Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 10-11. szám · / · HALÁSZ GÁBOR : A FIATAL SZÉCHENYI

HALÁSZ GÁBOR : A FIATAL SZÉCHENYI
(2., befejező közlemény. [+] )
A FELHASZNÁLÁS

Tanulás. Landschultz. Az apa elvesztette fiatalsága olvasmányait, amikor az ellentétes világnézetek meghurcolták, a fiú fiatalsága a visszanyert olvasmányoké. Voltaire és a többi kétkedő, csúfolódó, akiket a kiábrándult kortárs ijedten hárított el magától, a tettek rombolásán mérve a nevek értékét, érdekes figurák a vihar után jöttre, akit nem ejt meg többé szédítő vonzásuk, de nem rettegtet ártalmas hatásuk sem. A felvilágosodás könyvélmény az új nemzedék számára, amelyet megvitat, állást foglal hozzá, élvez a szépségeiben, kinevet a túlzásaiban; nem varázslat és nem is az ősellenség. Széchenyi olvassa Voltairet, de nem nagyon szereti és ha Rousseaura gondol, nem a társadalmi szerződés forradalmárja áll előtte, hanem az érzékeny regényíró. A vallásosságot, amely az apja számára még csak egy-két kegyes könyvet és néhány erőteljesebb prédikációt jelentett, ő már új remekművekből, Chateaubriand alkotásaiból szívja magába; az ízlését nem kell megtagadnia, hogy kielégíthesse a szív kívánságait. És az érzelmek zűrzavarában is ott a nagy irodalmi nevelő, aki visszaiktatta jogaiba a fölényes gúnyt, amely már végleg trónvesztettnek látszott, de ugyanakkor elővarázsolta az igazi, korlátot nem ismerő szenvedélyt, együtt a cinizmust és a pátoszt, a szavak nyilas repülését és zengő áradását, az értelem ötleteit és az indulat drámáit, a formák arisztokráciáját és a tartalom forradalmát. Lord Byron ő, a felszabadító, aki életmodortól élethivatásig példát ad az új eszmékért lelkesedő fiatalságnak.

Az új eszme a reakcióból kibontakozó liberalizmus, a polgárosodás végső győzelme. Széchenyi, aki annyi európai arisztokrata-társával együtt végigéli magában ezt a folyamatot, hozzájuk hasonlóan könyvélményekből fejleszti gondolatait. Irodalmiság, irodalmi kultúra a termőtalaj, amelyből a szabadság eszméi kisarjadzanak, most is, mint a felvilágosodás kezdetén, vagy a renaissanceban. Nem a hatás durvább értelmében, hogy szabadgondolkodó írók szabadgondolkodókat nevelnek, hanem a könyvekben élés rejtélyes befolyásával, a betű világának túlsúlyával a hatalmába jutott lélek felett. Lázadozó korokban a megírtak elfeledtetik a tényeket, az olvasás édes kéje elzsongítja a tapasztalás érzékét, a szellem legyűri a testet, amivel pedig számolni kell. Reakcióra a valóság, forradalomra a képzelet nevel.

Persze a fiatal Széchenyi számára még egyformán fontos valóság és képzelet, egyformán lehetséges reakció és forradalom. Át van itatva az irodalomtól, mint sem azelőtt, sem azóta egyetlen politikusunk, de nyitva a szeme minden iránt, ami megnézhető. Mégis, ha apjához mérjük, lehetetlen észre nem vennünk az idők alakító nyomát. Széchényi Ferenc pártolta a literátorokat, István maga az; az apa a maecenás tiszta típusa volt, a fiú a nemes értelemben vett dilettáns. Naplója tele van költői kísérletekkel, vers- és drámatöredékekkel; regénytervek is foglalkoztatják. Munkatervében az utazás, reformok, tanulmányok mellett ott van a Childe Harold lefordítása. Olvasás közben újra meg újra megrohanja a vágy a kifejezésért és a kételkedés a költői tehetségében. A Don Carlos pompás párbeszédeit irígyli; miért ne tudná ő is ily teljesen és világosan szavakba foglalni azt, ami lelke mélyén forrong. «Nur nichts Mittelmässiges und das wäre gewiss das einzige, was ich leisten könnte». (1818 julius 26.) Néhány versén is mily nehezen dolgozott és milyen rosszak, mennyire nem fejezik ki azt, ami őt gyötri. A vágy kielégítetlen és el nem nyugszik; az alkotásösztön formát keres magának s ha kell, átcsap más területekre. Széchényi Ferenc még nyugodtan hódolt amatőr kedvteléseinek, a könyvgyüjtés, irodalompártolás nem zavarta benne a politikust; két külön képesség volt benne, két elkülönített rekesze a léleknek, a munkáé és a pihenésé, a hivatalos és magánemberé. Istvánban összemosódnak a határok, Racinet olvas katonai gyakorlatok közben, az irodalmi terveket politikai elgondolások színezik, a reformerré válás csak egy lehetősége kinyíló temperamentumának, akár csak az, hogy költővé lesz. A kötelességteljesítés egyhangúbb útja helyébe így kerül a kiteljesedést kereső kalandozása, a mesterember helyére (a szó nem kicsinyítés) a művész. A játszmavezetőből vérbeli játékos lesz, aki egész idegrendszerével belekapcsolódik abba, amit csinál; aki számára nem annyira az elért nyeremény a fontos, hanem a hozzá vezető út.

Még világosabb a különbözés utazásaikban. Széchényi Ferenc a tizennyolcadik századi mágnás rendszerességével kel útra, «tanulmány» útat tesz, kultúráját gyarapítja, István az új nemzedék ingereket kereső, a világban is önmagát hajszoló útjait folytatja, kalandozik, keletről nyugatra. Nyugtalanság űzi, belső láz, nem a régi céltudatosság. «Warum ich aber eigentlich mich entschlossen habe zu reisen und lange von Wien weg zu bleiben - wer weiss das? weiss ich's denn selbst? und wird's jemand jeh wissen?» (1818 július 20.) Az utazás boldogságkergetés a számára; ugyanaz az élmény, mint midőn verssé állanak össze zűrzavaros érzelmei, sikere van katonai pályáján vagy a társaságban, vagy ha szerelmes. «Ich muss mich treiben und bewegen, um glücklich zu seyn.» És e boldogság tulajdonképen boldogtalanság: örök kielégítetlenség, az egyszeri siker, a már látott táj után az újabbak nosztalgiája, amit soha be nem teljesíthet semmi megismerés. Ami hasznosat lát, úgy szóródik el rapszódikus, lírai kitörései között, mintha nem lenne fontos. Nem is az, programmszerűen, de belemarja magát emlékbe, érzékenységbe, idegekbe; nem tanít, de megszállja a szervezetet.

A romantikus színváltás mögött a döntő az egyéniség alakulása. Az apa nyugodt műveltsége benne méreganyag: a szenvedés itt is megköveteli jogait. A befelé élő ember végtelen érzékenységével fogad minden külső benyomást; hiszen a belső élet sohasem közömbösséget, ellenkezőleg az idegek állandó feszültségét, örökös önmagára vonatkoztatást jelent a külvilággal szemben. A megtudott dolgok is az önismeret rabságában állanak. Naplóírása, amely a társasági bon-mot-k feljegyzéséből hatalmasodik el a lélek mindennapos színvallásáig, lázmérő hűségével mutatja nagy kiszolgáltatottságát. Az olvasott könyv, a megtetsző lapok, a bejárt földek, az emberek, akikkel sorsa összehozza, egész idegrendszerét megbolygatják, villanyütésként váltják ki gondolatait, ellenállhatatlan kényszerrel befolyásolják hangulatait. A legkisebb benyomásra az egész ember reagál; energiája majd felkorbácsolódik a példán, majd összeroppan az összehasonlításon. A nagy szellemek az ő szerencsésebb versenytársai, a gyönyörű idézetek, amelyekkel teleszövi naplóját, idegen sikerek emlékei, a könyvekben elraktározott hatalmas ismeretanyag az ő tudatlanságára eszmélteti. Türelmetlen mohósággal, a szenvedély rendszertelen szeszélyével veti magát a tudományra. Politikai, gazdasági, történeti, földrajzi, filozófiai művek a költészet mellett az olvasmányai, amelyek még a tizennyolcadik század élvezetes feldolgozásaiban állanak rendelkezésére. A szigorú szakszerűség hiányzik a természetéből, mint a munkák legtöbbjéből is; de dolgozik benne az elmélyülés vágya, amely a régi, csak élvező olvasótípusból hiányzott. Nevelését elhanyagoltnak tudja és bármily tömegén rohan keresztül a könyveknek, a meg nem alapozottság nyugtalanítja, az a kínzó felületességérzés, elnagyolástól való rettegés, amely a leggeniálisabb dilettánst is elfogja. Amit tud, mindig szellősebbnek, könnyebbnek érzi, mint a mások bizonyosan súlyos, kompakt tudását. Önkéntelen tisztelet, leküzdhetetlen elfogultság és nagy-nagy nosztalgia él benne az igazi tudás iránt. «Heute war ich bei William Gill - wie schön ist, so viel zu wissen, und wie viel verliert der Mann von der Gesellschatt gegen einen Gelehrten in dieser Art, in meinen Augen.» (1815 január 11.)

A fiatal szellem nem bírja soká a megalázkodás súlyát; érzi a határait, de szüksége van a meg-megújuló elbizakodásra. Csak a gőg termékeny, ha a gőgös percekért összeroskasztó órákkal fizet is az élet. A tudomány ünnepélyes szertartásait néha komédiává fokozza le együgyű papja; Széchenyi, az emberi gyengeséget kegyetlenül számba vevő tanítvány, ha ilyennel találkozik, a leleplezés örömében bosszulja meg régi megszégyenüléseit.

A Willam Gillek reásúlyosodó egyénisége mellett ott van ellensúlyul - Landschultz. Amidőn keletre utazik (1818-ban; az utazás saját szavai szerint fordulópont az életében), hatalmas személyzetet visz magával: szakácsot, hogy ne kelljen idegen kosztot ennie, komornyikot a személyes szolgálatra és külön szolgát a podgyásznak, egy festőt, hogy gyorsan megörökítse, amiben gyönyörködik és egy görög filológust, hogy klasszikus emlékeket idézzen útjukon. Vonul karavánjával a «magyar herceg» és mindenki híven teljesíti feladatát; amíg ő a Childe Harold verseit szavalja elragadtatva, a festő skiccel és Landschultz összefoglalja a vidék irodalmát. Összefoglalni jó, de az utazás nem nagyon van ínyére a tudós férfiúnak, egész nap a postakocsin rázódni, vagy rozoga hajókon tengeri betegséget kapni; és még hozzá a sok nézni való! Ha valahol végre megpihennek, a gróf mindenkit napló-írni hajszol; maga füzeteket tölt meg élményeivel, a festő is boldogul valahogy a rajzaival, a szakács sem jön zavarba, de mi mondanivalója legyen egy szegény görög filológusnak, amit már el nem mondtak előtte? A gróf kedvtelései különben is megviselik a nyugalomhoz szokottat; nem ismer fáradságot és keresi a veszedelmet. Szeszélyes, pedig ő, Landschultz, próbálja vele megértetni a rend fontosságát; útjában semmi rendszer, semmi alaposság, pedig mennyit magyaráz ő neki. Rendet egyébként csak a gondolataiban tart tudósunk; nem mindennapi lelke nem mindennapi testben lakik, ami a tisztaságot illeti. Széchenyi szinte toporzékol a rosszérzéstől. «Man denke sich aber einen Mann von beiläufig 40 Jahren, - írja róla, - ganz von Fleisch, ohne allen Beinen, der sich in seinem Leben noch nie gebadet, - und der sich alle 14 Tage bartbieren lässt - der von Kamm, Bürste, Seife, etc. den Gebrauch glatterdings nicht weiss - der allenthalben, Winter und Sommer, auf der Erde, oder Federbett, in Beinkleidern und einem schwarzen Frack sich schlafen legt, - einen Mann, der keinen einzigen Gedanken hat, sondern mit einem stupenden Gedüchtniss, wie ein Papagey sehr viel her zu recitiren weiss. - Der als Recensor pedantisch sich aufgestellt, um in allen, was andre erfinden, und verfertigen, Fehler - und Reparanda zu finden. - Der, alles, nach Regeln beurtheilt, Poesie, Musick, und Liebe, der sich vor allen fürchtet, indem er stets bedenkt, was geschehen könnte - der alle Bewegung scheut, und über Gesundheit und sein hohes Alter klagt - Speise und Trank aber nie versagt, - und wenn man ihn liesse, 12 Stunden ruhig schläft.» (1819 április 25.) Idegeit s «veleszületett türelmetlenségét» százszor megkínozza a pedáns és piszkos útitárs, akinek csak azért a néhány nagyszerű percért bocsát meg, amidőn mosdatlanul, felöltözötten, tudós képpel felkászolódik reggel a párnák közül, vagy amidőn öszvérháton az Aetnát mássza meg, Diodorus Siculusról értekezve és egyszerre csak nyergestől lecsúszik a jámbor állatról. «Eine inimitable Caricatur!»

