Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 23-24. szám

GYERGYAI ALBERT: MAI FRANCIA DEKAMERON [+]

E kötet címe, indítéka, célja bizonyos magyarázatra szorul, szigorúan csak annyira, ami egyrészt növelheti, másrészt tudatosíthatja az olvasó közvetlen élvezetét. Mikor a Nyugat megbízta egy «Mai Francia Dekameron» szerkesztésével, e sorok írója azonnal és örömmel vállalkozott e feladatra, amelyet, első pillanatra, könnyűnek és hálásnak ítélt: végre is, gondolta, nem lesz boszorkányság tíz neves francia írót s tíz szép novellát találnia, az utolsó tíz-húsz évnek olyannyira bőséges termésében! De aztán, hogy megkezdődött a keresés, a válogatás, az írókkal és kiadókkal való tanácskérő és vitatkozó levelezés, a külső akadályok sora, a habozás, a tanácstalanság, a «gazdagság zavara» s a becsvágy, mely egyenes arányban nőtt a nehézségekkel, - a kezdet optimizmusa kétkedéssé, sőt kétségbeeséssé komorodott: sikerül-e? Sikerül-e a Duna partján az, amire, miért, miért se, eddig a Szajna mellett se vállalkoztak, vagyis a francia novella mai állapotának bemutatása, ennek a még le nem zárt, meg nem merevült állapotnak, ahol még friss csapásokon, őserdői bőségben és elevenségben járunk, az őserdők tanácstalanságában, nem egyszer vezetők nélkül s csak a magunk szimatában bízva? Sikerül-e összegyüjteni nem a javát, a legjavát, nem a jókat, a legjobbakat, oly híven, oly jellemzőn, oly szeretettel és igazsággal, hogy e könyv valóban méltó legyen az antológia szép nevére? S ha sikerül, nem érheti-e a könyvet a külföldieskedés vádja, azon a címen, hogy hazai termésünket idegen versennyel nyugtalanítja? Vagyis, röviden, lehetséges-e idegen antológiára vállalkoznunk? s ha lehetséges, szabad-e? és ha szabad, érdemes-e?

Költői antológiát, háború-utánit, nem egyet szerkesztettek a franciák; prózait viszont egyetlenegyet, a Kra-félét, 1928-ban, bár ez is inkább az új francia prózaírók, mintsem az elbeszélők gyüjteménye, olyanoké, kik az új nyelvnek, nem az új elbeszélőmódnak a mesterei; s ezért szerepel közöttük Valéry vagy Fargue, a költő, s ezért hiányzik például Du Gard, a mai regényírók legelsője. Novella-antológia, francia és mai, mindeddig sehogysem tudott létrejönni s még az a manifesztum is, amelyben nemrég Paul Morand, a mai francia novella egyik legnagyobb büszkesége, a «novella újjászületését» hirdeti, tételének bizonyításául egyéni novellás-köteteket s nem novella-gyüjteményt igér; vajjon miért? Igaz, hogy az átlagolvasó jobbszereti az egyöntetű könyvet, azt, amelyet egyetlen cselekmény, vagy legalább egyetlen név, egyetlen modor foglal egybe; s az is igaz, hogy egy író se szeret osztozkodni a figyelmen mással, különösen, ha nem lírai versről, hanem rövid és személytelen epikáról van szó. Viszont épp a mi korunk nem nyújt-e kedvező légkört az antológiának? másképpen annak a sajátos, szintétizáló célzatnak, amely friss, de lényeges, sürített, de világos képet akar a szellem minden irányú és minden téren való működéséről? Egy gondosan megválasztott francia, vagy angol novellasorozat mennyi mindenről adhat számot s mennyi mindenből izelítőt, a tiszta műélvezeten kívül, bár talán ez sem megvetendő, nem egy regénynél s tudományos könyvnél gyorsabban, mélyebben, elevenebben, s főképp azzal a bizonyos spontán sokszólamúsággal, ami az egyesek és az egész összhangjában muzsikál! Egy ily szintézis kedvéért bocsátja közre most a Nyugat a világ nagy irodalmainak legszebb novella-füzéseit; s nem minden szándékosság nélkül kezdi éppen a franciákkal, a nálunk legismertebbnek vélt, bár talán legkevésbé ismert s leginkább félreismert franciákkal, akiknek java termésére ez a kötet - a francia sorozat első fele - hű kalauzként szeretne rámutatni...

