Nyugat · / · 1934 · / · 1934. 8. szám · / · SÁNDOR
Gyónni annyi, mint börtönben ülni. Most 34 esztendős vagyok, Franciska, a gyerekkoromról nincs mit mesélnem, zöld kötényt hordtam és néha kézenfogva vezetett az anyám, ennyi az egész. Amit mesélni akarok, négy esztendővel ezelőtt történt, szigorló vegyészmérnök voltam akkor Charlottenburgban, könyvek között éltem, laboratóriumokban dolgoztam, az ujjaim állandóan sárgák voltak a nikotintól, sajátságosan felcsigázott idegállapotban éltem akkoriban az utolsó szigorlat előtt. Ugye furcsa? Harmincéves fejjel szigorló mérnök, dehát ezért részben a háború felelős és csak részben én, mert megelőzőleg esztendőket pocsékoltam álmodozásra, könyveket olvastam, városokban éltem, amiknek nevére sem szívesen emlékszem már vissza.
Az egyik estén tíz óra tájt lehetett, fülem zúgott már, szemem káprázott, hirtelen elhatározással fejembecsaptam a kalapom, szép őszi este volt, Franciska, kis szél fújt, nem fütyült annyira, mint most és sétálni indultam az esti Berlinben. A kávéházak terraszain emberek ültek, arcukba lógó hajjal és vitatkoztak, a falakon plakátok, a házakon zászlók, valami választásra készült a város, a sörcsarnokokban zene szólt, az autók benzinbűze határozottan kellemesen érintett, az aszfalton sárguló levelek, a földet nézve sétálgattam az uccán, fogaim szinte vacogtak az idegkimerültségtől és fáradtságtól, de tudtam, hiába is mennék haza, úgy sem tudnék reggelig elaludni. A dátumra pontosan emlékszem, szeptember nyolcadikának estéje volt, az uccán idegen emberek álltak meg egymással szemben és hangos vitába kezdtek, néha pofonok is csattantak, közönyösen néztem ezt a számomra mitsem jelentő színjátékot, kedvtelenné tett ez a túlságos élénkség és már épen be akartam fordulni egy sötétebb uccába, amikor valaki a vállamracsapott:
- Hé, öreg cimbora - mondta egy hang - kit látnak szemeim, az ördögbe is, hiszen ez senki más, mint Félix Haff.
Megfordultam s egy vörösarcú fiatalembert láttam magam előtt.
- Kihez van szerencsém? - kérdeztem meglehetősen kimérten, mert bosszantott ez a bizalmaskodás.
- Nem ismersz meg? - kiáltotta a vörösarcú fiatalember -, én vagyok a Horn Ernő.
- Persze, persze, - motyogtam és a vörös, kissé elhízott vonások mögött kutatva, próbáltam felfedezni egy vézna és sápadt nyolcadik gimnazista kamasz arcát.
- Olvastam rólad - mondta Horn Ernő - pajtás, a nyáron otthon beszéltünk is rólad, igaz az a hír, hogy jelentős összeget fogsz kapni azért az... izé... találmányért, megvallom, nem sokat értek a kolloidkémiához.
Akkoriban egy meglehetősen bizarr kísérletsorozattal voltam elfoglalva, mellékes tulajdonképen, hogy micsoda, elég annyi, hogy ezekről a kísérletekről szakemberek elég jó véleménnyel voltak s egyszer egy buta kis ujságíró felfújva és fantasztikus tálalásban meg is írta a dolgot.
A beszélgetés eleinte meglehetősen vontatottan indult, Horn Ernő csodálkozott, mikor megtudta, hogyan élek, szinte harapófogóval húzott ki belőlem minden szót és magáról annyit árult el, hogy ő sem kész ember még, öt féléve van német irodalomból, most egy félévre Berlinbe jött ki, de mindjárt az első napon belekeveredett egy érdekes társaságba, festők, diákok és orvosok, csupa rendkívüli ember, most is hozzájuk igyekszik, az egyik festőnő lakásán jön össze a társaság. Ezután diákkori dolgainkról beszélgettünk, ő kissé lelkendezve, én meglehetősen fáradtan. - Dehát hogyan lehet az, hogy te így élsz, talán anyagiak miatt? - Nem, nem anyagiak miatt, - feleltem kedvetlenül, - holnap lesz az utolsó szigorlatom, mellékesen is dolgozom, így az utolsó hat hónapban meglehetősen összejöttek dolgaim, ma kissé fájt a fejem, lejöttem körülnézni.