A kicsattanó nevetés mögött ott a megkönnyebbülés és felszabadulás. A tudós torz figurája visszaadja a fölényt, amit a tudománya megingatott; a megismert ember feloldja a szorongást, amit ismeretlen birodalma okozott. Az életösztön kerekedik felül, hogy a tapogatózó kísérletek után, amelyek csüggesztettek kilátástalanságukkal és gyötörtek a kudarcukkal, az elvetélt költői próbálgatások, a hasztalan ostromlott «tudományosság» helyett új irányt jelöljön meg, új sikerek és persze új letörések lehetőségét. Az elhivatottság érzése, az egyelőre indokolatlan és így folytonosan megszégyenítő elbizakodottság megszállotta áldozatát; nagy ember már, csak még nem ismeri a hozzá vezető útat.

Megtorpan és nekilendül, irígykedik és kárörvendezik; bizonytalanság és szédítő vágyak egyformán egy megmásíthatatlan adottságból folynak: szellemi magasabbrendűségéből. Az élmények választékossága van meg benne, a kiválogatás csalhatatlan, biztos érzéke, a tudás minősége. Nemcsak agyával, hanem minden érzékével kívánja a nem mindennapit; érzékenysége rögtön felborzolódik, ha nem is süllyedéssel, de az átlaggal találkozik. Innen türelmetlensége bizonyos életstílusok és karakterek iránt, innen a távolság, amelyet maga is érez és visszásan, nyomasztóan éreztet az emberekkel. Kihívó és gőgös, - jegyzik fel sértődött visszaemlékezéseiket a kortársak és csakugyan az, ha elolcsósítva találja meg, amit lelkében nagyra értékel. Ilyenkor nem ismer gyöngédséget, az ítélő kíméletlenségével áll bosszút a személyen, aki maga képére és hasonlatosságára formálta az elvet. Saját karikaturáját látja benne, az erőtlent, a megalkuvót, a kényelmes ösztönöknek engedőt, belső harcainak megcsúfolóját. Ha a művészből kiütközik a naiv önérzet, hideg lesz és kegyetlen; az ifjú magyar szobrászt, aki őt Olaszországban hetekig kalauzolja, nem tartja méltónak, «hogy a kocsiban egy üléssel megkínálja, noha a napokban tikkasztó forróság volt, vagy pedig egy tányér levesre meginvitálja» és a búcsúzáskor is szinte megdermeszti fagyosságával. Szegény Ferenczy István, aki a jelenetet elpanaszolja levelében, a nagyvilág és a csendes művész ellentétével vigasztalódik s nem érzi, hogy az ő magányánál erősebb magány, a problémáival súlyosabban viaskodó lélek taszította el magától. És ha később az ifjú titán Frankenburgot komornyikszolgálatra akarja befogni, vagy ha Kossuthról első gondolata «utilisieren oder aufhüngen lassen» - ugyanez az ösztön mozdul meg benne: megtagadni a patetikusat a pátoszért, amit ő ismer, a könnyen feltárulót a csak naplójának vetköződőért, a könnyű eredményeket hajszolót a küzködőért. Hogy másfajta küzdés is lehet a más fajta emberben, ahhoz nincsen érzéke: önmagából nem tud kilépni.

Persze a «lélek felsőbbségébe» elkerülhetetlenül beleolvad a rangé és Landschultz felett nemcsak a nagyszerű dilettáns, hanem a Mann won der Gesellschaft is diadalt ül. Külső és belső világa kapja vissza egyensúlyát; életkörülményei igazolásukat. A művészek társadalma, ahová vágyai sodorják, alapjában mégis idegen tőle; betolakodottnak számítana mindig, bármennyire érvényesülne is. Ahogy a művészt a tehetsége, őt a születése kötelezi bizonyos szerepkörre, amit büntetlenül nem szabad egyiknek sem áthágni. A fiatal Széchenyi legalább így érzi, amikor tanulságos útja végén szélnek bocsátja embereit. «Den Herrn Landschultz und Ender werde ich eine Summe Geldes in die Hände geben, um dass sie beide ihre Reise von Neapel nach Wien nach Belieben und eigenen Wohlgefallen einrichten mögen. - Mir scheint diese die einzige Art, wie ein Edelmann gegen lehrer und Künstler verfahren soll... Mir scheint aber, dass man für eine Kleinigkeit, die man mehr gibt als man "ŕ la rigueur geben sollte, sich für grossmüthig passiren machen kann. Was nach meinem Begriff - vis "ŕ vis von Artisten nicht gerade entehrend ist. - Mann kann mit solchen Leuten nicht genug splendig sein, denn man ist in ihren Händen, weil sie nicht das zu sagen brauchcn, was sie sahen, sondern, was sie sagen wollen, - und ich bin aus der Gesellschaft der Welt noch nicht ganz heraus, um über eine Calomnie zu lachen, da ich von der bösen Göttin in meiner Laufbahn ohnehin schon mehrmal verwundet wurde. Übrigens komt man ja in seinem Leben, das zweitemal mit Gelehrten doch nicht zusammen.» (Apjához, Messina, április 11.) Az apától tanult pártfogógesztus fiatalos túlzással ismétlődik, a hangsúlyok élesebbek, az önérzetre kevesebb a tekintet, az indokolás frivolabb; elméletté vált, ami természetes hajlam volt. De a szolgálatba elszegődött művész is korszerűtlen karikaturája a régi odaadásnak; az idő eltorzította, mielőtt végleg szétrombolhatta az alkotó és maecenása viszonyát.

Életpálya. Metternich. Az önbizalom percei ritkák és ha a vergődő egyéniséget néha meg is merevíti származásának, vagy képességeinek öntudata, csakhamar új kétségek áldozata lesz. A magatartásába felszívódhatott mindaz, ami erő benne, hogy hidegség, gőg és irónia formájában nyújtson védelmet; belül teljes a zürzavar és a tanácstalanság. Ha nem tud egy nagy alkotásban kilobbanni, bele kell törődnie a mesterségbe, ha nincs ereje az úttöréshez, pályát kell választania, amely csendes kanyargással viszi biztos cél felé. Lekötődni a környezethez, amely kötelez, a várakozáshoz és előítéletekhez, amelyek reánehezednek, a természetes ambicióhoz, a kínálkozó foglalkozáshoz, a nyugalomhoz, amely mindezeknek jutalma. Áhitozik a rendre, de fogva tartja a rendetlenség. Napról-napra változnak szándékai. Megveti magát a folytonos ingadozásért, mégsem képes a végleges elhatározásra. «Glücklich, der sich rühmen kann - sich selbst immer gleich - und seinen Grundsätzen stets treu geblieben zu sein!» A katonaság néha csábító álom; fényes, könnyű emelkedés, a napoleoni háborúkban megízlelt kaland, hírnév, vagy legalább is szolgálati érdemek az ingerkedő tündérek. Máskor a szürke reglama, közönséges társak és a sorozatos mellőzések keserű valósága. Lent - nyers kedélyesség, amitől finnyásan húzódik vissza. «In Debretzin kamen die Officiere meiner Escadron zu mir und der Rittmeister küsste mich so, wie eine Bajadere und hiess mich: «Édes Bruderkám!» Abdera. Langeweile. Und warum thu' ich alles diess - pour ne pas ętre un fainéant». (1820 julius 24.) Fent - előszobázások, megalázkodó kérések és megcsúfolt remények, amiktől felkavarodik a lélek. Amikor Pál testvére lemondó szándékáról hall, csipkedi, mint békés családapát; nem, ilyen sorsot nem kíván magának. Majd engedelmesen fogadkozik az apjának, hogy felhagy a képzelődésekkel, becsületesen szolgálni fog, mint annyi más. Így forgatja magában a katonai terveket, egyszer a nyárspolgárságtól menekülve beléjük, máskor a polgári nyugalmat áhítva bennük; közben reszket a vágytól, hogy egy önérzetes gesztussal odadobjon mindent és a diadalmas pillanat elégtételében oldja fel évek keserűségét. A jóvátehetetlen vonzása ez, a mélység szédületéé, amely az ideges karaktert megszállja és örvénylően sodorja a tett felé, amit elhatározni nem tud, csak végrehajtani. A sötétbe ugrás kísértése a döntő mozzanat itt, nem a tényleges elégedetlenség; a görcs, ami lendít, nem a teher, ami leköt.

Amint kultúrája belső ellenmondásaival és izgalmaival a nyugodt apai műveltségtől, úgy tér el életpályája az osztály békés rendjétől. Láttuk, hogy odatartozott, de nem illett közéjük és az elkülönödőt, de ki nem szakadtat megkereste a milieu természetes bosszuja: a mellőzés és nevetségessé tétel. A társasági, szerelmi kudarcokhoz most újabb járul: a félbemaradt karrier, ami gúnyt, vagy sajnálkozást és pártfogó leereszkedést vált ki a szemlélőkből, túlfeszített büszkeséget, örökéber érzékenységet az áldozatból. Széchenyi meghallgatja a nők finom aperçuit, a jellemzésformába bujtatott ítéleteket a letört tehetségről, a férfiak jótanácsait, az idegenek vélekedéseit, a terveket, amelyek a megmentésére fölmerülnek (hátha elvenné Zichy Melaniet és a miniszter nagyapa mindent rendbehozna?), a hangoskodó jóindulatot, a suttogó rosszakaratot, szavakra, hangsúlyokra, tekintetekre ügyel; a napló, mint egy kísérteties kínzókamra, megtelik a sebző emlékekkel. Akarata, amely a világ fölé szeretne kerülni, bénultan tűri, hogy letapossák.