Csakhogy - kérdi az olvasó, - van-e ma francia novella-irodalom? s ha a franciák, mindeddig, nem vállalkoztak novella-gyüjteményre, nem azért tették-e elsősorban, mert nem volt mit összegyüjteniök, főképp, ha a francia elbeszélés háború-előtti virágkorát, vagy az angolszász novella mai fellendülését tekintjük? Bizonyos, hogy az angolnyelvű elbeszélők sehol sem oly kedveltek, mint a franciák közt: de ez talán inkább csak a művészi ízlés tágulását s egy sajátos epika, de nem minden epika hiányát bizonyítja náluk. Azt sem lehet tagadni, hogy maguk a franciák nem a mesélő, az epikai vénát tartják legerősebb irodalmi jellegüknek s hogy például Gide a francia írók javát inkább a nagy moralistákban, mintsem a regényírók közt találja; csakhogy Gide itt nem magáért, nem pro domo beszél-e vajjon? s el szabad-e feledni, hogy Balzac, Stendhal, Flaubert és mások francia regényírók voltak? S igaz, hogy a háború-utáni, a legújabb francia regénytermelésnek igen nagy hányada selejtes s egy része, nem is a legrosszabb része, értekező, költői, vagy lélektani csevegés, hangulati, humoros vagy filozófiai próza, allegória, arabeszk, arckép és minden, csak nem epika; azonban az igazi szépség minden korban, a maiban is ritka s annál vonzóbb feladat lesz a valóban szép alkotások kiválogatása; másrészt e műfajkeveredés és a határok elmosódása új hang, új stílus, új formák szükségét s egyben jelenlétét jelzi. Van mai francia elbeszélő-próza, csak nem olyan, mint a régi volt; ezért nehéz sokszor rátalálni változatos álarcai mögött; viszont már ezért is érdemes lesz közelebbről meghatárolni és megismerni.

*

Aki prózai epikát mond, regényt is, novellát is ért rajta; viszont ez a dekameron szigorúan a novellára szorítkozik; hol a határ? Elméletekben, meghatározásokban még a franciáknál sincs hiány, akik pedig, magyarázat helyett, szívesebben gyakorolják a műfajokat, - bár újabban, talán a regény elburjánzása s az új francia novellatípus látható kialakulása miatt, egyre több polémia folyik a regény és a novella különbségéről. Igy van olyan elmélet, amely a regényt polgári, sőt plebejusi, a novellát arisztokratikus műfajnak tartja, ami meg is felelne a két műfaj történeti eredetének: a regény a hősénekek prózai és népszerű feloldása, míg a novella, Boccaccionál éppúgy, mint később, a franciáknál, Navarrai Margit Heptameronjában, egy zárt úri társaság élőszóval való mulatsága. Mások a műfaji különbséget faji, sőt nemi különbségből származtatják. A regény, szerintük, angol műfaj, az ember földi létének, e világi berendezkedésének, civilizált életének diadala, amelyben a jellemzés, a részletezés, az «életszag» a földi lét fontosságát, felmagasztalását célozza. Ezzel szemben a novella lényegesen francia, mert nem életet, inkább csak életjelt ád, az életnek elvont képét, tisztán, sűrítve, személytelenül. S ebből folyna a regénynek nőiesen bőséges, alakokat és sorsokat saját lényével tápláló s az olvasó és az író összejátszásán alapuló jellege, míg a novella önvizsgálat, önismeret, férfias függetlenség; röviden, a novella: nemzés s szabadság az alkotással szemben, a regény meg terhesség s az alkotásba való átolvadás! Paul Morand, a technika nagymestere, főkép a technikai különbséget érzi; szerinte a novellának változatlan törvényei vannak a Renaissance óta, amelyek nyers megvilágítást, egyetlen helyzetet vagy aktust, sommás összefoglalást, statikus életelvontságot kívánnak. Mindez, mint régi antológiák olvasásából is kiderül, szinte teljesen ráillik a tipikus, a klasszikus novellára s így a francia novellairodalom nem egy elsőrangú termékére. azonban félő, hogy a mai művek minden elméletre rácáfolnak, főképp, ha oly elméletről van szó, amelynek egyoldalúsága nyilvánvaló s oly művekről, amelyek, mint e kötet darabjai, más-más írói temperamentumok s más-más irodalmi követelmények szülöttei. E sorozat írói közt vannak regényírók és vannak költők, egyformán szép, bár másképpen szép, másképpen sikerült novellákkal. Már most hol a különbség, nemcsak a novella és a regény, hanem - menjünk még tovább - a novella és a prózai költemény, a regényíró, a novellista és a költő között? Hány hosszú regény nem egyéb - gondoljunk csak Gil-Blas-ra, - mint kitünő novellák lazán összefüggő sorozata? s hány novella - francia novella is - ád életet, atmoszférát, dinamikát s mégsem jutna eszünkbe, hogy regénynek, vagy «elhibázott» novellának nézzük? Vajjon bizonyos műfajoknak nem az-e a varázsa, hogy állandóan a témák s a temperamentumok szerint tágíthatók? S a mai francia novellának nem éppen az-e a főjellege, hogy Proteusként minden arcot s minden hangot kifejez? A műfaji törvénykezés itt zsarnokságot és szegényedést jelentene; s nincs-e már benn minden lényeg a novella gyökerében, amely újat, vagy az anekdótáéban, amely kiadatlant jelent?

