Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 12-13. szám

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: BABITS ÉS AZ IGAZI KÖZÉPKOR
Széljegyzet az Európai Irodalom Történetéhez

Kell-e költészet? Kell, helyesebben: Költészet kell. Mikor Babits a magának feltett kérdésre nemrég ezzel a fordított hangsúlyú igennel válaszolt, az Európai Irodalomtörténet bevezető hitvallása már megjelent nyomtatásban. Nem olyan költészet kell, mely a mai szétaprózott közösségek gyönge öntudatú, másodlagos életműködése. Az igazi költészet: hangátvétel, távolból kap megérintést, egy későbbi századnak ad impulzust s a közösség pillanatnyi akaratát nem tudja kiszolgálni. Szóval olyan költészetre van szükség, amely ma nemcsak hiányzik, hanem egyenesen nemzeti és társadalmi bűn. «Mindaddig, amíg még van egy politikamentes, semleges és individuális művészet, hirdeti a kor magaslatára jutott harcias jobboldal, nem fejeztük be a feladatunkat. A nemzeti feladatok elől kitérő művész nemzete nyilt ellensége s addig kell üldözni, amíg abbahagyja türhetetlen ellenszegülését.» A másik oldal pedig megfosztja művészi rangjától azt, aki nem szolgálja a világforradalmat...

Így lett Babits helytállása az irodalom magas tudatáért olyan eretnekség, amely szinte páratlan a szellem történetében. Nem a tudat realitásában kételkednek többé, hanem felsőbbrendűségében. Más barbár korok is elvesztették ezt a magas tudatot, de nem küzdöttek úgy ellene, mintha az a teljes ember megcsonkítása volna. Homályos, provinciális tudattal éppen a visszaszerzéséért vergődtek: az összetört ókori világkép például engedelmes és alázatos barbár közvetítőkön át szuggerálódott a középkori kereszténység világlelkébe. Számunkra semmitmondó ez a nemzeti folyamatosságot nélkülöző, társadalmi erőkre fel nem bontható középkori irodalom: Babits számára éppen a középkor az európai irodalom zavartalan szakasza, melyben a mult csúcsai kivételes tisztaságban ragyogtak, s amelyet az Isteni Komédia csak betetőzött. Dante, dacára, hogy elsőnek ír nemzeti nyelven, nem a modern európai irodalom kezdete, hanem ellenkezőleg: az európai irodalom betetőzése, az évszázadokon át sóvárgott és dicsőitett szellemi egyetemesség boltozata.

Gondolom, ez az első irodalomtörténet, amely nem Milton és Goethe hiányos ismeretére, hanem szent Ágoston és a levélíró szent Jeromos elhanyagolására figyelmeztet. Más irodalomtörténet olvasása közben az elporosodott Schillerre pillantunk, Babits közben az Amor Sanctusra, amelyről nem tudtuk, hogy legfontosabb könyveink egyike s nem puszta folklorhagyaték, hanem egy fanatikus világirodalmi szemlélet perdöntő bizonyítéka. Babits könyve csakugyan igazságtalan a még ma is olvasható európai nagyok iránt, de egyenlőtlen mértéke csupán fizetség azért a nagyobb igazságtalanságért, amely az európai irodalom tisztán csak európai hagyományát érte: azt a hagyományt, mely egyetemességénél fogva Európa küldetésének, az örök béke megszerzésének szolgálatában állt. A népek már elfelejtették, a Költő még emlékszik erre a küldetésre. Hiszen az európai irodalom, amely szerinte a legnagyobbak irodalma, szociális összefüggéseiből kiemelve, mindig ezt a veszendőbe ment, arisztokratikus tudattal telített, individualitásában egyetemes európai kultúrát szolgálta. Innen van, hogy a világirodalom nem a törzsi, vagy a nemzeti kultúrák egyszerű gyüjtőfogalma. Megelőzte valamennyit, emberibb és örökebb nálunk, nagyobb hagyományra, sőt az európai szellem legősibb nagyjaira hivatkozhatik. Ha ezt a hagyományt később felparcellázták az ókor zárt kultúrkörére, a sötét középkorra és a nemzeti nyelvű újkorra s ha az egyetemes középkori géniuszok egyrészét az európai irodalom nemzeti feldarabolása után kisajátították a leszármazott nemzeti irodalmak őseinek, akkor ezzel egy mély gyökerű szellemi magatartást tüntettek el, amely sajátosan európai volt és abból állt, hogy a minden ember számára érvényes állásfoglalás korról-korra egyes emberek magános szellemében tükröződött. De az eltüntetés még nem ok arra, hogy e látszólag maradék nélkül elpusztult európai hagyomány mellett a költő helyt ne álljon. Az a forróság, mely a Vergilius-fejezetből s a virágzó középkori irodalom leírásából: a Zengő Ünnepből, a Stilus Christianusból, Ágoston Lelkéből és az Amor Sanctusból kicsap, nem az irodalomtörténész fölmelegedése, hanem a maga bonyolult módján vakmerő írástudó forró vallomása az Elvesző Ügyről. Elvesző ügy a szónak politikamentes, örök értelmében, mert egy örök rendeltetés: az egyetemes szellemi állásfoglalás joga és magasabbrendűsége forog kockán. Olyan küldetés, amelyben sem a jobboldal, sem a baloldal nem akar hinni, amelyet megvet papjaival, áldozataival és nagyszerű Don Quijoteivel együtt. Eljött a kor, amikor az írástudó kortárson bizonyosodik be, hogy a világirodalom legnemesebb alakja mégis csak Don Quijote s amikor néhányan még azt kívánjuk, hogy bárha ezeknek a literátorrá lett la manchai nemeseknek volna végeredményében igazuk a kor ellen és a kor fölött.