Az osztály még egy lehetőséget kínál az alkalmazkodónak: a hivatalnokpolitikusét. Ha katonai pályafutását ismert és ismeretlen akadályok el is gáncsolják, még mindig lehet «ein treuer Diener seines Herrn», megkísérelheti, ami apjának nem sikerült: beleilleszkedni a dinasztia rendjébe és az odaadó szolgálatban keresni maga és nemzete boldogulását. «Wir sollten unser Interesse im allgemeinen Wohlseyn der Österreichischen Monarchie suchen» - írja 1825 szeptemberében. Aggódó figyelemmel kíséri a császár magatartását vele szemben: a kinevezése egyre késik, tudja, hogy rossz információk jutnak el róla a legmagasabb helyre, amiket hasztalan próbál személyesen és barátjai útján ellensúlyozni. A császár nem jó szemmel nézi, memorandumait nem veszi komolyan és ő fokozódó idegességgel próbálja elnyerni, visszahódítani kegyét. Az iparkodás egyre félszegebb helyzetbe sodorja; gyanussá válik, ami őszinte fellobbanás benne, taktikának látszik, ami természetes modora. Maga előtt látja a követendő utat; az uralkodók nem tudásra és erényre, hanem személyes attachementra adnak, meghódítani kell őket, mint az asszonyokat; de lépései, ha elindul, akarata ellenére tétovázók, büszke és ügyetlen, exaltáltsága folytán is tapintatlan s hibáinak belátása még jobban megzavarja. Nincs nehezebb, mint rokonszenvet hajszolni olyannak, aki darabosnak és visszautasítónak született; suta közeledése szinte kihívja az ellenállást.

A császár felé nem sikerül a személyes kapcsolat: az örök magányos vágyódásával, de előre kudarcot ígérő tehetetlenségével keresi mágnástársai felé. A politikust önmagában nem tudja elképzelni a dicsőséget szerző reformer nélkül és a reformokat az osztályán kívül. A helyzet itt még súlyosabb; mert lenézi azokat, akikre szüksége van, elcsügged érzéketlenségükön és folytonosan beleütközik zárt rétegeződésükbe. A reformok eleinte még teljesen határozatlan követelésként rajzolódnak ki előtte; újítani akar a tényért magáért, nagy történelmi példák nyomán, a siker lázától fűtve. Nem nemzeti reformokra gondol, hiszen például a lóversenynek Ausztriába bevezetésére is kidolgoz egy memorandumot, de még az osztályának belső regenerációjára sem; mindez később kapcsolódik tudatába és szándékaiba. Még csak gazdasági elképzelései sincsenek; az utazások benyomásai, bármilyen érzelmi nyomást jelentenek is, nem rendeződtek kívánságokká, még kevésbé programmá. Nem készületlen a szellemi felkészültség szempontjából, de teljesen az az alkotás tervében. Hogy a lovakra, a lótenyésztés, lóverseny ügyére terelődik első tevékenysége, majdnem véletlen, amit magyarázhat angol példa, baráti befolyás és a mágnások megszervezésének praktikus célja, mélyebben azonban meg nem indokol. Az egyedüllétből és a semmittevésből mindenáron szabadulni kell, valamivel, ami foglalkoztat, amit szervezni kell, emberek kapacitálásával, pénzelőteremtéssel, ami kicsiben próbára teszi a vezető képességet. Valami, ami ha nem is felel meg teljesen az ifjú alkotásábrándjainak, jól megfér a higgadni akaró óvatosabb céljaival, a nagypolitika veszélyeinek elkerülésével. Nyugalmi helyzet ez számára, ha lázasan csinálja is, erőgyűjtés és első lépcsőfok a felfelé jutásra. Nem vezérség, hanem szerepkör. Mint földbirtokos és lovastiszt végzi a feladatát. «Ich bin oft in Verlegenheit stets mit dem Pferd- und Stallgeruch zu erscheinen - da ich dem Pferd auch keinen übertriebenen Werth beilege und ohne demselben eben so gut bestehen könnte - wie ich mich jetzt fühle. Wenn sich aber kein Mensch darum annimmt, so bleibt es stecken. Mir geziemt die Pferde-Sache mehr, als einem Bischof, oder einem Dichter. Sich "ŕ la Tčte von einem Geschäft zu setzen, ist weit schwerer, als man glaubt.» (1822 január 31.) Arisztokratikus kedvtelés tehát, de egyben próba is, mire képes, a személy vizsgája egy kínálkozó feladaton; nem a felforgató szándék előjele, inkább a sorsába és helyzetébe beletörődésé.

A beletörődés ambícióra is válhatna; ha a visszautasítások nyomása enged, a mellőzött erők biztatást és szabad utat nyernek, talán szenvedélyévé válik a hűség és lesz belőle udvari mágnás, aki a felülről nyert diszciplinát közvetíti osztályához és nemzetéhez. Az apai ingadozások és a maga kiforratlansága olyan pontra állították, ahonnan egyforma a lehetőség jobbra vagy balra lendülni. De jobbfelé egy férfi áll, egyénbe sűrített rendszer, aki előtt már az apa megtorpan és aki most töretlen erejével, példátlan presztizsével mindennél s mindenkinél döntőbb hatással van a fiú sorsára. Széchenyi életpályájának Metternich adja meg a nagy fordulatot; ő szerezhette volna meg örökre és ő ejtette el végleg, hogy a magára hagyott lélek azután megkeresse az igazi közösséget, amelyhez tartozik. Az osztály tökéletes testetöltése a kancellár, harmónikus kiteljesedése mindazoknak a tulajdonságoknak, amelyek a két Széchenyiben kúszáltan és töredezetten vannak meg. Az ancien régime politikai tudománya virult ki benne utoljára, hogy a már megváltozott légkörben egyszerre gyülölt és csodált bizonyságot tegyen a régi típus mellett, akinek számára a kormányzás életművészet is, a diplomácia intellektuális szenvedély az emberekkel bánás nagyarányú lélektani kísérlet. Kíméletlen reálpolitika, amelyet bölcseleti elvek alapoztak meg, merev meggyőződés, amelyet a modor elegánciája és az öngúny képessége ellensúlyoznak, csodálatos biztonság ítéletében és tévedés az eredményekben, állandó győzelmek között fenyegető kudarcok az ellentétes színei az életműnek, amely szembeszállott az idővel és személyes hajlandóságaiból európai korszakot teremtett. Metternich az uralkodás utolsó nagy mestere, akit támadhatnak vagy igazolhatnak a váltakozó áramlatok; a művészt, mesterségének virtuózát el kell ismerniök benne.

A fiatal Széchenyi már a napoleoni háborúk idején a metternichi sikerek presztizskörébe kerül, a bécsi kongresszus alatt pedig legjobb formájában ismeri meg az utolérhetetlen taktikust, a tárgyalások bűvészét, nők és uralkodók kedvencét. Ami Széchenyi lelkében ideges ábrándokban él fellépésről, hatásról, dicsőségről és teljesítményről, azt itt erőfeszítés nélkül megvalósítva látja. A válságot, amin az apja tönkrement és ami az ő fiatalságát is megzavarja, a kancellár nem ismeri; töretlenül, gátlások nélkül bontakoztatja ki egyéniségét a szolgálatban, világnézetét a reakcióban; nincsenek kételyei és szorongásai, ellenáll ott, ahol őt elsodorják az ellentétes érzések, megviselik a kedvezőtlen körülmények. Amikor azután dadogó mondanivalóival, önállóság felé tapogatózó eszméivel először kerül közvetlenül szembe vele, ezt a nyomasztó tekintélyt próbálja letépni magáról. Izgatottan reménykedik, talán el tudja fogadtatni magát, a benne kavargó gondolatokat át tudja vetíteni reá, megnyeri őt az ügyének; majd, amikor nem sikerül, a magamentés ösztönével szakítja el a kapcsolatot, keresi a területet, ahol dacolhat és megmutathatja a maga igazát.

Tizennyolc év korkülönbség van köztük, meg egy életpálya diadalmas ívelése, rengeteg tapasztalatai. A két férfi egymással szemben: a fölényes biztonság az eszközökben, önelégültség és az állandó elégedetlenség, külső, belső ingadozás, a célratörő akarat és a nyugtalanság, az erős, védett és az ideges, halálosan érzékeny lélek. A személyes találkozásokban még kirívóbb lesz az ellentét. Széchenyi megzavarodik, haragszik magára, hogy gyenge, ellenszegül a nyilvánvaló fölénynek, még kapkodóbb lesz. Melengeti az igazságát, de a hideg érvek akarata ellenére átjárják; lázad, de legbelsejében helyesel a leintőnek; elhívott, aki nem tud hinni a rendeltetésben. És Metternichben a kiegyensúlyozott szellem visszahatásául a vergődőre, ösztönösebb lesz a visszautasítás, szigorúbb az ítélet, kegyetlenebb a jellemzés. A vonásokat egyenkint felismeri, az arcot mégis eltorzulva látja, végzetét megjósolja, sorsának mélyebb értelméhez semmi érzéke. Mondatainak formális igazságát élvezi és nem veszi észre, hogy az alkalmazás helytelen. Nem érzi meg, hogy segítséget várnak tőle; csak tanácsai vannak, figyelmeztetései vagy fenyegetései, szavak, szavak. Széchenyi pedig elkínzottan veszi tudomásul, hogy az egyetlen ember a kortársak között, aki őt felfoghatná, szándékait tisztázhatná, útját megkönnyíthetné, félreérti és lenézi őt. A vád a számára önvád is, a torzképet vállalja, a fájdalmat, amely görcsbe torzítja a lélek arcát, úgy látszik, sohasem tudja majd közölni senkivel.

1825 őszén van sorsdöntő összecsapásuk. Széchenyi ekkor már megkezdte társadalmi tevékenységét, politikai szereplését, tele van új, friss eszmékkel; látszólag töretlen az önbizalma, erősödik a népszerűsége is, Metternich figyelme felhívódott reá. Zichy Melanie nagyapja sugallására reáveszi: öntse ki a szívét, adja elő terveit, panaszait Metternichnek. Engedelmeskedik és november 12-én felkeresi a kancellárt. Az első benyomás megkönnyebbülés: «Combien c'est peu de chose - ce qu'on apetle communement un grand homme» - jegyzi fel naplójába. Metternich ragyogni akar, agyonbeszéli a fiatal reformert. «Er ist oberflächlich - hört sich gerne - lässt einen nie zum Wort kommen» - nevet a csúfondárosság a meglesett gyengeség felett és a felszabadulás első örömében könnyű kézzel rajzolódik fel a «leleplező» portré: a bálvány nem is olyan félelmetes. «Metternich in der Staatskanzlei erzogen, lernt gut französisch und teutsch reden schreiben - kommt nach Dresden - besitzt eine Menge Gesellschafts Kentnisse - gehet nach Paris - panscht einiges mit Glück - ist Minister der Auswärtigen Angelegenheiten und endlich alles -». Mindössze erről van szó: egy kis ügyesség és nagy adag szerencse!

Metternich is megalkotta véleményét, ami csak igazolta eddig róla tett megfigyeléseit. «Er hat einen lebendigen Geist, Kenntnisse gründlicher Art mangeln ihm, wie den meisten unserer jungen Leute; diese ersetzt er durch einen ausgebildeten Instinkt; sein Ehrgeiz ist unbegrenzt; er ist nicht leichtsinnig, aber sein ganzes Wesen ist das eines politischen Hitzkopfes, der aber trotzdem tief zu berechnen versteht.» Ha Széchenyi felszabadult és bizakodó, ő fölényes, de még jóindulatú, mert könnyű munkának látja a meggyőzést; mindegyik azt hiszi, rászedte a másikat. Két emberismerő, aki mégis csalódik egymásban, az egyik nagy vállalkozásának izgalmában, amely a kívántat már eredménynek láttatja; a másik a nagy taktikusok néha bámulatos rövidlátásával, akik az emberekben csak eszközt szokva meg, érzéketlenek és tehetetlenek az eszmék holdkórosaival szemben.

