Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 20. szám · / · ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG

ILLYÉS GYULA: OROSZORSZÁG
Részletek Illyés Gyula november elején megjelenő könyvéből (Nyugat-kiadás)
FAJROKONOK

Zuhog az eső, nem mozdulok ki a szobából; az egész napot orosz nyelvismeretem bővítésére akarom fordítani. Sajnos, nem következett be, ami otthon is, útközben is lustaságomnak titkos sugalmazást adott: a nyelv géniusza a helyszínen sem fogja meg az embert, mint a bőrt a napfény. A nyelvtanulás leggyorsabb módja még mindég az, ha az ember magányosan, szótárral a kezében föl-alá sétál s az egyetlen természetes, hús és vérből való «tehén» mögé a kisértetszerű, sovány vache és Kuh után oda állítja a tapinthatatlan karóvá-t is. A munka elég könnyen megy, csaknem minden oldalon az asztaltól a zsírig három-négy szavat is találok, mely az első olvasásra megragad: végre valami haszon a csavargásból, keveredésből, a kegyetlen iskolából, melyen őseink átmentek. A munka nincs hijján a vidámságnak sem. Szavak kerülnek elém, melyek azontúl, hogy egy nép szellemének múltját minden történeti adatnál jobban leleplezik, váratlan jutalomként meg is nevettetnek. A parikmácherszkaját, a borbélyműhelyt hátom, hogy két országból rendezték be: látom, amint a francia parókát a németek továbbadják. Hirtelen megcsendül a telefon.

A mordvinok, a mordvin könyvtáros Vaszílij Charitónov beszél. Tegnap este megkértem, legyen segítségemre a rokonok további kutatásában. Föltámadt benne is a családi érzés. Hármat is talált, három elveszett gyermeket, két vogult és egy zürjént, itt ül köztük a keleti akadémia harmadik emeletén. Itt ül azontúl köztük egy jakut is, sajnos, nem tudják, rokon-e az, vagy sem, elhozhatná-e őt is a családi megbeszélésre. Félóra múlva itt lehetnek nálam.

Föltúrom bőröndjeimet. A borotvaszappanok közt fél-rúd szalámira lelek, még lejjebb gondosan becsomagolt pozsonyi kiflire porhanyós állapotban. Mi van még? Van még két tábla csokoládé, szintén törmelékben. Némi csínnal és izgalommal elrendezem mindezt az asztalon, hogy a testvéreket hazaival fogadhassam.

Topogás a folyósón, sovány fekete fiú lép be elsőnek, a küszöbön mégegyszer lerugdossa csizmájáról az esőt, nedves kezét sűrű mongol hajába törli s kicsit sziszegő franciasággal bemutatkozik. Ez a jakut.

Honnan tud franciául? Kelletlenül, kicsit húzódzkodva elmeséli életét, amit egyre fokozódó bámulattal hallgatok. Nomád volt.

Ugy, ahogy előttem áll, hajdani nomád. Nevetve mutat egy igazolványt, melyen a születési hely rovatában ez áll: ismeretlen. Hogy hány éves? Arra ő maga is kíváncsi volt sokáig. Körülbelül huszonkilenctől harminckétéves lehet. Pontosabbat az orvosok sem tudtak mondani, akikkel e célból négyszer is megvizsgáltatta magát.

A törzs, amelyből származik, évente egyszer szokott valami város szélén kikötni, ahol az állatbőröket és a sajtot becserélték késre, tűre, zsebtükörre és színes képeslevelezőlapra. 1920-ban, egy ilyen alkalomkor, orosz katonaság fogadta őket, szó nélkül elkobozta a rénszarvas-tábort, rövid csetepaté támadt, a törzs fele ottmaradt, holtan. A többiek elmenekültek s az ünnepélyesen megfogadott bosszú rövidesen szabályszerű rablóbandává züllesztette őket. Rajtaütöttek az orosz telepeken; amit elvihettek, amit nem, azt részint felgyujtották, részint kardélre hányták.

