Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám · / · FIGYELŐ

Füst Milán: DR. GEORG GRODDECK

Német orvos volt, magasabb egyetemi rang nélkül való, Baden-Badenben élt, ott volt egy kis szanatóriuma s itt keresték őt fel a világ minden tájáról azok a szenvedők, vagy tanulni vágyók, akik hírét hallották.

Mert nagy híre volt, - mágus, nagy gyógyító hírében állott. S hogy a páciensek milyen százaléka gyógyult meg nála csakugyan, nem tudom megmondani, azt azonban biztosan tudom, hogy lett légyen az illető orvos, vagy beteg, aki felkereste, ha volt fogékonysága ahhoz, hogy lássa is, amit néz: - hogy az ilyen nem mehetett el tőle a szeretet és csodálat elfogódottsága nélkül. Mert éreznie kellett, hogy egy nagy lélek szellemközelségében haladt el, - a saját lelkén, annak megrendülésén, megkomolyodásán kellett ezt éreznie.

Groddeck a nagy orvosok azon fajtájából való volt, akik a beteg emberen mindenáron segíteni akarnak s ennek az akaratuknak szolgálatába állítják lelküknek s fizikumuknak minden erejét. S ez az erő benne nem lehetett csekély. A lelke hatalmasnak, lángolónak, a testi mivolta pedig megdönthetetlennek látszott. S oly erőszakos és impetuózus volt a gyógyításban, mint valami szélvihar. Magávalragadó: az elesett ember rövidesen feltápászkodott és azon vette magát észre, hogy önnön gyógyulása érdekében nagyobb erőfeszítésre hajlandó, mint eddig bármikor. S ő aztán nekilátott, - ellenállhatatlan, kíméletlen szenvedéllyel: masszirozott és lelki analízist végzett egyszerre... egyszóval mindent megtett, amire csak képes volt s amit hasznosnak ítélt s munkába vette az illetőt a feje búbjától a talpáig, annak minden idegét, porcikáját, minden gondolatát kandi érdeklődéssel véve vizsgálat alá.

Túlhabzó személyiség volt, aki saját magával úgy bánt, mintha mindene, amije van, pazarolnivaló fölöslege volna. De fölöslege is mindig volt csakugyan, - a természet az ő erőit nem mérte ki szűken. S a betegnek végül is egészen be kellett hódolnia, - ha nem az energiájával, akkor a derűjével lett személyének és betegségének mesterévé. Mert isteni vidámság áradt a lényéből. Élvezte a létet, képes volt azt ismét úgy élvezni, mint a gyermekek: romlatlanul, - elérkezett odáig, hogy gondolatainak, vagy tapasztalatainak semmilyen áskálódása sem volt képes megrontani többé eredendő és mély életörömét. S nyilván ez okozta, hogy az ember a közelében úgy érezte magát, mintha egy hatalmas és buzdító lehellet érné: mintha a teremtés páthoszát és jókedvét egyszerre megértené általa.

A derűje csodálatos volt és új életkedvre derítő. Pedig ő az életről mindent tudott, amit ember tudhat s ami embert lehangolttá tehet. Mert szabad és bátor szellem volt s amellett tapasztalatképes és erős, olyan aki kibírja tapasztalatait. Ő nem hőkölt vissza semmiféle megismerés elől, nem félt attól, amit megtudhat, nem húnyta le a szemét semmi elől, hanem szembe nézett vele, bármi lett légyen is az. Azok közé tartozott, akikről úgy érzi az ember, hogy tudásuk teljes. (A legdrágább kincs azoknak, akiknek a szellem hiánytalan gazdagságát látniok gyönyör.) A megértés és belátás mestere volt. Az ily nagy szellem bonyolult életismeretét röviden jellemezni majdnem lehetetlen, mégis azt hiszem, nem tévedek túlnagyot, ha azt állítom, hogy az örök libegés, az örök bizonytalanság, a «panta rei» érzése és élettapasztalata volt sarkpontja lelki mivoltának, s hogy az ehhez való igazodás, ennek a belátásnak a lelkiek minden terén való kivitele tartozott legnagyobb értelmi örömei közé.

A végtelen és céltalan gomolygásnak, az örök változásnak kedves és jókedvű, énekelő hajósa volt. Tudni, mindig újra észrevenni, hogy e világ s vele az emberi szív a semmiben libeg, mint a fellegek s bárhol áll is meg útján, talajtalan marad... aminek mindig újra való felismerése annyiunkat keserít, - e kegyetlen igazságnak örülni tudni, abban elmélyedni, azt minden megnyilvánulásában érteni és élvezni, - ez volt, azt hiszem, az életeleme. A tudás boldogsága ragyogott az arcán. Nem hogy félt volna tőle, örömmel hagyta érzéseit és gondolatait beleveszni abba a semmibe, amelyből származtak. «Ne féltse magát, hagyja, hogy elvesszen előbb, akkor lehet reménye rá, hogy megtalálja magát újra,» - ez volt a tanácsa olyanok számára, akik a félelmek betegei voltak. S e maga pártfogolta céltalanságban aztán újból célokat tűznie maga elé, - szenvedélytelen szemlélet közben mégis szenvedélyekre is képesnek, vagyis életképesnek maradnia: ez volt élete remek kedvtelése, lelkének soha meg nem únt nagy játéka a léttel.

Szemei mindig nevettek s úgy csillantak rá az emberre, mint az élénk, friss patakvíz. S törzsökös, nehéz alak volt, olyan, mint egy óriás fa, ha elindul. De olyan is, mint az oroszlán: gyermeki lelkű fenség, királyian gőgös és veszélyes... nagyszerű, sokféleségből összetett személyiség! Egyetlen, pótolhatatlan! Olyan, akinek bűvész-mesterségét megtanulni nem lehet, akinek utóda e földön nem lehet: mert, amit létrehozott, azt egész személyisége, nem pusztán tudománya hozta létre.

Kiváló tudós volt pedig, - lélekbúvár, - igen értékes analytikai munkái jelentek meg... művészlelkű író is volt, de mi mindez s amit leírt, ahhoz képest, ami ő maga volt, ahhoz a remekműhöz képest? Vajha valaki behatóbban s méltóbban jellemezné még, hogy ki volt?

Nekem most és itt, sajnos, e pár sorral kell beérnem. Goetheval szólván, akkor kell befejeznem róla szóló vallomásomat, mikor még el sem kezdtem.