A második audiencia már megváltoztatja a helyzetet. A két találkozás között Széchenyi az első beszélgetésből visszamaradt fűtöttséggel és a benne rekedt érvekkel memorandumot dolgozott ki, amelyre a kancellár nyomban rávezette megjegyzéseit. Határozatlan, de forrongó és élő kívánságok kapnak itt határozott, de megkopott és formalisztikus válaszokat, a javító-kedvvel szembeszegül a «kipróbált régi» tisztelete, az abszolutizmustól félőt értetlenül nézi a legitimizmus rajongója. Két kornak jelszavai surlódnak és két egyéniség végzetes különbsége ütközik ki. De ha a papiron élesen elválik érv és ellenérv. a lelkekben összebonyolódik. Széchenyi bármilyen lendülettel fejtette ki álláspontját, már megingott; a beszélgetés igazi hatása, a tudat alatt érvényesült nyomás, a megfontolt szavak, a természetes tekintély most bontakoznak ki benne és örök nyugtalanságát, mint vízbe dobott kövek, hullámoztatják. Akaratlan áldozatulesés ez alig látható, de nagyon reális tényezőknek, a feszült idegek ernyedése, megtorpanó önbizalom, feltámadó gyengeség. Metternichben pedig az ellenkezője következik el. A memorandum fiatalos túlzásai még jobban elmélyítik fölényét, hangja sürgetőbb lesz és leckéztetőbb.

A második találkozásnál már egyenlőtlen a küzdelem, a jobban felfegyverzett csap össze a lemeztelenedővel, az elemébe került realista a megzavarodott képzelődővel. Éles szemmel már a külsején észreveszi a nyugtalankodást és a megsejtett válsághoz méri szavait. Felolvassa a memorandumra tett megjegyzéseit, amit Széchenyi ellenvetés nélkül hallgat végig. Rábeszél, de többé nem érvekkel, hanem sötét jóslatokkal, az érzékeny pontokat, megbújt kételyeket kitapintó ügyességgel. «Ihr Ende wird traurig... Der Kaiser ist gegen Sie aufgebracht... Sie werden es mit allen beyden Parteyen verderben. Sie werden umkehren wollen und nicht können, alsdann versinken Sie im Sumpfe... Sie haben eine schlechte Carričre gemacht, Sie können aber auf alles Anspruch machen.» A fiatal vezérnek egyetlen szerény frázissá zsugorodik össze sok robbanó mondanivalója: ő csak a jót és az erényest akarja, a sorsával nem törődik; a kancellár még megcsillogtatja előtte a jövőt, ha visszavonul és ezzel a kihallgatásnak vége. Széchenyi nagyon leverten távozik, otthon naplójában leírja a jelenetet és nyomban utána ezt a két mondatot. «Handel entsteht durch Esportation und innere Consumption. Ich darf nie etwas werden, denn die Leute sagen Honores mutant mores.» (1825 december 8.) Látszólagos összefüggéstelenségében a két odavetett megjegyzés lelki állapotának két pólusa; a fogvatartó eszme és a megfogamzott kísértés, a magára kényszerített tárgyilagosság és a torkát szorongató aggodalom személyét, kilátásait illetőleg.

A következő hetek a belső őrlődéséi. Szenvedélyes ékesszólással írja meg második memorandumát, «gyónását»; már nem is a kancellárral küzd, hanem saját, lesben álló rémeivel. A fel-feldobodó indulatok, a hánykolódó idegek látványa végkép idegen a metternichi önfegyelmezés számára, az exaltált modor megérleli benne a végső ítéletet: «blosser Phantast, wirklicher, aber gutmüthiger Narr. In dem Kopfe des Grafen Széchenyi folgen sich nicht zwei Ideen» - megy a jelentés a memorandummal a királyhoz, aki tudomásul veszi. Számukra ezzel az akta el van intézve és vele az ember is; Széchenyi a fölterjesztésre életét tette föl, segélykiáltására várja a visszhangot. A napló villamos feszültséggel telik meg; az országgyűlés eseményeiben izgatottan figyeli meg a fiatalok túlkapásait, akiket ő rontott meg, Metternich el nem felejthető szavai szerint. Valaki világot gyújt, hogy jobban lássanak és felgyújtja vele a házat, - írja le a komor ötletet naplójába. Közben a meghivás, amelyre kimondatlanul, de szüntelenül gondol, késik, nem jön: a rajtaütés nem sikerült, teljesen elrontotta a dolgát fölfelé. A hónap végére lassan bizonyossá érik a kudarc, fellobbant reménye, hogy álmait összeegyeztetheti körülményeivel, hivatását életpályájával, kialszik; a néma várakozás után súlyos dobbanással zuhan le az egyetlen mondat: «Molnár (t. i. Metternich) liess mich nicht kommen.» Az osztály síma útjaitól végérvényesen elszakadt.

Hivatás. Wesselényi. Az elhivatottság kétféle sors és kétféle lélek adománya: vannak próféták és vannak szentek. A próféta a nagy cél önkívületében él, a szolgálat súlyosan jelentős tudatában, érzi és ereje teljében önérzettel vállalja misszióját. A szent a mindennap kis feladatait végzi el, erőtlennek, gyarlónak tudja magát és kapálózik a rendeltetése ellen. A próféta maga kínálkozik, a szentet be kell törni. A próféta a tragikus távlatokat szereti, amelyben sötéten magasodik fel alakja, a szent a környezetét, ahová beolvad odaillő, csak buzgóbb, hittel teljesebb munkájával, csodalátó pásztorlány, tudós szerzetes vagy térítő király. A próféta nem ismer tétovázást és mindig tudja, mit akar, a szent meg-megtorpan, téved és visszafordul, gyötrelmes keresése néha kielégítetlen marad a számára, csak a szemlélő látja mélyebb értelmét.

A próféták mind egyformák, hangjuk, gesztusuk, pátoszuk, a szentek csodálatosan sokfélék, a madarakkal csevegnek és bölcseleti rendszereket építenek, betegeket gyógyítanak és társaságbeli hölgyek lelki vezetői, szelídek és harciasak, komolyak és vídámak, telve az élet tarkaságával és az isteni kegyelem változatos színeivel. Prófétának a kortársak kiáltanak ki, szentté az utókor avat.

Lassan, belső ellenkezéseket legyűrve, a szétágazó képességeket magához hajlítgatva, kudarcokból, megaláztatásokból és percnyi megvilágosodásokból növekszik nagyra a fiatal Széchenyi lelkében a kötelességtudat. A csíra az elégedetlenség önmagával, az a legmélyebb ösztönzés, amellyel levetkőzhetetlen hibáinkat, testi-lelki adottságainkat, mindazt a lappangó készséget, amit szeretünk és útálunk magunkban, igazolva szeretnénk látni a műben, a tettben; a kohóban, amely egyben olvaszt gyarlóságot és erényt, átszellemít és megvált önmagunktól. Az ingadozást, a gyávaságot, a kényelmes felé elnyújtózást próbálja leküzdeni az elv hideg fegyvereivel. «So wie man alles lehrnen muss, so kann man sich auch in seinen eigenen Grundsätzen üben, - und wenn man sich selbst nicht täuschen will - so muss man eingestehen - dass das Gebet nur in so weit eine heilite Beschäftigung ist, als man sich, für Thaten sammelt, seine eigenen Leidenschaften läutert und unterdrücket - und zu einer Unabhängigkeit und Reinheit der Seele laniret - in weleher allein man fähig ist - seinen Geist gegen Gott zu richten und aufzuschwingen!» (1819 november.) Szigorú formák, az eszme szent kötelékei között élni nagy kísértés a megkínzott idegek számára. Rendbejönni önmagával, múltjával, kisimítani jövendő életét, megtalálni azt a «Stabiliment»-ot, amelyet eddig hiába keresett, ezt a vágyálmot jelenti számára az új feladat. Végre a nyugalmat kívánja, a boldogságot, amit addigi élete megtagadott tőle, a mellőztetések nyomán a sikert, a kicsinyes küzdelmek után a nagy eredményt, az elpazarolt évek után az idők teljességét.

Mint hajótörött elé a part, sodródik eléje a haza képe. «Sollte ich noch immer nach Ehrenstellen und Rang schnappen - nachdem sich alles von mir wendet? - Ich hab' aber ein Vaterland, ein armes, unglückliches Vaterland.» (1815 december 13.) Nemzetén segítve magát állítja talpra, a gyengék szolgálatában erőre kap, a törékeny test felmagasztosul, akár a hitvallók áldozatában. A reform gondolata elsősorban a reformer öntudata; a békés kiegyenlítődés érzése, amit a megtalált nagy feladattól remél. A beteg léleknek jót tesz a szükséges lelkiismeretesség; megteremti az egészséges tisztaságot, az érzelmek harmóniáját; a jól végzett munka csendes mámorát adja a céltalan élvezetek helyébe. És népe bizony nagyon rászolgál a védelemre; gyengécske, csúnyácska. Szegénységét, elmaradt kultúráját, magárahagyatottságát pártfogó rokonszenvvel öleli fel pillantása. «Armes, gesunkenes Land, dachte ich mir, mit gerührtem Herz und verdorbenen Magen, die ganze Reise hindurch. So wenig Bildung und so wenig natürliche Gaben und Kraft. - Eins von beyden muss seyn, Gehirn oder Schultern.» (1820 julius 24). Ott kuporog lábainál az árva és bizakodva várja az orvoslást tőle, akinek annyiszor megtiport önbizalma most újból ébredőben. Válogathat a módszerek között: meghagyni kezdetben a vadságában, mert erőre inkább van szüksége, mint gyárakra, vagy radikális kúrára fogni. De kibírja-e és lehetséges-e még egyáltalában az ujjászületés? Nem bűn-e kivetkőztetni az eredetiségéből (minden átalakítás ezt teszi), könnyelműn letördelni a fog zománcát? Ám az ország bármilyen régi, népe fiatal még, - nyugtatja meg magát, - most van kialakulóban, nem vétek, egyenesen kötelesség a formálása. A gyámoltalan lélek készséggel utána fog símulni az értő és gondos kéznek. Csak a vezetés legyen atyaian tapasztalt; mint egy nagy gyerekkel kell a nemzettel bánni, szinte észre se vegye a nevelést. «Eine Nation kann man leicht betrügen, und das muss man, um sie, so wie Kinder, vielleicht gegen ihren eigenen Willen glücklich zu machen. Durch gerade rechtliche Wege, wäre das kaum möglich - man muss durch Hinterlist sie zu ihrem eignen Glück zwingen.» (1819 április 7.). Az államférfi a védőszellem a vak tudatlan nép felett és akaratuk ellenére boldogítja őket. Ahogy a földesúr a jobbágyainak jó példát ad egyszerűségével, vallásosságával, még ha komédiát játszik is, úgy kell a vezető személyiségnek is jótékony színjátékot játszani; a formaságok erényt és boldogságot szülnek. A tiszta szándékot és az ügyes taktikát méltányolni fogják a hatalmas segítőtársak is: a mágnások és a király.

Romantikus egyszerűsítéssel így bontakozik ki kb. 1820-ig a reform első, mondhatnók idilli elképzelése. Egyik oldalon az irányítást várók összebújt serege, amelyik bizalommal tekint a született vezérre, a másik oldalon a reformer tisztán kinyíló alakja, aki léha fiatalsága után megtalálta élete értelmét, bámulatosan érti mesterségét, maga mellé állítja a világot, vagy ha nem, hát hősiesen viseli az üldöztetést, ami a legtöbb úttörőnek kijár. Méltatlanságokat szenvedni, elbukni a nemes szándékokkal - a nagyszerű sors megdobogtatja a szívét. «Ich weiss, sie werden mich hassen, die Undankbaren so lange ich lebe - und meine Asche zerstreut wird bald vergessen - Glücklich genug werde ich aber sein - wenn in der letzten Stunde meines Lebens - ich sagen kann - «Es lebt ein junger Mann - der durch mich glücklicher geworden ist, als er's ohne mir hätte sein können» (1819 május 9.).