Ebben a don-quijotei hasonlóságban Babits sorstársa annak a francia bölcsésznek, akiről az Élet és Irodalomban és a Könyvről Könyvre egyik cikkében megemlékezett. Julien Bendára gondolok. Nem annyira a Trahison des Clercs, mint inkább a Discours "ŕ la nation européenne szerzőjére. Ebben a csodálatosan időszerűtlen, provokáló könyvben Benda egy független európai nemzethez szól, amely nem azonos az európai nemzetek meghosszabbodásával, - mint ahogy Babits világirodalma sem a nemzeti kultúrák szolgai gyüjtőfogalma, - s amely csak egy lelki ellenforradalom árán és a nemzeti értékrendszerek gyökeres leértékelésével valósulhat meg. Mint ahogy Babits számára a nemzeti irodalmi nagyságok együttes felsorolása még nem jelent európai irodalmat, úgy nem jelent Bendának Európát a nemzeti moráljukhoz ragaszkodó európai nemzetek laza együttműködése. Vissza kell menni azon az úton, mely az egyetemes keresztény és humanista értékektől a népek erőszakos Herrenmoraljáig vezetett! De az út ehhez az Európához nem Genfen, Hágán, Bécsen át visz, hanem Plátonon, Descarteson és Spinozán át. Az a kemény gyógymód, mellyel Benda az elképzelt európai nemzetet erkölcsileg előkészíti, Babits szubjektív módszeréhez hasonlóan, a középkori írástudók «felértékeléséből» áll. Becsüljük meg ismét a római birodalom bűvöletében élő középkori jogászokat, akik az élő földesúri szokások helyett szívósan ragaszkodtak az egyetemes római jog megmaradt roncsaihoz, tiszteljük a jezsuiták nemzetfölöttiségét s csodáljuk meg rotterdami Erasmust, aki nem magasztalta fel a szent nemzeti önzést, hanem az ubique docendi jogán Bázelben, Oxfordban vagy Mainzban egyformán a keresztény igazságot magyarázta. Homo est maxima mens!

Benda az európai nemzet nevében minden néptől a nemzeti küldetés misztikus hagyományának a visszafojtását követeli. Az igazi küldetés más, az egyetlen igazi küldetés az, amelyet Babits az önálló európai irodalomban s Benda a középkori, szent tamási bölcseletben felismer. Nem a meglévő nemzeti zsákmányt dícsérik, hanem egy megtagadott hitvallást vállalnak, amelyet számunkra alig hozzáférhető, számukra lángolóan eleven mintaképeken: német-római császárokon és himnuszszerzőkön példáznak. Vajjon melyik időszerűtlenebb: a filozófiai vagy az irodalmi helytállás? Pedig mind a ketten csak a nagy egységre utalnak, amely törékeny, de isteni valóság volt, mert valamikor a nagy költészet tükrözte.

Melyikük hisz még az intés erejében? Benda aligha s aligha Babits is. Az esztergomi Előhegy oldaláról letekintve a tulsó, idegenné vált Dunapart naponta keserűen igazolja a keresztet, melyet valamikor egy másik igaz, elveszett s nem kevésbé európai ügyért, a nemzetközi békéért vállalt. Vergilius és a himnuszok szenvedélyes magyarázója akkor Kant Örök Békéjét s Prosperot, a békés varázslót fordította. A történelem később igazat adott a béke magárahagyott Don Quijotejának, de az áldozat mégis hiábavaló volt. Fél emberöltővel a nagy téboly után Európa épp olyan kevéssé vesz tudomást hajdani politikai egységéről, mint arról a költői hagyományról, amelynek valamikor közös nyelvi kőzege volt s amely a sors iróniájából mégis egy nemzeti nyelven: olaszul jutott a csúcsra.

Úszik a Holt Próféta palackba zárt üzenete.