Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · GYERGYAI ALBERT: ANDRÉ MALRAUX

Nagypál István: FEKETE KENYÉR
Darvas József regénye

Első írásokban gyakran jelentkeznek még csak elnagyolt formában azok a hibák és erények, amelyek tulajdonképen teszik az írót. S különösen megérdemli egy első könyv a többoldalú figyelmet, ha valódi tehetség csillog benne. Darvas József könyvének is megvannak a maga elnagyolt hibái - de írói kézzel, erőteljesen markolja meg a témáját.

A magyar falu - illetve nem is annyira a falu, mint inkább a faluból is kiközösített pária-telep szörnyű vegetálása, embertelen küzködése a betevő hulladékért: ez a tárgy. Tulajdonképen nem is kezdődik, nem is végződik kerek egészben, mintahogy a nyomorúság is kezdődik, nem is végződik kerek egészben, mintahogy a nyomorúság is mindig újra tágul ki az évszakok változásával. Olyan az egész könyv, mint egy darab fölmarkolt rög: alaktalan és mégis összetartja valami különös kohézió. Az uradalomból elbocsátott cselédek sárkunyhós élete ősztől-őszig; emberek halnak, csecsemők születnek ebbe a szörnyű és zavaros világba, verekesznek egy harapás répáért és meggörnyednek az ispán korbácsa alatt. Nom-emberekké formátlanította őket a páriaság, amit születésüktől vonszolnak magukkal; s csak nagyon-nagyon lassan tudnak ráeszmélni a saját ember-mivoltukra és azon túl a maguk és az urak közti különbségre.

Ezt a tárgyat nem először és nem utoljára írták meg; de Darvas könyvének megvan az az előnye a legtöbb ilyen szociális hátterű regénnyel szemben, hogy ment marad a kínálkozó agitációtól, a mondanivalón túllépő állásfoglalástól. Elég állásfoglalás maga a tárgya és az az átélt szemlélet, amellyel mintegy alulról - a zsellérek síkjáról - nézi az életet. Ez a szemlélet nem pátoszos és nem komoran fenyegetődző: szimplán, majdnem természetesen tűri a feneketlen nyomor újabb meg újabb iszaphullámait - míg egyszer aztán fölébred. A tények beszélnek, nem kell az írónak túlordítani őket. Egy részben (az intéző mondja): «A gróf úr legutóbb is sokat veszített a lóversenyen és éppen tegnap írt, hogy lehetőleg minél kevesebb kiadással végeztessem el az idei munkákat. Így a legnagyobb sajnálatomra se tehetek igéretet, hogy egyelőre bárkit is tudnék alkalmazni.» És evvel pár tucat munkanélküli zsellér veszíti el az utolsó ember-lehetőséget.

Természetesen ez a látásmód kissé sablonossá teszi az alakokat, csak a falu-nyomorúság skurcából láttatja őket. A szegénypártoló szocialista orvos, a csalódott idealista tanító, a proletár-öntudatra ébredt Hegedüs Mózes: mind csak figurák. Ami eleven, az a föl-fölvillanó egyes alakok - haldoklók, acsarkodó parasztok, maga a tömegnyomorúság. Ez az elevenség is lefokozott valami; a feketének még feketébbel való aláfestése nem válik a frisseség előnyére. A történet folyása túlkomor egyformasággal tördeli maga alá az embereket. A fiatal parasztírók (illetve parasztról-írók) irásait már rég megfekszi ez a vigasztalan hangulat; talán Kodolányi első írásai óta. Pedig hogy a tárgynak vannak valőrjei, azt mutatja Darvas írásának egy-egy fölcsillanása, mikor szinte öntudatlanul megszólal benne a föld és érezzük a friss szántás szagát.

Ha leveti ezt a monotóniát és több hajlékonyságot, egy-egy erősebben megütött hangot, szélesebb skálát visz bele az írásába, többet adhat önmagából is. Ez az első írása még túlérdes, de érezni benne azt a valamit, ami tárgyat és munkálóját eggyé foglal össze.