A szép ábránd, - gyötrelmes életének egyik nyugvópontja - lassan szétfoszlik; a kép feltárja valódi körvonalait. A nyugati út a részletek zsúfoltságával hozza eléje a tennivalókat, a feladat szürkébb lesz, de egyben bonyolultabb, reális szükségletekkel sürgető, az általános javítóvágy mellett felbukkannak a konkrét nehézségek, a történeti fejlődés, gazdasági állapotok ezer módosító körülménye, az anyag ellenállása, a valóság, az élet árnyalatai, a meglevőnek örök tehetetlensége. Ahonnan segítséget vár, érdektelenség fogadja és hideg elutasítás; ahonnan lelkesedést, a közömbösség ásít reá. A nagyszerű vállalkozás lassankint önmaga előtt is fiatalos túlbuzgóságnak kezd látszani: rajongó képzelete megint elragadta. Az osztály, amelynek eszménye élt a szívében, önző egyénekre töredezik szét, köztük a föléje súlyosodott nagy ellenféllel, aki kicsinylő szemmel nézi kapkodását. A nemzet, amelyről olyan viziója volt, mint eddig senkinek, visszaöltözik hétköznapi valójába, tunya értelmiség és névtelenek semmivel sem törődő pigra massa-ja. A fajta erényei, de hibái is, amelyeket első lázában az alkotó önkényével kívülről tudott megítélni, köréje fonódnak, magukhoz kényszerítik; aki lebegni akart, lekötődik. A repülőnek számolnia kell a föld vonzásával. A föld: népének vérközössége, amely a természet titokzatos törvényszerűségével éli életét és amelynek üteméhez a legteremtőbb akarat is alkalmazkodni kénytelen, hogy eredményt érjen el és céltalanul össze ne zúzódjék. Hiába kárhoztat és próbál kitépni bizonyos ösztönöket, azok az ősi szervezet kérlelhetetlenségével ellenállanak; a közösség börtöne lesz a lázadónak. A reform megalkuvás, vagy terméketlen, üres elmélet. Ehhez a felismeréshez Széchenyi megint egy társán keresztül jut el, akiben egyesítve van mindaz, amitől a magyarságban idegenkedett és amihez vonzódott, amit lenézett és amit irígyelt, a tökéletesen elütő egyéniség, akihez mégis rejtélyes rokonság fűzi: Wesselényi Miklós.

Teljes félreértés lenne Wesselényi közvetlen hatásáról úgy beszélni, amint annyiszor megtörtént. E túlságosan egyszerűsítő felfogás szerint a fiatal, komoly báró ébresztette a szórakozásoknak élő Széchenyit a kötelességére, a tüzes hazafi mozgatta meg a mágnásban a magyarságát, mint jótékony Mentor állott a kalandozó mellett. A valóságban, - mint mindig, ahol könnyelműen feldobjuk a hatás fogalmát - két különböző lélek, két eltérő karakter feszült egymásnak barátságukban, surlódások, érzékenységek, az alkalmazkodás kisebb-nagyobb áldozatain keresztül, már az elején mesterkélten és leküzdhetetlen ellentét érzéssel, Wesselényire nyomasztón, Széchenyire idegesítőn; későbbi nyilt szembefordulásuk már a kezdetnél adva volt. Kettejük közül a kiszolgáltatottabb Wesselényi, aki származásban, tudásban, élettapasztalatokban, társasági sikerekben maga fölött érzi társát és eleinte természetes deferentiával, később egyre háborgóbb lázadással tekint fel reá. Közös útjuk alatt naplója, mint a lidércnyomással van tele Széchenyi tetteivel, szavaival; Széchenyi ugyanekkor egy-egy odavetett mondatban emlegeti őt. A kisebb egyéniséget folytonosan foglalkoztatta, egész lelki egyensúlyát megzavarta a másik, akinek kavargó, parttalanul csapongó gondolatai között csak néha jut egy kis eszmélés az utitársnak. És mégis sokat jelentett számára ez a kapcsolat, hatást és egyéniségformálódást is, de más értelemben - látni fogjuk - amint általában, hinni szokás.

A két fiatal ember 1822 márciusában vágott neki a nagy útnak Franciaország és Anglia felé. Már ekkorra összeismerkedtek, hiszen az előző év szeptemberétől járták az országban a rokonokat, majd Bécsben időzve várták Széchenyi engedélyét az utazásra. A vidéki magányból kikerült báró befelé ujjongva, izgalommal várta a nagy életet, amiben szerencsésebb társa révén bizonyára része lesz. Különben hatalmas testében gyermeki jóság lakott, a gyermek kíváncsisága és érzékenysége is, gazdag érzés és egy csöpp érzelgősség, amit nem restelt könnyen ömlő, mesterkéletlen szavakba foglalni. Amidőn anyjától elbúcsúzott, vad és soha nem ismert fájdalom szorongatta szívét. «Wir werden uns gewiss wiedersehen, vala mindaz, amit mindketten zokoghatánk». Kitépte magát az ölelő karokból és elnyargalt lován; az idő is, mint az érzése «vad és komor volt.» Debrecenben tiszttársai között talált rá Széchenyire; örvendett a sok ismerősnek, de szívesen lett volna vele egyedül, hogy kibeszélhesse magát. De a gróf nem gondolt erre és így társaságban mulattak. Együtt voltak hát, de az emberek, mint minden dologban, itt sem nyugtatták rossz nyelvüket. Lám, Bethlen Ferencné, akivel útközben találkoztak, asszonyos kegyetlenséggel leckéztette: «Én sem hittem, hogy elfelejtkezve egy palatinustól való származásáról, egy Széchenyit kísérgessen s avval kitartassa magát». Wesselényi mérges mulatsággal jegyzi fel e mondást; tudta, hogy így fognak beszélni, de nem törődik vele. Széchenyi jelleme, barátságuk erősebb, mint a buta szóbeszéd. «Tapasztalatai és szelleme - nem birtokai adják meg túlsúlyát felettem.» Néhány nap múlva, Czenken pihentükben, azonban benne magában támadt kétség a viszonyukra. Beleszólt Széchenyi sakkozásába, mire ez «egy durva s dictatori hangon mondott: «No, nem kell most itt izélni»-vel fizetett ki. Nem tudom, a gazdag ember a szegénynek, vagy a magában észleli preponderatiát érző a subordinátusának akarta-e ezt mondani?» Megbántottan visszavonult a szobájába és eltünődött Széchenyi átalakulásán. Széchenyi kereste az ő barátságát, tette meg az utazási ajánlatot. Most viccek céltáblájául választja, vélekedéseit nem disputálja, hanem letácsolja, elmebeli fölényét mindenki előtt nyersen kimutatja. Borzalmas lenne, ha csalódott volna benne; de majd kimagyarázkodnak és a szívek bizalmas feltárásában majd minden kétség eltűnik, - reménykedik Wesselényi. Ám a valódi és vélt sérelmek egyre szaporodnak; a gyanakvó lélek mindent rosszra magyaráz. Bécsben Széchenyi sok szobáiban néki nem ad szállást, pedig megígérte. Egyszerre azzal fordul hozzá, hogy őrnagyi kinevezését várva, lemond az útról. Wesselényi megsemmisülve hallgatja. Az ingadozás örvényeiből semmit sem vesz észre, puszta szeszélynek gondolja hirtelen elhatározásait. Hosszú, patetikus elmélkedésben fejti ki kettejük különbségét. Könnyű a grófnak, a módis világban, társaságban, szép hölgyek között kárpótlást talál az elmaradt útért, amiről gondtalan szívvel mond le, de őt sötét, rejtett magány várja és nevetségesség. Egész Erdély rajta fog mulatni. A bécsi várakozás különben sem kellemes. Azt hitte, hogy a nagyvilágba lép, lovaglás, vadászat, asszonyok társasága fogja elfoglalni; mindebből semmi sem lett. Otthon ül és olvas, míg Széchenyi élvezi az életet; csak az otthoni körülmények tették lehetővé barátságukat. «Bécsben, ismerőseinek körében a pénzére s elmésségére nézve oly nagyon szegény Wesselényi soha is elfoglalt szívében helyt nem kapott volna.» Itt nagy házat tart, kifogástalan cselédsége, remek borai vannak, fecsérli a pénzét. Mennyi jót lehetne tenni ezzel a vagyonnal, «az ő eszével s az én akaratommal» az ország javára. Igaz, hogy Széchenyi nagyszerűen tud bánni az emberekkel, százféle színben jelenik meg előttük, «igen jó nemcsak persuadendi, de pervertendi módja vagyon». Hiszen őt is hogy elbódította és egyik nap meg is mondta, mennyit köszönhet neki, «mert egész más existentiám van most s más ember vagyok, mint mikor mint vad csikót a hegyek között kifoga. Ez elmésségnek megjár, de hát nyertem-e valamit?» - kérdi keserűen Wesselényi. Az utazás még el sem kezdődött és a légkör már nyomasztó kettejük között.

Mi volt az oka a sokasodó félreértéseknek, amelyek szinte akaratuk ellenére búrjánoztak fel? Wesselényi egyénisége az egyszerűsített másolata Széchenyi lelkének, reális Sancho Pansa a tragikus Don Quichote mellett. Ami Széchenyiben vihart kavar fel, Wesselényit alig hogy kihozza sodrából. Ő is érzi tudatlanságát, de azt alázatosan viseli és pedáns munkával iparkodik valahogy segíteni rajta. Útjukban a látottakat gondos listában foglalja össze, aprólékosan számontartja és tiszteli mindazt, ami a műveltséghez tartozik, puritán-kenetes modorban lépten-nyomon tanulságokat von le. A tanulás nála feladat, amelyet minél lelkiismeretesebben igyekszik elvégezni; kötelességet teljesít, amíg gyönyörködik az idegen világ szépségeiben; milyen más Széchenyi megtorpanása egy-egy élmény előtt, rapszódikus ötlet-villanásai, egy-egy odavetett, remek, ítélő félmondata. Érzékeny ő is, de a maga módján naplójában sűrűn, részletesen panaszkodik és láthatóan megkönnyebbül az érzelmes szavak nyomán; Széchenyi idegtépettségét nem ismeri Széchenyit különben teljesen a látszat után ítéli meg, a maga nyilt, egyrétű természetét vetíti át a zárkózott lélekre. Csak azt érti meg belőle, amit kifelé fordított és sejtelme sincs a nyugodt és könnyelmű külső mögött romboló erőkről. Bármilyen becsületesen szereti is a barátját, legbelsejében léha világfinak tartja, aki elfecsérli tehetségét és vagyonát. A nagyúri élet naiv elképzelésével Széchenyit folytonos sikerek, társadalmi ünnepeltetés, könnyű diadalok középpontjában látja és bosszankodik a maga szegénységén, nehézkességén, ami útját állja érvényesülésének. Nem veszi észre, hogy egy magasabb körben ugyanez a helyzete és keserűsége Széchenyinek is. A kívülállók irígy önérzetével fogja össze egy képbe Széchenyit és társaságát; lenézi őket, de közéjük kívánkozik és minden látszólagos visszautasítás a legérzékenyebb ponton találja. Éppen mert folytonosan gyanakszik, képtelen Széchenyi modorát elfogadni, aki egy jó ötlet kedvéért, vagy pillanatnyi rossz kedvének, hangulatának engedve cinikus, gúnyos, sőt durva tud lenni a legszentebb barátságban is. Széchenyi gyorsan, idegesen váltó észjárását, érzelmi tartózkodását barátja tempós alapossága és feltárulása gyakran próbára tehette; ilyenkor türelmetlen volt és támadó, talán tapintatlan, de sohasem gyengédtelen, amilyennek a sebzett szív érezte. A szavak nyilazását szerette, de a nyilak nem mérgezettek.