Hogy kétféle orosz van - vörös és fehér, - arról akkor vettek tudomást, mikor egy ütközet után az egész társaságot elfogták. Valamennyien főbelövés, vagy legalább is tizedelés előtt álltak. Kihallgatás, vizsgálat, hogy ki bérelte fel őket a támadásra, - rövidesen kiderült, hogy nem minden orosz egyforma, azok, akik hajdan velük elbántak, «cáriak» voltak, ha bosszút akarnak állni, csak azok ellen harcoljanak. Kegyelmet kaptak, sőt fegyvert is. Búcsúzáskor kaptak még egy bekeretezett nagy Marx-képet és egy vörös zászlót.

- A többit már gondolhatod. A vörösök mellett küzdöttünk, igen előzékenyek voltak velünk. Kaptunk mindent, a vége felé még négy politikai megbizottat is. Ezek hoztak engem 22-ben először Moszkvába, mert addigra afféle századparancsnok lettem. Akkor tanultam meg írni.

- És franciául?

Hány évszázadot ugrunk egyszerre? Most már úgy beszélgetünk, mintha egy párisi diákszobában ülnénk.

- Elképzelheted, én is már csak elképzelni tudom, milyen fogalom élt bennem a nyugatról, melyet egyre többet hallottam emlegetni. Valami csodás paradicsomnak gondoltam. Az útleirásokat, később a technikai, aztán a filozófiai értekezleteket úgy faltam, mint a meséskönyveket. Megtanultam franciául, valamit németül is. 28-ban hat hónapig a párisi francia kereskedelmi ügyvivőségen dolgoztam. Voltam Londonban is. Rövidesen visszahívtak, bevallom, nekem is elegem volt. Előbb különféle megbízásokkal otthon, «szűkebb» pátriámban mászkáltam, aztán idekerültem a keleti akadémiára, előadónak. Van itt egy tanszék, melyen a napieseményeket ismertetik a szociológiai háttér pontos megvilágításával. Én a francia osztályon dolgozom.

Gyanakodva nézdelek a zürjén és a két vogul felé, ezek, mit tartogathatnak. Tenyerüket térdükre rakva, szemrebbenés nélkül ülnek ott, mint holmi barbár faszentek, hallgatják a francia beszédet, melyből egy szót sem értenek. Nem, semmi veszély, velük semmi hasonló nem történt. Egyszerű diákok, öt nap mulva utaznak haza északra, a Pecsora és Ob közé. Befejeződött a kurzus, melyen egyidőben tanultak értéktöbbletelméletet, földmíveléstant és helyesírást. Egymás mellett ülnek, kicsit összeszorulva, mint árvák az idegenben. Fekete szemük egyszerre gyanakvó és gyermekien nyilt.

Kínálom őket a hazaival, egymásra pislogva nagynehezen vesznek is belőle. Aztán engedelmesen, egy huzamban megeszik az egészet.

A kisebbik, alighogy megtörölte száját, kibontja a csomagot, melyet egész idő alatt a térdén tartott.

- Neked hoztuk. - Ez az első szava, mióta itt ül.

Fényképet hozott és egy vogul énekeskönyvet. Megköszönöm neki s viszonzásul átnyujtok egy kis vászontáskát, melyet sárközi hímzésekből alakított a feleségem. Irószereket tartottam benne.

Zavarba jön, tiltakozik. Nem, nem cserébe hoztuk, amit hoztunk. Hallottuk, érdeklődsz a mi népünk iránt. Ezeken a fényképeken láthatod, hogyan élünk.

- Én sem cserébe adom, hanem emlékül. Hogy lássad, ilyeneket csinál ott messze délen a mi népünk, amely kicsit a tiétek is. Amely rokonságot tart veletek.

- Igen, tudjuk, - mondja bólogatva, miközben zsebre teszi a hímzett táskát. - Tanuljuk az iskolában, hogy ti majdnem olyan nyelvet beszéltek, mint mi.