*

Ha a francia novellát nem műfaji megvilágításban, hanem a korok egymásutánjában, «történeti fejlődésében» nézzük, mit találunk? Találjuk először is a fabliau-kat, a francia mesélőkedv e középkori, versben írott s egyhangun trágár kis termékeit, amelyeket, alapjában, egész világ választ el az újkori novellától, de amelyek, legalább két okból, mégis e témakörbe tartoznak. Az egyik, hogy meséik és alakjaik Maupassant «normand» anekdótáiban, sőt Morand «gáláns» históriáiban is feltünedeznek s hogy sokan még ma is az ily rövid, vaskos és erotikus tréfákban látják a gall szellem legjellemzőbb, ha nem is a legmagasabbrendű kifejezését - bár akkor a mai novellisták ugyancsak hűtlenekké váltak Galliához. A másik e történetkék sokat vitatott eredete, amelyet a múlt században, s mint minden régi és népi műnél, hol Keletről Nyugatnak vándorolgató mesékben, hol ősi mitoszokban véltek megtalálni. Itt és főképp a XVII-ik századi, Perrault-féle tündérmeséknél merül fel a mesének, magának a mesélésnek a problémája: honnan származnak a mesék, azok az ősi mesemagvak, amelyek, más-más változatban, a legtávolibb népeknél s a legújabb elbeszélőknél is fellelhetők? hogy születtek? milyen célból? az élet magyarázatára? azért, hogy elviselhetőbbé, vagy pedig nem létezővé tegyék a létet? Micsoda szükségletnek szól, micsoda szomjúságot enyhít az elbeszélő? Erősítő? altató? izgató? vagy csillapító? Voltaire-nél a franciák első nagy novellistájánál, a novella majdnem mindig fegyver, hajlékony, fényes, éles penge, amelyet, az Ezeregyéj európai felfedezésének hatására, vagy talán a mesének ősi, díszkedvelő hajlamából, keleti arabeszkek ékítenek. Vele, a Candide, a Zadig, az Ingénu szerzőjével s mellette a Neveu de Rameau Diderot-jával indul meg a francia novella máig se szünetelő diadalútja. A romantika, a líra mellett, talán épp a novellában alkot legmaradandóbbat; elég, hogyha Balzac és Stendhal zsúfolt «kisregényeire», Musset és Gérard de Nerval lehelletes meséire s Mérimée-re, minden idők e talán legnagyobb novellistájára gondolunk. A flaubert-i Három Mese már a naturalizmus felé vezet, ahol a kisebb-nagyobb mesélők közt Daudet s főképp Maupassant neve ragyog. S a szimbolizmus lírikusai az elbeszélést is a maguk képére gyúrják: Henri de Régnier s Marcel Schwob mellett a fiatal André Gide is mitoszokat, allegóriákat, parabolákat ír prózában, amelyek közül a legszebb e sorozat második kötetét gazdagítja. Érdemes volna egy-csokorba kötni egyrészt a múlt század francia novella-irodalmát, a romantikától a századvégig. Mériméetől France-ig vagy Bourget-ig, másrészt ugyanennek a kornak európai novella-remekeit, a német romantikusokon kezdve, Edgar Poen és Csehovon, Meyeren és Kelleren át, egészen a nagy skandinávokig. A tanulság legalább is kettős: az egyik, hogy a múlt században a novella sose látott virágzást ér el, még pedig kezdettől fogva végig, szakítatlan folytonosságban, hol ennél, hol annál a népnél, hol egyszerre valamennyinél, mintegy gúnyosan fittyet hányva a legtekintélyesebb elméleteknek, a környezeti feltételeknek, a civilizációs