Utaznak végre, de a sokféle színes benyomás és a nagyobb közösség sem enyhíti a kezdet rossz ízét. Széchenyi mindenütt előtérben van és Wesselényi duzzogva vonul félre. A körülmények - úgy érzi - felnyitják szemét barátja gyengéire. Münchenben Károly herceg az udvari páholyba vezeti Széchenyit, ahol a király nagyon kegyesen fogadja. «Igazán csodálkoznom kellett este, fényes fogadtatása fölötti gyermekes örömén. Mindig hiúnak tartottam és tudom, hogy a hiúság egyik fő rúgója és serkentője minden cselekedetének, de hogy ily semmit mondó dolgoknak ily nagy értéket tulajdonít - ezt még sem gondoltam.» A gyermekesen újjongó Széchenyi még aznap este ezt írja naplójába: «Was so ein kleiner Hof doch sonderbar und spassig ist! - Und wie man in der Länge der Zeit - sich in solcher Enge, unglücklich fühlen muss!» (1822 március). Wesselényi szorgalmasan jegyez, akár a szöllőmívelésről van szó, akár Danecker műtermének látnivalóiról. Széchenyi csak Danecker bon mot-ját idézi; felületesség ez, vagy csak pedantéria hiány? Élvezik Párist, Wesselényi jobban a várost, Széchenyi inkább az embereket. Meglátogatják a trappistákat, leírásukban Wesselényi prédikál, Széchenyi költő lesz. Eljutnak végre a célponthoz, Angliába. Közös nagy szenvedélyüknek hódolnak, lovakat vásárolnak. A vásár körül is ellentétek vannak: Széchenyi önző, - halljuk - csak magának keres méneket. Ez a kisebbik baj, a nagyobb, hogy nincs kitartása, igen sokszor változtatja a rendszabályait olyan dolgokban, amelyek egész életen át egy szisztémát kívánnak. Soha sem lesznek sikerei a ménesével. Wesselényi naplójában megszaporodnak a szakszerű lóleírások, amelyek eddig is oldalakat töltöttek meg. Széchenyiben már forrnak reformeszméi a lótenyésztésről; igaz, a lovakról hallgat. Tanulmányozzák az angol állapotokat, Széchenyi rapszódikusan, Wesselényi szisztematikusan és gyakorlatilag. Oxfordban nyomban levonja a hasznos tanulságot: Az ifjak «nem rész-szerint hibás s haszontalan theoriákkal elölve, hanem a praktisch életre praktice készülnek». Széchenyi elgondolkodva kérdi magától: «Wie ich von England meine Ideen verändere? Es ist melancholisch, dass die Poesie des Lebens (wenn man sich so ausdrücken darf) dort stirbt, wo die Freyheit anfängt. - Die süsse Schwärmerey der Liebe - und den Drang nach etwas Unbekanntem - kennt und ahndet kein Britte. - Man vergleiche das Lied - den Gesang!» (1822 május 9.). Az év végére újra Bécsben vannak és bár az utolsó időben már alig találkoznak, fájdalmas szívvel vesznek búcsut egymástól. Vajjon melyik volt nagyobb hatással a másikra?

Bármilyen különösen hangzik az elmondottak után, csakugyan Wesselényi hatott Széchenyire. Könyvekhez és idegen társasághoz szokott érzékének ez a fiatal erdélyi nemes jelezte először közvetlenül, a mindennapos érintkezés testi közelségével fajtája nyersebb lényegét. Amire különlegességként rebbent meg a szeme és ami belső szemei előtt mint óhajtott cél lebegett, az exotikus és eszményi magyarság két elképzelt véglete között elevenedett meg a hús és vér valóság: az átlagmagyar, akivel dolga lesz. A légüres térből, ahol minden kísérlet elkezdődik, az idegesítő és megnyugtató, kigúnyolt és mégis nagyratartott barát juttatja vissza a földre. Szertelen fantáziájának jótékony féke a józan ész, a fajta örök erénye, lázában csillapító és lassan-lassan mintakép a következetesség, amellyel Wesselényi egyénisége kiépül, egymást kergető és buktató eszméiben szilárd középpont a szívósság, amellyel a kemény koponya a tanultakat magáévá teszi. Öntudatlan magabiztosság sugárzik a tévelygő felé, az értékes anyag szeme előtt csiszolódik ki, a nehézkes előkészületből ki-kicsap az új, a meglepő, mégis szervesen illeszkedő gondolat; egy ember tökéletesedik, de benne a közösség mutatja meg képességeit. A türelmetlent és forrongót itt a nemzetélet részese tereli korlátok közé, mint másik oldalról az osztályrutin mestere. És amíg izgatott figyelmét meg-megújuló reménységgel és csalódásokkal a kancellár foglalkoztatja, akihez idomulni szeretne, legbelsejében, szinte észrevétlenül, maga előtt is titkolva, hatalmasodik el a barát befolyása, akihez idomulnia kell. Mindkettő ürügy a küzdelemben, amit önmagával folytat és mindkettő döntő tényező puszta jelenlétével, karakterével, hűtő nyugalmával. Egyéniségek, akiknek színe, súlya mégis mögöttük lévő erőket idéz felejthetetlenül. A két arc, Metternich összeszorított ajkai és Wesselényi beszédes szája lassan köddé foszlik; a ködben a társadalom vívja szellemharcát a magányos lélekért.

Széchenyi később Wesselényivel való nyílt összekülönbözése idején, tudatos politikai fogásnak akarta feltüntetni, ami belső kényszer volt. Wesselényire csak taktikai szempontból lett volna szüksége. «Én nagy szemöldű - írta -, barnás sárga színű, komor kinézésű ember vagyok. Élceim találnak s az eszméim közé vegyített satyricus ötletek által sértve érezhetik magukat néha azok is, kiket bántani távolról sem volt szándékom. Én az asztal mellett ki tudom egy bonyodalmas terv részleteit fűzni, de midőn rögtönzésre kerül a dolog, nem mindig találom fel magamat. Már ezekből is kisül, hogy vezetőnek való nem vagyok, tőlem sokan idegenednének el s akadnának tán olyanok is, kik miattam magától az ügytől vonulnának félre. De ha egy párt fejének alkalmas is volnék, kolomposnak, vezérszónoknak, a magyarnál, mint keleti fajnál, mely a külsőségeken kap leginkább, mostanság csak oly ember való: ki széles, köpcös termetű, erős, mint a bika, dörgő hangja megreszketteti az ablakokat, elég dagállyal tud beszélni s akkora tekintéllyel bír, hogy aki messze vidékről eljő és szemébe néz, akaratlanul kénytelen felkiáltani: ez ám a hatalmas, a méltóságos, a királyi tekintetű magyar. Bennem e tulajdonok nincsenek meg. Hosszasan tanakodtam: ki lehetne körülményeink közt arra alkalmas, hogy a kolomppal előindulhasson? Végre Wesselényire akadtam. Látni való, hogy ő nagy mértékben van e tulajdonokkal felruházva és én reméltem, hogy ő, ki szép eszét sokáig hevertette parlagon, az utazás, tapasztalás és tanulmányok által lerázván magáról, ami betyáros, közszerű: a hazának óriási szolgálatot tehet; reméltem, hogy éppen azon tulajdonságokat fogja fényesen képviselni, melyek nálam hiányzanak». Azonban, amit tudatos számításnak állít be, valójában tudattalan, belső kényszer volt, addig határozatlan, most titokzatos vonzással érvényesülő erőknek engedelmeskedés, fölényes megoldás helyett tragikus meghasonlás kezdete. Először történt meg nálunk alkotó lélekkel, hogy a maga európaibb, felsőbbrendűbb, bonyolultabb magyarságát idegenszerűnek érezze valami mélyebb, ősibb, magyarabb magyarság mellett, először torpant meg a nyugatra törekvő, mert keleti lekötöttségeket sejtett meg, először éleződik ki az állítólagos ellentét a kétféle életforma között, amit romantikus megteremtődése óta örök jellegzetességként vetítünk vissza a múltba. Először ingott meg, vesztette el a bizalmát önmagában és hódolt azelőtt észre sem vett hatalmak előtt a fölfelé törő magyar szellem; Kelet és Nyugat küzdelme, a «fajából kiszakadt» megszégyenülése és önigazolása a «fajába ágyazott» előtt, itt Széchenyi vívódásaiban, magával elégedetlenségében, ostromló kételyeiben született meg, hogy egyre olcsóbb változatban kerüljön napjainkig a szemünk elé.

Mert az őserőtől a kultúráig a magyar szellemiség fejlődése folyamán egyenes vonal vezetett és a kiemelkedő egy ponton sem érezte, hogy ellentétbe került rendeltetésével, sajátságaival, alaptermészetével. Sehol sem válhatott magyartalanabbá, mert teljesítménye volt a magyar, amely a legkisebb ízében is levetkőzhetetlenül viselte fajtája bélyegét; amit elhagyott, nem érezte ősibbnek, mint amit megszerzett, mindenesetre nem ismerte a visszakívánkozás nosztalgiáját. Nyugat nem külső kényszer volt számára, hanem természetes légkör, amit szervezete kívánt meg; azzal, hogy élt és képességei kivirágzottak, nyugaton volt. Utánzott, mint ahogy a spanyol utánozta az olaszt, a francia a spanyolt, a német valamennyit, átvett és másolt, kiforgatott és javított, európai vérkeringés sodorta Istentől rendelt pályáján. És aki alkotott, a magyar humanizmus nemzetközi barátságokat ápoló tudósa, a reformáció országokat bebarangoló deákja, a felvilágosodás idegen eszményekért lelkesedő költője nem ismert meghasonlást: a korszerűt akarta, az idegent, ami rögtön vérszerinti, mihelyt szenvedéllyel akarják, az európait, amit ő a tudatában el sem tudott különíteni a legsajátosabb magyartól. A renaissance eszményi Magyarországa, a XVI. század magyar vallása, a XVIII. század barokk-magyar történetszemlélete, Kazinczyék magyar külföldieskedése egyszerre, elválaszthatatlanul volt ábránd és valóság, import és teremtés, a közös emberi anyag önálló felhasználása. Az alkotó magyar humanista volt a szó legteljesebb és legnemesebb értelmében egészen a XIX. század elejéig; minden szándékával európai, minden idegenszerű színével magyar. Teremteni számára annyi volt, mint idomulni, résztvenni a nagy versenyben, tudta, hogy kis néphez tartozik, de a legnagyobbat akarta. Az elmaradottság érzése nem tragikus kesergést jelentett, hanem becsületes bevallását a kevésnek és áhítozást a sokra. Nem a lakomák fénye csábította őket, egyszerűen éhesek voltak és szomjasak. Tökéletesedtek, mint ahogy a gyermek felnő, művelődtek, a legigényesebb kultúrát szerezték meg és pillanatra sem ötlött eszükbe, hogy most valami mélyebb ösztönükkel összeütközésbe kerültek. Az út fölfelé vezetett és nem körbe. Lehettek népszerűtlenek, támadhattak ellenfeleik, a maguk igazáról minden idegszálukkal meg voltak győződve és kicsinyhitűség nem nagyította félelmetes őserővé a támadók, a közömbösek, az elmaradtak zürzavaros akaratát. Nem tették meg faji ösztönnek, amit egyének korlátoltságának, gyengeségének láttak, mert a maguk életformáját tudták legigazabban fajinak. Kazinczy dunántúli és tiszamelléki ellenségeiről egyet képtelen lett volna elismerni: hogy bármilyen vonatkozásban több közük lenne a magyarsághoz, mint neki. És amíg a gondolat képtelen volt, az érzés meg nem zavarodott, a valóság is alkalmazkodott.