Nem részletezem tovább a dolgokat, elég annyi, hogy még azon az estén felmentem Horn Ernővel a festőnő lakására, Gert Bötternek hívták, Dahlem egyik házában lakott, ötödikemeleti műteremlakásban. A műteremben már sokan voltak, az egésznek olyan intellektuális szeánsz szinezete volt, fiatalemberek és meglehetősen nagyképű nők, természetesen vitatkoztak már, amikor mi beléptünk, nem emlékszem, miről volt szó, azt hiszem egy vöröshajú fiatalember nyúzta az individuálpszichológiát, bizonyára el tudja magának képzelni, Franciska, Berlinben is ugyanolyanok a schöngeistek és erre egyetlen szót kell mondanom: a jelenlevők kevés kivétellel intellektuális hascsikarásban szenvedtek és számomra ez borzasztóan fárasztó volt ebben a pillanatban. Különben sem szerettem soha beszélni. A jelenlevők közül páran ismerték a nevem, egy kórházi alorvos professzoromtól hallott már rólam.
Leültem az egyik sarokba, teát ittam, a szomszédaim kérdéseire szűkszavúan válaszoltam, lassan kihagytak a társalgásból és nem sokat törődtek velem, én félrehúzódtam az egyik sötét sarokba és cigarettára gyujtottam, néztem a társaságot. A háziasszony kis dobogófélén ült egy díványon, pár emberrel, sárga haja valósággal világított a villanyfényben, vörös és fekete állig érő ruhát viselt, mély szemei voltak és igen érdekes, kissé férfias vonásai.
Gert Bötter - gondoltam -, illik ez a kissé férfiizű név ehhez az asszonyhoz. És akkor - a hónapokig tartó munkától, mondom, meglehetősen felcsigázott idegállapotban voltam - hangosan is kimondtam ezt a nevet és megrázkódtam.
A sötét sarokban dívány állt, a dívány felől elcsukló, visszafojtott hangot hallottam, mintha valaki sírna. A díványhoz léptem, leültem és a világosságtól kissé káprázó szemmel néztem a sötétbe, alaktalan feketeségnél egyebet nem tudtam kivenni. - Kérem - mondtam a sötétben síró nőnek -, lehetek talán valamiben szolgálatára? - Nem - suttogta egy hang -, hagyjon.
A sárgahajú festőnő, mint megfigyeltem, többször pillantott eközben afelé a sarok felé, ahol én ültem, illetve az ismeretlen nő feküdt a díványon, most hirtelen felemelkedett és a szoba másik végéről hozzánk sietett, láttam rajta, hogy roppant ideges, de nem tudtam mire vélni. Ekkor azonban olyan váratlan dolog történt, amelyre nem számíthattam. A festőnő hozzámlépett, kíméletlenül és hirtelenül kattant egy kapcsoló a falon, vakító világosság támadt, a díványon fekvő síró lány hirtelen felült és vörösresírt könnyes szemmel bámult maga elé.
- Nézzék, - mondta akkor hangosan a festőnő és idegesen, sápadtan felnevetett: - a hölgy sír!
A társaság tagjai közül többen nevetni kezdtek, a lány, aki az előbb sírt, felállt, megfogta a karomat és csendesen így szólt: - Kérem, nagyon kérem, kísérjen haza.
Általános feltűnés közepette, búcsúzás nélkül kimentünk az előszobába. Az a lány 25 éves lehetett akkor - mint maga most, Franciska, - a tükör előtt próbálta eltüntetni a sírás nyomait, én szótlanul vártam és udvariasan néztem a falat, akkor nyílt az ajtó, a sárgahajú festőnő jött ki az előszobába, velem mitsem törődve, ahhoz a lányhoz lépett és hangosan, kíméletlenül így szólt: - Nem engedem elvenni a birtokomat! - Ezeket a szavakat én akkor nem értettem még.
A lány nem is nézett a festőnőre, lehajtott fejjel hozzámlépett - karoljon belém, kérem, és kísérjen haza - suttogta, én mindezideig nem is néztem meg jobban az arcát, ekkor láttam, hogy különös, mongolos szemei vannak, vékony arca és kékesfekete haja, mint magának, Franciska, az alakja is ugyanilyen törékeny volt, mindezt egy pillanat alatt megláttam, semmiféle szerelmi kapcsolatra, még csak futóra sem gondoltam, inkább szánakozásfélét éreztem, szótlanul meghajtottam magam, karomat nyújtottam, ő erősen megtámaszkodott karomban és éreztem, hogy remeg. A festőnőnek köszöntem, az remegő hangon köszönt vissza, aztán kimentünk.
A sötét lépcsőházban botorkáltunk lefelé az ötödik emeletről, ő időnként megállt és egészen hozzámsímulva, karomra támaszkodott - próbálja fegyelmezni magát, - mondtam neki, - ne remegjen annyira - de eszemágában sem volt, hogy megcsókoljam. Hazakísértem. Egyetlen szó nélkül.
Így ismerkedtem meg Sophie Carl-lal, feleségemmel.