rangsornak, hol szarmata vadászok közt, hol szurtos redakciók mélyén, hol magányos őrültek álmaiban eresztve szívós gyökeret s hajtva újillatú virágokat - s a legtöbbet, különös módon, épp azok közt a franciák közt, akik már-már maguk se hitték, hogy «a fejük epikára termett»! Spiritus flat ubi vult - mondta nemrég Babits a költészetről; a mese ott terem, ahol akar, nem ott, ahol, mint a deterministák mondják, megvannak a «szükséges létfeltételei», hanem ott, ahol szükség van rá, halál ellen, dögvész ellen, téli éjszakák rövidítésére, az emberi magányosság elringatására, vagy, mint az utolsó ötven évben nálunk, a rotációs zörgésében, kollektív és egyéni vérengzések szomszédságában, mint virág a gránáthüvelyben, akárcsak a Duhamel novellájában, Móricz és Kosztolányi fényíveiként a tőzsdehírek és az öngyilkosságok felett. A másik tanulság, többé-kevésbé, a «klasszikus» novella-elmélet csődje, azé, amely a régi olasz novella-formára hivatkozva, annak rövid terjedelmében, geometrikus felépítésében, fokozatos feszültségében s hatékony rendkívüliségében látja minden idők novellájának, a Novellának örök mintaképét. Bizonyos, hogy még ma is írnak ily műfajú novellákat; bár kérdés, hogy a mai olvasóra épp ezek hatnak-e a legerősebben? A múlt század legszebb novellái közül nem sok felelne meg e követeléseknek, a Balzac «Aranyszemű Lánya» éppoly kevéssé, mint a Keller «Fésüsei». Daudet legszebb meséi legendák, rajzok, hangulatok; a France-éi filozófiai párbeszédek; a Bourget-éi «pasztellek»: perbeszálljunk élvezetünkkel s tagadjuk meg esztétikai létjogukat? A klasszikus novella nem az az elvont minta-e, amely, mint a teljes egészség, vagy a tökéletes szépség, inkább csak elméletben található? S még akkor is, ha ma megteremne, nem oly véglet volna-e amely, mint a racine-i tragédia, vagy a Valéry-féle óda, inkább megállást jelent és határt s amely után, virágzás helyett, csak formalizmus és kimerülés jöhet? Igaz, itt a két francia csúcs, Mérimée és Maupassant, mindegyik egy más művészet, más kor, más szemlélet fia s mindegyik egy bizonyos, de hasonló novella-technikának máig is utolérhetetlen mestere: Mérimée, akit legjobb magyarázója, Charles Du Bos is főképp «izmos szakársága» s «kézügyessége» miatt magasztal s aki a legáradozóbb, s leglíraibb romantikus korban oly telített, elegáns és «száraz» remekművekre volt képes, mint a Vase Etrusque, a Vénus d'Ille vagy Carmen; s Maupassant, az Inutile Beauté, a Monsieur Parent, vagy a Mademoiselle Perle Maupassant-ja, akit még a naturalizmus ellensége, a szigorú Brunetičre is bókokkal halmoz, mert igaz, mert hűséges, mert világos, mert mulatságos, mert közel marad a valósághoz s életet ád, jól kimért keretek között. Mindez igaz; s mégis úgy érezzük, hogy ez a két nagy mesélő kielégítetlenül hágy bennünket. Annyi ragyogó tulajdonság, annyi hibátlan mestermű ellenére, minthogyha híjjával lennének valaminek, - a szeszélynek, a könnyűségnek, a váratlannak, a természetközelségnek, a hangulatnak, az arabeszknek, egyszóval a poézisnek. Prózaírók, a szó legklasszikusabb s legteljesebb értelmében.