Széchenyiben tört meg a dolgok nyugodt rendje, mert megbomlott a lélek egyensúlya, amely tükrözte. Felmerül benne a «kelet népe» egyszerre vonzó és nyugtalanító képzete; örök, közömbös háttér, amely előtt a bátor álmok hősét ismeretlen szorongás fogja el. Szégyelni kezdi ágáló gesztusait, bűntudatot érez és megcsendesedik. De ugyanakkor sötét tömegéből ellenállhatatlan ösztönzés is árad; megkísérleni a lehetetlent, megmozdítani a mozdulatlant, rákényszeríteni a maga igazát. Egyszerre helyben hagyja és tagadja a jogosultságát; mint meghasonlott lelkének hatalmas mása tűnik fel előtte a nemzet, ahol a megőrzendőt és a pusztításra érettet talán sohasem lehet elválasztani. A kicsinyhitűségben, amellyel feladatához fog, már ott lappang a végzete. Új II. József, aki már az indulásnál kész lenne visszavonni a rendeleteit.

Persze a történeti fejlődés a lelki érlelődéstől függetlenül is érvényesítette vaskényszerét. A humanista magyar Széchenyivel eljutott a végső bonyolultságig, addig a pontig, ahol már csakugyan a szervezet, az idegek vetnek féket a további áthasonulásnak, az átlagmagyar pedig Wesselényi tiszta alakjával elérkezett a számottevésig, az izmos és önálló értékekig, ahol levetve azt, ami benne századok folyamán «betyáros volt és közszerű» egyenrangú ellenfél lehetett. Kelet és Nyugat ellentéte akkor született meg, amikor már tulajdonképpen nincs többé Kelet, csak kétféle, egymással szembenálló és egymásra mégis rászoruló Nyugat. Széchenyi és Kossuth párharcában majd az európai magyarnak ez a kettős irányzódása küzködik.

De az élet éppen azért tragikus, mert úgy folyik le, ahogy le kell folynia. Ha Széchenyi nálánál hatalmasabb erők nyomásának engedett is, mégis a maga természetének az áldozata és ami kívülről nézve jótékony, politikusnál és reformernél egyenesen szükségszerű kiegyenlítődés, az belülről meghasonlottság, engedmény és összeroppanás. Az utópia, a szenvedély, a tiszta öröm, a diadalmas büszkeség, a kivitel a rezignáció, keserűség és megalkuvás. A terv a magány, a megvalósítás az emberek. És ha ő, a kivételes lény, másokat és magát kínzó rohamaival gyötörte barátját, cserébe megkapta az örök választ: a félreértést. Wesselényi félreismerte a jellemét, terveit, életmódját, boldogtalanságát, mindent, mindent. Következetesen és szándéktalanul, a legjobb akarattal, látásából fakadt rendíthetetlen meggyőződéssel, a maga személyébe sűrítve a kortársak indulatát, fiatal barangolásuk idejébe vetítve az eljövendő éveket. Nem a gyűlölködő harag, a becsületes elfogultság sebzi meg legjobban a nagyratörőt. Mint ahogy a szenteket sem értelmetlen zsarnokok ítélték mártíromságra, hanem derék bírák, akik tudták, mivel tartoznak a törvényeknek.

A tett. Crescence. Van egy fajta elhivatottság, amely úgy szállja meg a lelket, mint rejtőzködő kór a szervezetet; nem felszabadít, de megvisel; titokzatos mérgei egymás után emésztik fel az ellenállásra kész gócokat, a test egyre sorvad, míg végre bágyadtan átengedi magát a láz harsány rohamának. Széchenyi keresztülmegy a belső roncsolódások megalázó állomásain; mindaz, amit életében tartalomnak gondolt, üres vázként lepleződik s csak szégyenérzést, keserűséget hagy a vele való foglalkozás emléke. Minden csak félig sikerült és a félsiker még égetőbb, mint a teljes kudarc. Az első könnyű diadalok után megakadt katonai pálya, a tanulmányok, amelyek emésztetlenül, zűrzavaros lidércnyomásként nehezednek reá, az elvetélt írói tehetség irtózatos belső feszültsége, a forró élmények, amelyek csak szánalmas, dermedt töredékekben képesek lecsapódni, a társaság, ahol a helyét nem találja, az osztály, ahová képtelen volt beilleszkedni, a barátok, akik félreértik, a nemzet, amely közömbös, holt tömegként ejti kétségbe, a megtagadott vágyak, az óhajtott szenvedés, az idegek örök izgalma, céltalanság és kiábrándulás, a mindig közeli halál szédülete mérgezik kívülről és belülről. És mindez csak negatív szálláscsinálója a láznak, amely pozitív tulajdonságain keresztül is befészkeli magát, soha meg nem törő fölényes iróniájában, nagyúri tartalékjaiban, a szinte állati, legmélyebbről jövő szívósságban, amellyel gondolatait kihordozza, szenvedélyes énérzésében, amely nem önbizalom, hiszen tele van csüggedéssel, hanem minden indokolás nélküli, kiirthatatlan, organikus erő, rögeszméiben, amelyek túlélik a csalódásait. Egyszerre széthulló és egyetlen gondolathoz kötözött; legyengült áldozat, aki nem hagyhatja el a kínzóhelyét. A láznak könnyű dolga lesz vele.

Az önkívületig fokozódó láz és nem boldog megoldás számára, hogy végre alkotni tud; a múlt betetőzése, nem leszámolása. Sorsa már az előkészületekben eldőlt és az őrület. amely egyszer majd legyűri, csak brutális összegezése a már fiatalon agyonkínzott életnek. Vannak rubiconi tettek, amelyek egy csapásra más világba lendítenek át, megadják a vállalkozás gyönyörét, a diadal részegségét és gondtalan szárnyalással visznek tovább a jövendő felé; és vannak kényszeredett tettek, amelyek a beteljesedést csak ígérték, a rettenetes bizonytalanságot próbálták megszüntetni és újra bizonytalanságot teremtettek, súlyosbítva a felelősség, az elhamarkodás, az eltorzulás rémeitől. Az elsők, akár következetesen épültek ki, akár könnyelmű nagyotmerés váratlan ajándékai, érett gyümölcsként hullanak a rátermett lélek elé, szinte csak külsőségek az egész vállalkozásban, a megszületett elhatározás jelei. Az utóbbiakat az önigazolás kényszeríti ki, a felhalmozódott, tehetetlen energiák, a be nem váltott ígéretek maró szégyenérzete. Sötétbe ugrás, amivel magukat is felrázni és a világot végre meggyőzni akarják. Nem elhamarkodott és nem könnyelmű lépés ez, bármilyen erőszakosan történik; a múlt Nessus-ingét próbálja letépni egyetlen merész rántással a lélek, amely pedig hozzánőtt és kínozni fogja mindhalálig.

Széchenyiben is a belső bizonytalanság sürgeti a tettet, az ingadozás a jóvátehetetlent. Mellette még egy romantikus ösztön munkálkodik, amely, bár szívesen megrészegszik a szavaktól, de lenézi a csak szavakban élést, a legteljesebb élményt keresi, ahol az én kilép magából, belenyúl a dolgok közömbös rendjébe, cselekszik. Az egyén, aki egyébként terméketlen képzeletének rabszolgája, itt felszabadul, úr lesz emberek és események felett, amiket eddig szemlélődéssel közelített meg, az ábrándvilág helyett a valóságos élet ritmusában merül alá. Az elkövetkező néhány évtizedre az irodalom telítve politikával és a politika irodalommal. Költők élményei csapnak át a közösség területére egy Byronnál, aki szabadságharcot keres a szabadságvágya számára, egy Disraelinél, aki birodalmat teremt a nagyravágyásából. Széchenyi, aki kínlódó szenvedéllyel vizsgálta és alakította önmagát, most a nemzet lelkét veti kísérlet alá.

A nagyúr örök játékösztöne is megkívánta a tettet. Az arisztokrata személytelen öntudatával fontosabbnak érzi a rangbeliséget, családhoz tartozást a személyes érdemnél. A polgárt a végzett munkája emeli ki és különbözteti meg, az arisztokraták szemében, - amint már megfigyelték - közpályán működő politikustársuk semmivel sem előbbrevaló, mint aki birtokán csendben gazdálkodik, az alkotó nem «viszi többre», mint a csak reprezentáló, a hivatás, amit választottak, értéktöbbletet nem ad. Az elért méltóság csak járulék a születési mellett; tulajdonkép osztályát illeti meg és nem saját magát. A polgári ambíció hatalmas lendítő erejét a mágnásnál a játékszenvedély pótolja. Képességeit valamilyen módon foglalkoztatni kell és l'art pour l'art: az izgalom, a siker kedvéért, a nagyszerű eredményt elérni, legyen az vadászzsákmány, politikai diadal, nagyvonalú maecenáskodás, vagy egyszerűen pompás életstílus. A formát méltányolja tudatosan vagy öntudatlanul, a tett eleganciáját, a föllépés hatását a nézőkre, a maradandó gesztust. Széchenyi előtt két közeli példa is van; apja múzeumalapítása és Metternich párviadala Napoleonnal, amelyet személyes győzelemnek éreztek, mesterfogásaiban nagy csatákkal egyenrangúan. (Izgalmas beszélgetéseikben büszkén mondja a kancellár Széchenyinek: «In der Zukunft ist mein Name unsterblich. - Ich habe es dem Bonaparte, mit dem ich tagelang sprach - voraus gesagt, was sein Ende seyn wird - ich stürzte ihn. Ich liess ihn treiben und habe ihn geschossen.») Nagyúri sportból halhatatlanság - a fiatal tanítványtól sem lenne idegen a gondolat, amidőn gróf Károlyi Györggyel és más vállalkozó kedvű mágnásifjakkal klubba áll össze. Egyesülni, valami majd csak kiforr a nyugtalan szellemek találkozásából; az emberek fontosak a számára, mint a lóversenyben a lovak és nem az intézmény, amelynek későbbi tekintélyét vetítjük vissza az eredetére, amidőn már céltudatos nemzeti reformnak tekintjük. A tettvágy keresett itt érvényesülést, mint ahogy az ugyanakkor sürgetett labdaházban a szórakozó hajlandóság, mindkettőben a mágnás érzéke a társas élet iránt. Ami azonban másnál kedvtelés maradna és bravúr, százszoros súlyt kap Széchenyi idegzetének bonyolult rendszerében.

A sorsdöntő év 1825 május-szeptemberében tett újabb franciaországi útja is érlelte a helyzetet. Egyedül járja most az országot Párizsból kiindulva dél felé, kevesebb irodalmi ábrándozással, több gyakorlati megfigyeléssel. Még mindig a társaságok, az új arcok érdeklik legjobban, de a selyemtenyésztésről folytat velük vitákat; a tájkép egyre jobban elhomályosodik, hogy helyet adjon érzékeiben a termőföldnek és a gazdaságnak. A Pyreneusok már nem rendítik meg Rousseau hűtlen tanítványát, de az emberkéz munkája, a szabályozottságában fantasztikus Canal du Midi elragadja az újra felvilágosodottat. «Diese Schöpfung menschlichen Wissens - mag zu seiner Zeit - das Gemüt des Kaisers Joseph mächtig ergriffen haben. Ist es auch böse - wenn unser Puls bey dem Augenblick eines solchen Werkes - zu dessen Vollendung so viele Festigkeit und Beharrlichkeit des Willens erfordert ward - heftiger wie gewöhnlich schlägt? - und wenn man in dem heiligen Traum, wirken und Erhabenes beginnen zu wollen, diesen merkwürdigen Ort verlässt? - Kann man es einem jungen Kaiser übelnehmen, - dass er mit einem Eckel gegen den alten Schlendrian - gegen alle unsere Vorurtheile - sein Vaterland wieder betreten hat - und ohne reifer Überlegung alles umschaffen, alles erneuern wollte?» (1825 augusztus 2.) «Érett megfontolás nélkül» - nyugtató a maga számára, aki fiatalos buzgalommal csak az indulást akarja észrevenni és nem a végső letörést. Különben is ő kész a gyakorlati ismeretek megszerzésére, nem az elmélet nevében akar erőszakoskodni az életen. Az új nemzedék fejlődése ez, amely Rousseaun és a romantikán keresztül visszajutott egy praktikusabb, közvetlen tennivalókat sürgető felvilágosodásig, neveltetéséből mégis magával hozza a levetkőzhetetlen érzelmi pátoszt, amellyel a modern jelszavakat kíséri. A keleti út Byronja után most Franklin a nagy élmény (Montpellierben olvassa először a műveit), a szegény ifjú története, aki megoldotta az életét, mint egy szorgalmi feladatot és könnyezett, ha a «munka» szót leírta. «Munka, erény, becsület» puritán szövetsége ígéri a megváltást Széchenyi «bűnös» lelkének is. De ahogy a napló százszínű, kavargásában nagyszerű szövegét csak néha szakítják meg a bonhomme Richárd sugalta lapos elmélkedések, Széchenyi belső küzdelme is átfogóbb, nagyobbszerűbb, mint a kezdődő polgárosodás idillje. Az ő erénye nem az ájtatos elégedetteké, hanem az örök keresőké, az ő munkája tétova szenvedély és nem foglalkozás. A két konvenciót, az arisztokratikus játékkedv és a polgári szorgalom ösztönzését egyformán magába fogadja, de ami létrejön, gazdagabb minden indítéknál.

