiságot, félelmet. Maupassant művei közt az őrület novelláit már a rémület különös egyéni, majdnem megközelíthetetlenül kísérteties eseteinek tekintették; ma ezek a szorongó félelmek a kispolgárnak is, szinte mindenkinek általánosan ismert érzései... de lehetséges volna-e, hogy azok az érzések, melyek az új francia írók novelláiban merevednek képekké, a mai francia embert, a mai európai ember életét is jellemzik? Jó író nem lóg magányosan a levegőben, tudom; de mégis fel kell vetnem a kérdést: lehet-e, szabad-e ezekből az írásokból az életre következtetni s nem történt-e meg, hogy az irodalom, a mi korunknak is legművészibb, leggazdagabb irodalma eltávolodott, elszakadt az élettől s a gyakran elérhetetlenül különöszemléletek váraiba szorult? Sehol egy egyszerű, rendes, hétköznapi ember, sehol egy kereskedő, egy iparos, egy ügyvéd, egy orvos, egy tisztviselő, sehol azok a hősök, akikkel a maupassanti és flauberti irodalom lapjain, de mai mindennapi életünkben is az uccán, a hivatalokban, a társaságokban találkozunk. Ez itt mind rendkívüli, sokszor patológikus eset, egyéni, magányos, rejtélyes, különc, gyakran rendellenes, sőt beteg ember; hát a mai hivatalnok, a mai katona, a mai ügyvéd nem irodalmi alak, élete nem irodalmi téma, sorsa az írót nem érdekli? Vagy nincs normális ember s most egyszerre rájöttünk, hogy mindenkinek van valamely lelki vagy testi ficama, amely elsősorban kelti fel az író érdeklődését? A fájdalom mindig bővebben csurgó téma az örömnél, mondták azelőtt; ez a felfogás ma úgy változott, hogy a betegség érdekesebb volna az egészségnél, a rendkívüli eset az átlagos formánál? Válságos élet fuldokol ezekben a művészi írásokban. Problematikus szerelem, melynek hajtó erői meghasadtak és zavartan tétováznak nemek, törvények, szokások, valóságok és képzeletek között; bizonytalan társadalmi rend, mely acsarkodva nyalja körül a vagyont, a hatalmat és kajánul vagy élvetegen mutat sebeire, elnyomottságára; ingadozó szellemi helyzet, mely kételkedik a hivatásban és visszájára fordítja a lelki képességeket; hitkeresés, mely gyakran félúton megtorpan és reménytelenül zörget olyan kapukon, melyeket önmaga állít útjába; misztikum, mely tetszetős képekben gyönyörködik, de kimerül az egyszerű bensőségek előtt; megalázottság, mely a halálban olvad fel, szív, mely mosolyog a szenvedésen és nem harcol a megváltásért, lélek, mely abban találja kielégülését, ami még van: a bomlásban, a válságban, szétfoszló titkokban. Lehet mindezt kultúrának is nevezni, de lehet dekadenciának is, az élet dekadenciájának, az ösztönélet fáradtságának és üzemzavarainak, a rend lazulásának, az egyéniség túlfinomodásának, az irodalom túlságosan egyénivé válásának, talán a polgári irodalom el-elfajuló virágzásának. Mert az a kép, mely ezekből az írásokból tevődik össze bennünk, nem nevezhető az ember s még a mai ember képének sem, a mai «válság» képének sem. Mert ezekből az írásokból kimaradt az élet természetes állapota, hiányzik a mindennapi gond, az egyszerű nevetés, az ucca embere, a tömeg arca. Felvetem a kérdést: az irodalom sokat hangoztatott válságának egyik, talán legmélyebb oka nem itt keresendő-e? Abban, hogy az irodalom eltávolodott a normálállapotoktól, az élettől, a tömegtől, az egyszerű és általános embertől s hogy szemléletében és stílusában is kétségtelen tehetségeknek majdnem laboratóriumi kísérletévé vált? A szép műhelyekben szép művirágok, egyéni bravúrok, sőt mesterművek keletkeznek, de a laboratóriumokon túl egyre hallhatóbban dübörög az élet, régi és új élet, amely egy napon elvetheti az irodalmat, ha nem fedezi fel benne a sorsát. Hogy írja Mauriac? «Az irodalom tele van azokkal a leprásokkal, akik a keresztutakon így szavalnak a mérföldkövek tetejéről: «Ide nézzetek, úgye szép a sebem?» s széjjelnyitják a ruhájukat. Csakhogy a járókelők meg sem állnak: «Azt hiszitek, mondják, ez újság nékünk? Hisz eddig is csak a lélek érdekelt minket tibennetek: vagyis azok a cselfogások, amikkel rejtőzve mutatkoztatok. A művészetben, a műveitekben csak a célzást szerettük. Most, hogy láttuk a sebeteket, hallgassatok; mást már nem tehettek.» Tehát láttuk a sebeteket, hallgassatok, mondatja Mauriac egy íróval. Francia író francia íróval, francia emberrel. Az irodalom sebe és a másik seb, az élet sebe; az író és a másik ember, az ember sebe; élet és irodalom kettősége; és... láttuk a sebeket és hallgasatok. Nem közeledik egyre erősebben az az ismerős dübörgés, mely aztán parancsolja is a némaságot?

Az életnek ezeket a kemény, de mellőzhetetlen kérdéseit gazdag és díszes irodalom vetteti fel a szemlélővel. Mily gazdag és szabad ez az irodalom! Mennyi nyugalom és függetlenség bástyázza körül ezeket az írásokat, mily gondtalan szabadság élteti minden sorukat! Egy nagy nép áll mögöttük, irodalmat, kultúrát századok óta friss szomjúsággal és kíváncsi gyönyörködéssel alkotó nép, mely bátran küldi előre íróit: menjetek, lássatok, érezzetek, gondolkodjatok. Szemlélődni, írni a ti dolgotok, végezzétek sorsotokat függetlenül, zavartalanul, a tehetségtek szerint. Változhatnak formák, válságos lehet az élet szemlélete, elmerülhet az irodalom egyéni sajátosságokban, de ez a hagyományos szabadság és elfogulatlanság, úgy látszik, minden koron át biztosítja a francia szellem irodalmi egységét. Francia írások ezek. Mindegyikben megvan a szellem felsőbbsége az anyag fölött, a gyönyörködés az élet és képzelet vonalaiban, színeiben, a forma játékos, majdnem vidám ereje, a stílus összefoglaló kellemessége. Francia szellem, francia szabadság, francia gazdagság, francia irodalom. Tehetséges és szép.