*

Hozzájuk hasonló «remekírók» a mai novellisták közt nincsenek: nem a tehetség hiányzik, hanem elsősorban a szándék. A mai író, a mai francia író nem «remekbe» dolgozik, vagy ha igen, hát akaratlanul, mert a szabályos műtermék, a tökéletes műfaji minta nemcsak hogy nem ideálja, hanem egyenesen gyanus néki. A mai szemlélet a szabadságot, a kifejezést, a hangot értékeli: megannyi oly imponderabiliát, ami mind messze visz a zárt formáktól. Egy másik mai jellemvonás az a friss és spontán rombolókedv, ami még jobban elválasztja a mai elbeszélőt a békebelitől, a prózának és a versnek, a prózai és a verses műfajoknak, a kétféle ritmusnak és hangnak állandó és vakmerő keverése, - aminek az eredménye az a jellegzetesen mai műfaj, amely se nem elbeszélés, se nem leírás, se nem tiszta líra, hanem valami tág határú s terjedelmű költemény prózában, amin belül éppúgy elmosódik a szabad vers és a kötött ritmus, mint a valóság és az álom, az elemzés s a szintézis, s még inkább és mennyivel inkább a «rövid regény» s a «hosszú novella» különbsége. Harmadik s végső merénylet a tiszta novella létalapja ellen: a legtöbb mai elbeszélő nemcsak hogy egységes műfajokat, nemcsak hogy egységes külső formát, hanem még egységes stílust, tónust, hangot sem akar ismerni, ugyanabban az írásműben az iróniát a pátosszal, a groteszket a tragikussal vegyítgeti s ugyanazat az egy témát százféle hangnemben cifrázza, tépegeti és forgatja ki, a szokatlan szabadságnak sokszor szinte kamaszos mámorában. Anarchia? Bizonnyal, de egy valóban új világ valóban termékeny anarchiája, amely, mint Proust, szétszedi az egységes, egyjellemű, egy darabból való ént, amely mint Gide, új morált akar a megújult embernek, amely ez unott s elégtelen valóságot nem külső, nem térbeli exotizmussal, hanem az álommal, a látomással, a tudaton túlterülő ismeretlen tartományokkal tágítja s amely, mindezek után, az Irodalmat sokkal többnek és sokkal kevesebbnek tartja, mint az elődök: nem magukban bevégzett s magukért való művek sorának, hanem folytonos, fáradatlan, dinamikus keresésnek, eszköznek az én és a világ, a magunk és mások megismerésére. Miért ír? kérdezték pár éve egy új irány vezérét, André Bretont. «Pour trouver des hommes», válaszolta; azért, hogy emberekre leljek - s ebben a rövid feleletben mintha minden mai író benne lenne, magányával és elvágyódásával, végességével és nyugtalanságával, énjének és művének igénytelen, tudatos s épp ezért oly megindító viszonylagosságával.