Végül egy nagy ösztönző: utolsó szerelme. Széchenyi érzéki természet, ami azt jelenti, szüksége van a nőkre, hogy kifejthesse önmagát. Egy-egy szerelme nemcsak a vágyát köti le és fornálja az új alakhoz, igény és fölfedezés, birtokbavétel és alkalmazkodás örök együttesével, hanem mint mágnes vonzza magához egész gondolatvilágát. Felolvad az érzelemben, amely tulajdonképen mégis csak ürügy, hogy belső drámáját kiélezze, vívódásait, ezer névtelen gyötrelmét egyetlen indokban sűrítse. A legmagányosabb szerelmes, akinek a képzelete szállítja a legnagyobb gyönyört és a legsúlyosabb kétségbeesést. Csodálatos ösztönnel találja meg a nőt, aki szenvedteti és mindaz a rossz, amit tőlük csakugyan kap, fantasztikus méreteket ölt a beléjük kapaszkodó szenvedély lázában. A könnyű viszonyok alig borzolják meg érzékeit; akadályokra van szüksége, váratlan nehézségekre, kielégítetlenségre, a lehetetlenre, hogy érezze, hogy érez. Sógornője körül csap fel az első nagy érzés, ahol szégyen és önvád kitobzódhatja magát és aki a halála után lesz igazi lidércnyomássá, minden válságában újból testet öltő emlékké. De már Karolina életében kísérti a testvér Selina, a párhuzamos szerelem és a rokoni hasonlatosság ízével, aki mégis izgatóan más és a bűn pátoszát egy epekedőbb, érzelgősebb, rousseaui áradozású hangulatra hangszereli át. Mindkettő mélyen természetében gyökerező hajlamokat szabadít fel; az egyik a kíméletlen őszinteséget, a lélek meztelen vetkőzését és alázatát, a másik színjátszó ösztönét, a könyvélményekbe burkolódzást, a tehetséget, amellyel megszállottsággá tudja fokozni magában a fikciót, szenvedéllyé a játékos érzelmet. Amíg a két sötét hullám gyűrűzik, a «csábító» is megkívánja a foglalkoztatást és a szép feleség, Saurau grófné alkalmas médium, hogy kilobbantsa a türelmetlen kívánságot, az ostromló, de kielégítetlen vágyat. Nem állhatatlan ő, ahogy nőtől nőhöz ingadozik, csak más és más izgatószerrel korbácsol fel magában képességeket, amelyek a maga számára is meglepők, amidőn áldozatul ejtik, más és más törésű tükörben ismerkedik az arcával. A szerelem is csak önismeretért van, mint az egész élet. Felforgatja a lélek nyugodt rétegeit, napvilágra hozza, ami erő és ami gyengeség. Szerelmei összefüggnek minden súlyos kérdéssel, ami foglalkoztatja, és minden eseménnyel, ami reázúdul. A kis Liechtenstein Henrietta gúnyos arcából külső sikertelensége nevet feléje, valamennyi csalódott, visszautasított, megbánt szerelmében életének kegyetlen fantomjai járják táncukat. A zűrzavar és kora bánat éveiben zavarosak a szerelmei is, tehetetlen, béna és csüggedt a vágy is, mint az akarata; a nagy gátszakadás idejére azután megjön a sodró, lendítő, diadalmas szenvedély. Ki dönti el, melyik idézi fel a másikat? A megért erő forrta ki magából, vagy a szerencsés véletlen hozta a segítséget, a keresés fontosabb-e vagy a megtalálás? Mindenesetre a tévelygő végre a tettet kívánja és egyszerre ott a nő, aki ki tudja váltani a tettet, az új szerelem, amely nem terméketlen többé, de kényszerit az alkotásra.

Mi az új, mi a pozitív Crescenceban? A szerelmeket a szerencsés és a szerencsétlen naiv ellentétpárjában szokás osztályozni; döntőbb különbség pedig, hogy vannak szétszóró és gyüjtő szerelmek, függetlenül a kielégítettségtől. Az első az érzékelés színes mozaikja; a férfilélek szinte felszívódik az ingerekben, a test meglepetései, az idegek játéka, gyönyör és kínlódás mind külön-külön élményszerűek, az izgalmak céltalan hajszáját élvezik a mohó ösztönök, a szeretkezés ezernyi eseményét önmagukért. A nő, aki kiváltja, háttérbe szorított vetélytársa a szenvedélynek, amit kiváltott; égető kis emlékezések tömegében vész el önállósága; az egymásba kapaszkodott életek felett a jelenségvilág ül diadalt. Széchenyi első szerelmei ilyenek, sikertelenségük is csak terméketlen fájdalmakat korbácsol fel, üres zuhogását szép érzéseknek és szép szavaknak. Crescencenak, a másfajta nőnek kell megjelennie, hogy az élmények, mint a mágneses molekulák rendeződjenek, minden élességüket megőrizve, mégis harmóniába olvadjanak, a szerelem túl jusson önmagán. A láng, amely eddig önmagát táplálta, most befogott erő, a vágynak rendeltetése van, az érzékek szolgálnak, minden szokatlan értelmet kap, szimbólikus jelentőséget, az epidermisgyönyör elmélyül. Nem lesz tisztább, Crescence alakját frivol gondolatok kísérik, de küzködik a tisztaságért; nem az számít többé, amit a szerelem ajándékként adni tud, hanem, amivé ő a maga erejéből formálni képes. A sóvárgás eddig az ízével hatott, most a lehetőségekkel, amiket rejteget, a kitárult jelen helyett a meghódítandó jövővel. Szeretni egyszerre annyit jelent számára, mint egy nagyszerű kísérleten lemérni erejét, igazolni elhivatottságát. Úgy érzi, ha Crescencet meggyőzheti az igazáról, megnyerte a világot. És félelmetes kiszolgáltatottsággal, amely a teremtő szerelmes gyengesége és ereje, hiszi, hogy csak azért kell megnyerni a világot, hogy őt meggyőzhesse. A sorsa van feltéve egy-egy helyeslő, bíztató szóra és Crescence kételkedő mosolya napokra munkaképtelenné teszi, hitetlenné saját magával szemben. Rejtélyes rabság ez, amihez nem sok köze van az intellektusnak; hiszen nem az ítéletét rettegi, terveit alig tudná megismertetni, nem a megértőt keresi a nőben, hanem a megérzőt, a megnyugtatás állati melegét, ami az idegen testből, lélekből feléje sugárzik. A meddő kétely forrja ki az ellenmérget, hogy az élet megindulhasson.

És Crescence, aki az elkövetkező évek során engedelmesen szüli majd a gyerekeket egy másik férfinak (hetet gróf Zichy Károly haláláig), kiérzi a dühösen szemérmes vágy igazi célját. Csodálatos és az éppen kellő passzivitással, majdnem azt mondhatnók, közönnyel, amely azonban lényegesen más, mint az elődök közömbössége, tűri a férfi láthatatlan ölelését, a szellemi birtokbavételt, amelyből hús és vér gyermekek helyett tetteknek kell születniök. Mértéktartó mondatai, néhánysoros üzenetei, a jellemzések, amelyek egészséges erjedést indítanak el a szavára figyelőben és nem beteg sértődést, mint a régiek, egész hűvös-jóindulatú magatartása mutatják, ösztöneiben élnek a legnagyobb asszonyi erények: a tartózkodó alkalmazkodás, a háborgó férfilelket hangsúlyokkal fegyelmezés, a nő diadalmas áldozata, aki arra született, hogy lekössön, de egyben függetlenítsen, a magához láncoltban olyan energiákat szabadítson fel, amelyeknek már semmi közük a szerelemhez. Széchenyi Frau von Steinje lett Crescence, az érettségével vonzó, érzelmi fölényével kiegyenlitő szerelmes, aki egyszerre tudja kielégíteni a minden alkotóban bíztatást, dédelgetést leső gyereket és az önző, terveinek élő férfit. A szerelmi tűzijáték szikrázó fényei letompulnak és a derengésben felragyog a nő, a külsőséges ingerek csak csalogatnak az ewig-weibliche varázsköréhez. Crescence alakja eszmévé finomul, jóra való hajlandóságának, képességeinek, reformszándékainak, elhivatottságának szimbólumává, a szerelmi szolgálat egybeolvad a nemzeti feladattal.

Igazolni csak a tett igazol, a beteljesítő ajándék és nem a fölkeltett, bízó várakozás. «Ach, wenn ich nur einstens meinen Lands Leuten und meinen mit Menschen, - wirklichere Dienste leisten könnte, - als ich's bis jetzt gethan, - Es wäre ihr Werk» - írja 1825 október 22-én Crescencenak. A szerelmesben végsőkig feszül a vágy, hogy bebizonyítsa értékét. Ugyanakkor a reformer kétségbeesett bizonyossággal érzi, hogy nem halogathatja tovább a színvallást, végleges, nyilt kiállásra van szükség; hónapok óta erősödő meggyőződést foglal össze az év végén naplójában: «Man kann negative ebenso sündigen, wie positive. Schweigen, wenn man reden sollte, ist eben so ein grosser Fehler, - als wenn man spricht, indem es besser gewesen wäre, zu schweigen». A kételkedő sürgeti a megváltó elhatározást, a csak gyengén felkészült a szereplés mámorával szabadulna a bizonytalankodástól. A nemzet még ködbe burkolt előtte, bele kell vetnie magát az életbe, hogy ismerős legyen az ismeretlen és szorongásai elmúljanak. A kancellár töréstelen akarata fölé kerekedni a vakmerőség lendületével. Naggyá lenni, ha már a büszkeség beleivódott a vérébe. Így robban ki előkészületlenül, felelőtlenül, mégis sorsszerűen a tett, amelyet ugyan még hosszú tusakodások, metternichi próbatételek követnek és más kísérletek előztek, de amely alapjában eldönti az életét és külsőségeivel s hatásával egyaránt jelképe jövendő sorsának. A nov. 3. kerületi gyűlésen felajánlja egy évi jövedelmét a magyar nyelv ápolására. A jelenetről ennyit jegyez fel naplójába: «In der Zirkular Sitzung gesprochen; und mich mit allen meinen Landleuten verfeindet.»

A fiatal kalandozásoknak vége, megkezdődött a közpálya.

 

[+] E tanulmány első fejezete a Nyugat május 1-i számában.