Kezdődik a kísérletezés a szavakkal, melyek most három nyelv kietlen multját keringik be, hogy visszhangra találjanak. Próbakép egyenként engedem ki a háziállatokat, a lovat, a ludat, az ebet, aztán a nyusztot, a lepkét, hátra rájuk ismernek. A két vogul rögtön kap a zsákmány után. Minden fogás után derül egyet az arcuk: Lu! lunt! emp! nyohsz! lepk. aztán hívom a családtagokat, a fiút, a nőt, az öccsöt, az ipat, a vőt, a menyet, aztán az erdő-mező tárgyait, mindazt, amire még emlékszem az iskolából. Most már a zürjén is beleszól. Belemelegszenek a mesebeli turkálásba, már nemcsak köztem és köztük keresik a kapcsolatot, hanem egymás közt is. Egymás mellett élnek ott az Ural északi részein, egymás mellett vogulok, zürjének és osztyákok, akkora területen, mint Németország s mit sem tudnak egymásról.

Összetarthatnátok ott az idegenben, akarom nekik mondani, de vajjon ki van nagyobb idegenben?

Nézem a fényképeket, a lakmározó családot, az éléskamrát, a glédában álló vogul katonákat, az első zürjén középiskola növendékeit. Egy pár kifaragott, földbevert ducot, melyeken - nem tudom okkal-e - a református fejfák távoli őseire vélek ismerni.

- Fejfák ezek?

- Igen, fejfák. Ilyenek alá temetkezünk. Nézd, az egyiken szalag is van, azalatt asszony fekszik, hosszú hajú.

- Ilyesfajta alatt fekszik az én nagyapám is, arra lent, a Duna környékén. Ugy látszik, a halálban közelebb kerülünk egymáshoz, azt még nem feledtük el.

- Ha már fényképről van szó, - mondja a nagyobbik és belső zsebéből vászon irattárcát rángat elő, - mutatnék én neked még egy fényképet. Mit szólsz ehhez? Melyik tetszik jobban?

A kép két nőt ábrázol. Nekem mind a kettő egyformán tetszik.

Most már igazán családi dolgokról beszélgetünk. Mit csinál az apád? - Bizony meghalt. - És az anyad? - Az él. - Nős vagy? Nemsokára az leszek.

- Te ki vagy? - fordult egyszerre a kisebbik vogul felém.

Párszóval elmondom. A végén kiderül, hogy verseket is írtam már.

- Költő vagy?

- Az.

- Proletárköltő?

Amíg, nem a válaszon, hanem a kérdésen tünődöm, a nagyobbik hirtelen kivágja:

- Nem.

- Ejnye, ejnye. Hát azt meg te honnan tudod?

Erre kicsit elresteli magát.

- Honnan? Itt vagyunk már egy órája, másról sem beszélsz, mint nyelvről, szavakról, fajrokonságról. Esztéta vagy te is, bizonyosan, akár csak a Jekacsinyev.

- Hát az ki?

- Egy esztéta, minálunk. Verseket ír, a fűszálról!

- Hát téged nem érdekel ez a rokonság?

- Érdekel, érdekel, de én csak két igazi fajtát ismerek a világon.

Sejtem, hogy mit fog mondani.

- Ugy van! Az egyik a proletár, amelyikhez én tartozom. A másik a burzsoá!

- Láttál már eleven burzsoát?

- Nem is akarok!

A zürjén, azaz a komi menti meg a helyzetet:

Ne veszekedjetek, mint a testvérek! - mondja. Majd hozzáteszi:

- Ez komi közmondás. Engedd meg, hogy néprajzi adat helyett egyelőre ezt nyujtsam át neked.

A nevetés újra összebékít mindnyájunkat. - Nem azért jöttem, hogy megegyetek, ti medvék! - mondom s ezzel a társalgás a tréfálkozásba fordul.

Megbeszélünk még egy találkozást. Majd bemutatnak egy mordvin festőnek, egy orosz ujságírónőnek, Ljubov Voroncóvának, aki jól ismeri a zürjéneket. Nyizsnyij-Novgorodba is okvetlen menjek el! Aztán kezet rázunk, kikísérem őket a folyosóra. A felvonó abban a percben áll meg az ajtó előtt.

- Gyerünk liften - mondja a kisebbik vogul. Belépnek és elnyeli őket a föld.