Az ily légkörben, mint minden műfaj, a novella is átalakul s a klasszikus mintaképpel talán csak a neve marad közös. Költőibb lesz és nyugtalanabb, változatosabb és megfoghatatlanabb, amennyit veszít kötöttségben, kerekségben, architekturában, ugyanannyit, nem: százannyit nyer színben, távlatban, muzsikában. Egy romantikus novellagyüjteményben túlnyomó lenne a história, szerepelne az exotikum s bizonnyal szóhoz jutna a fantázia; egy naturalista antológiának főjogcíme lenne a nyers «életdarab»: s egy századvégi sorozatban a legváltozatosabb témák s a legegyénibb hangnemek fölött is ott borongana a mindent közös nevezőre hozó elegáns nirvána-hangulat. Egy mai antológia - a miénk - ilyenféle egységgel nem dicsekedhet; de talán épp sokfélesége lesz egyik, nem egyetlen vonzóereje. E sokféleség külső oka a korok és generációk egyvelege; a kettő, tudjuk, nem ugyanaz, különösen a mi időnkben, amely egyes írókat idő előtt megöregített, másokat meg, a fiatalsággal való versenyükben, új és váratlan kalandokra, valóságos másodvirágzásra sarkalt. Épp ezért az olvasó hiába is keresné, akár ebben a kötetben, akár a készülő másodikban, Paul Bourget, vagy Abel Hermant, Estaunié vagy Henri de Régnier novelláit, holott e kitünő elbeszélők ma is javában tevékenykednek s nem egy szép művel gazdagították a francia novellairodalmat; az ő helyük azonban inkább egy háború-előtti, mintsem háború-utáni antológiában lenne s a legújabb elbeszélők tisztelettel, de közömbösen néznek rájuk. Súlyosabb hiánynak tünhetne fel az oly nevek, mint Barrčs vagy Proust, Radiguet vagy Alain-Fournier mellőzése, mert hisz ők nemcsak hogy hatottak, ma is hatnak az írókra és az olvasókra; azonban egyrészt halottak s e gyüjtemény az élők gyüjteménye, másrészt mint novellaírók alig, vagy egyáltalán nem számítanak. Másfelől, ha Duvernois-t nézzük, az ő írói pályája a háború után lesz jelentőssé; Colette tíz-tizenöt éve írja legegyénibb, legmaibb könyveit; Max Jacobra, mint újítóra egész sereg fiatal esküszik; s André Gide alakja, példája, művészete és morálja úgy lebeg az egész mai francia irodalom horizontján, mint az Úr szelleme a vizek felett. Az a húsz mai elbeszélő, aki ebben a két kötetesnek szánt antológiában szerepel, egyenkint mint saját magát s együtt a mai francia novellát van hivatva a legjobban képviselni. Mindegyik eleven, mai francia; mindegyik mai, francia elbeszélő; s mégis, első pillanatra, mindegyik más hang, más lélek, másféle művész, más világ. Ha szemléletüket vizsgáljuk, a katolikus Mauriacnak alig van köze Greenhez, a misztikushoz; Jouhandeau másképp misztikus, mint Green; Supervielle másképpen vallásos, mint Mauriac; Giraudoux víg panteizmusa másképp pogány, mint Du Gard amoralitása; s Cocteau? Cocteaunak nincs is «világnézete». Hát még ha a hangjukat vagy a műfajukat vesszük sorra! Mindegyik melés: de Du Gard az epikus ős-nyugalmával, Mauriac a moralista magát és másokat kínzó hevével, Green a rémlátó remegésével, Duvernois vagy Duhamel a mesélés örömével, Cocteau mint egy gonoszkodó Puck s Giraudoux mint aki el-eltéved a képek és ötletek útvesztőiben s minden kitérő kedvéért új fordulatot költ a históriájához. Cocteau novella-formája a legtipikusabban olaszos: megvan benne a rövidség, a rendkívüliség, a csattanó s mögötte, csak úgy mellékesen, egy egész embersors pergő filmje. Du Gard keretes művének külön a kerete is mestermunka: nemcsak azért, mert így mintha frissen, a tövéről nyesné a történetet, hanem mert így kitágítja az egész atmoszféráját, amellett, mint a Carmené, betekintést enged az író műhelyébe s a mesét és a valóságot előttünk alakítja novellává. Jouhandeau, mint Mauriac, történet helyett arcképet ád: az egyik színekkel, könnyen, mint egy emlékképet, a másik sötét rovátkákkal, mint egy rézbe mart metszetet. Maurois, mint Duhamel, mint Duvernois, a novella anekdotaformáját műveli: az egyik tömören, sűrítve, nagyvilági fölénnyel és sietséggel, a másik kettő részletesen, kényelmesen, fordulatosan, mint akik érzik magukon a hallgatók kíváncsi tekintetét s őket is mintegy beavatják a mese, a mesélés aktusába. Giraudoux nem annyira történetet, mint inkább környezetképet formál; s Supervielle, mint majd Gide is, parabolává, legendává emeli a históriázást, vagyis, mint Schlegel mondaná, a novella legmagasabb formájává.

S mégis, ha e műveket idegen, nem-francia szemmel olvasgatjuk, mintha a változatokon túl három-négy nagy motívum állandó zengését hallanók s tán lesznek, akik ebben találják majd ennek a gyüjteménynek a létjogát. Mi kapcsolja a mi szemünkben össze ezeket a más-más korú, más-más morált vagy esztétikát valló, más-más technikával élő művészeket? az, hogy írók? mai francia írók? s mit jelent ez? Jelenti talán, elsősorban, hogy különbözők, de nem egyedülállók; tudják, hogy meghallgatják őket, ami a mesélés főfeltétele; érezzük a hangjukon, ha még olyan különcök is, vagy épp azért, hogy sohasem légüres térben, hogy társaslányek, se nem vadak, se nem pedánsak, műveltek, jólneveltek, civilizáltak, akiknek multjuk van, örökségük s ami ezzel együtt jár, vagyis derüs biztonságuk, fegyelmezett érzékenységük s az a jóleső tudatuk, hogy nem maguknak, nem a nyers tömegnek, nemcsak a messzi utókornak, hanem hozzájuk hasonló, tehát épp oly értelmes, fínom és gyorseszű emberekhez szólnak, akiket lekötni, megnyerni, akiknek tetszeni óhajtanak. Közhely? ártalmas formalizmus? nézzünk szét köztük is, másutt is, ne féljünk az összehasonlítástól s gondolkozzunk azon az előítéleten, amely az ösztönös alkotókedvet összeférhetetlennek tartja a civilizációval!

A második motívum, amely az elsőből következik, a francia mesélők mesterségbeli tökéletessége, az a sokat emlegetett s nemcsak technikai könnyűség, az a szinte morális tapintatosság és hajlékonyság, amelyet a franciában - az ujjakról - doigté-nak hívnak s amely a legveszélyesebb formai vagy erkölcsi csapdákat is játszva, mosolygón, veríték nélkül, behúnyt szemmel tudja kikerülni; gondoljunk csak Cocteau vagy Du Gard témáira s e témák feldolgozására. Itt nemcsak a hagyomány, az iskolázottság, a művészi ösztön, hanem az az igen fontos körülmény is szerepet játszhat, hogy ezek az alkotók nem «jobb híján», nem tehetetlenségből, nem álmatag s ügyefogyott életképtelenségükben lettek írókká, hanem akár egy független élet, akár egy másirányú tevékenység betetőzéseként, tanulmányok, utazások, gyakorlati tapasztalások után, hogy aztán sokféle képességüket egyetlenegy irányba tereljék. Van, aki gyáros, van aki filozófus, van aki orvos, tanár, vagy diplomata; esetleg egyszerre több hajlamról, több lehetőségről mond le, hogy mindezt az irodalomba ölje, hogy mindezért az irodalom kárpótolja: mennyi tudás, hányféle talentum van egy jól folyó lap, egy jól megformált mondat mögött!

Egy harmadik tanulságot az a szabadság vagy bátorság nyujthat, ami ennek a kötetnek minden kis novellájában ottlélekzik. Természetesen nem politikai, nemcsak politikai szabadságról, nem is csupán világnézetiről, vagy erkölcsiről, hanem, mindezeken túl, arról a szabadságról van szó, amely, mint Babits írta nemrég európai irodalomtörténetében, a művészi életnek, a műalkotásnak főfeltétele s amely a francia író természetes életeleme. Ezért az a szárnyalás a valóság, a műfajok, a morál, a logika szabályai és babonái felett; ezért az a nyilt tekintet, amely nem fél se a földi, se a földfeletti tilalomfáktól; s ezért az az optimizmus, a francia vidéknek, a francia kőszenteknek, a francia temperamentumnak derűje, amely e rossz világban is hatékony vígasztalónk marad. Mint a gyermek a földgömbre, úgy bámulunk az ő glóbusukra, az itthonülők féltékeny és szorongó csodálatával, a félelmetlen hajósok, a merész felfedezők iránt...

*

Egy ilyen antológia nem egy nap s nem magától jött létre; hosszú hónapok tervelése és munkája érlelte s jóakarók és barátok nélkül sose tudott volna elkészülni. A kötetben szereplő francia szerzőkön és kiadókon kívül külön köszönet illeti itt is azt a három francia írót - Marcel Arland-t, Pierre Drieu La Rochelle-t és főképpen André Malraux-t -, akik tanácsaikkal és közbenjárásukkal e könyv kialakulását elősegítették; a köztünk élő Francois Gachot-t, az új franciák közvetlen ismerőjét; és talán mindenekelőtt párisi honfitársunkat, Gara Lászlót, a mai magyar íróknak ezt a munkás, önzetlen és kitünő külföldi szószólóját. S végül, a maga köszönete mellett, e sorok írója hadd tolmácsolja nékik a Nyugat-nak s egyúttal Gellért Oszkárnak is a köszönetét, akitől e francia dekameronnak s az egész dekameron-sorozatnak eszméje és kivitele származik.

 

[+] A karácsonyra megjelenő könyv előszava.